Kisebbségben, házasságban, anyaságban – csak humorral!
Így ismertem meg Botházi Marit...
Így ismertem meg Botházi Marit...
Vissza

Kisebbségben, házasságban, anyaságban – csak humorral!

Nem, nem tud onánászt rajzolni, nem ünnepli a Valentin-napot, tejfölt néha tesz a levesbe és nem mindig a töltött káposztára, kedvenc étele a füstölt házikolbász, Daciája gyakorlatilag mindig volt és van (és ha így folytatja lesz), és nagyon jó neki hazamenni. Botházi Mari, egy jó kislány, aki már jó ideje tudja, hogy ez így nagyon sántít: „Az a jó neked, ha te is úgy akarod, ahogy akarnod illik. Így leszel ügyes erdélyi magyar lány.”

A Boldogság juszt is a tiéd utánnyomása okán megejtett nőnapi beszélgetésünk a Kofferben érdekesen kezdődött: végre hivatalosan is ismeretséget kötöttünk Botházi Máriával, akire ilyen közelségből is régóta kíváncsi vagyok. Nem volt nehéz felismerni, hogy a hallgatóság soraiban többen is ültek, akik sokkal jobban ismerik őt, mint jómagam, aki erre az estére a „vallatójává” avanzsáltam. Gyorsan meg is kérdeztem, mennyi a saját megtapasztalás, és mennyi a kitaláció az írásaiban, amelyeket hosszú ideje olvasok – hátha így egy kis előnyre tehetek szert. Így derült ki, hogy írásainak Marikája, az bizony éppenhogy ő maga (ki gondolta volna?!). Kicsit mindjárt javamra billent a mérleg nyelve, hiszen a halálosan komoly vicces élethelyzetek, amelyekbe Marika ezekben a karcolatokban kerül, sok mindent elárulnak B. M.-ről – és mégis csak morzsákat... Ezúttal is hangsúlyozta, hogy nem a saját életét írja, ám a hétköznapok tapasztalása maximálisan benne van a történetekben. Szereplőit több emberből gyúrja össze, egy-egy Szabóné, aki szereti a házimunkát, és csak túl későn derül ki, hogy ez szemenszedett hazugság, Kovácsék, akik nem esznek mérgeket – nos, ők mindenki és mégsem valaki. „Igyekszem, hogy senki ne ismerje fel magát, és egy kicsit mégis” – mondta beszélgetőtársam, akiről az is kiderült, inkább introvertált alkat, ezért egy másfél órás közszereplés (amiben a Boldogság juszt is a tiéd fél évvel ezelőtti megjelenése óta része van) számára felér nyolc óra munkával.

Erdmagyar ünnepi beszéd, csontig hatoló széllel

B. M. már-már szentségtörésszerű cinizmussal nyúl olyan témákhoz is, mint például az erdélyi magyar ünnepi beszéd, amely „igen szomorú, és amikor felhangzik, valahogyan mindig csontig hatoló szél fúj, vagy elered a havaseső”. Vagy a kisebbségi létforma, amelyről egyik kedvenc mondatomban ezt írja: „én nem azért lennék a világon, hogy mindenhol kisebbségi legyek benne”.

– Én nehezen élek kisebbségiként, nekem ez nem könnyű. Lehet azért, mert Székelyudvarhelyről jöttem, ahol többségi voltam, itt meg kisebbségi vagyok. De nemcsak román–magyar viszonylatban, hanem általában is. Bárhová elmegyünk, Magyarországra, ott is kisebbségiek vagyunk. Éltem egy ideig Franciaországban, ott is kisebbségi voltam, ott éreztem a legkevésbé egyébként, itt sokkal erősebben érződik. A román nyelvtudás kapcsán jutott eszembe: ha szabadna rosszul beszélni, akkor sokkal jobban tudnánk beszélni. Franciaországban ki tudták bogozni, hogy mit mondok akkor is, ha nem voltak perfektül egyeztetve a szavak a mondatban. Arra lettem figyelmes, hogy egy hónap után nagyon jól beszélek franciául. Miután hazajöttem, attól a pillanattól, hogy azt mondtam, magasról teszek rá, kezdtem jobban beszélni románul, addig nem mertem. Ezt kéne a diákoknak is hagyni, a hibázás lehetősége kéne megadasson a kisebbségi gyerekeknek. Háromévesen meg négyévesen rohadtul hibázott a poroló előtt, neki szabadott hibázni, amíg felnőtt, de nekünk (magyar gyerekeknek – szerk. megj.) ez a fázis kimarad – fejtette ki Mária.

Jenők és Nemjenők, tökéletes asszonyok

Örömmel fedezhettük fel, hogy írásai kapcsán az olvasó és kommentelő közönség különösebben nem illeti címkékkel szerzőnket, bár karcolataiban találkozunk olyan Jenőkkel, akikkel házasságban élni a feleség számára egyenlő a teljes önfeladással, aztán olvasunk nőkről, akik minden áron meg akarnak felelni az elvárásoknak, látjuk az anyukát, aki megteremti a szép ünnepet és szentestére magának egy szép neurózist, a tökéletes Kovácsnét, aki minden reggel pontban hatkor ébred, kötelezően vidáman, Kiss Katalint, aki száz tojást fest húsvétra és húsvéthétfőn este még a konyhabútort is lemossa. Tényleg ilyen a 21. századi erdélyi magyar nő? „Mindenkiben van egy megfelelési kényszer. Nem is annyira a nagyvárosi értelmiségi nők szempontjából íródott ez, hanem azt hozza, amit látott az ember a blokkban, hogyan élnek az emberek, hogyan figyelik egymást, nem illik vasárnap teregetni, megvannak a jól beágyazott szokások, amelyek meghatározzák, hogyan kell élni abban a kisvárosi vagy negyedi környezetben. A gyerekeinket is gyakran így neveljük: úgy akard, fiam, ahogyan illik, másképp összedől a világ, és talán valóban vannak a világnak olyan részei, ahol ha kiütjük a falat, akkor az építmény omlani kezd.” – mondta Mária. Abban megegyeztünk, hogy a férfiakat illetően vannak Jenők és vannak Nemjenők, B. M. pedig leszögezte: – Mindig igyekeztem, hogy az írásokból is előbukkanjon, hogy én szeretem a férfiakat, egyet különösen, de általában szeretek együtt létezni a férfiakkal. Az embernek van fia, apja, akiket szeret; férfigyűlölő biztosan nem vagyok, férfiszerető vagyok.

Botházi Mária (balról): Mindig is szerettem volna író lenni, azt nem tudom, hogy közben miért nem lettem író... (Fotó: Szecsődi Árpád)

Írni, ásni, olvasni

Mária dolgozott napilapnál, hetilapnál, közben régóta tanít az egyetemen, amely néhány hónapja főállásává vált, most a főtér.ro-n van rovata. Ez az új élethelyzet jófajta szabadságot vitt az életébe. A napilapírást botházimarisan a mezőgazdasági munkához hasonlította: „Mindig is szerettem volna író lenni, azt nem tudom, hogy közbe miért nem lettem író... Ha az ember újságot ír, és abból él, akkor abba nagyon bele tud dögölni. (És akkor este még kedvtelésből írjon egy tárcát...) Az olyan, mintha a mezőgazdasági munkás hazamenne, és azt mondanád, hogy most kapálja fel a kertet. Hát nagyon nem akarna nekifogni.” A napilapos munka reggel tíztől este hétig tart, utána még esetleg rendezvényre kell menni. Volt, hogy este mikor hazaért, fél órát ült a hokkerlin, nem beszélt, nem vette le a kabátját. Azután a hetilapnál nem érezte azt a borzasztó stresszt, amire panaszkodtak azok a kollégái, akik ott kezdték a munkát. Az egyetem még egy további lépés kifelé ebből a mókuskerékből, bár ott arra kell vigyáznia az embernek, nehogy elkényelmesedjen. Máriát ez a veszély nem fenyegeti, hiszen kutatási projektekben vesz részt, amelyekből tanulmányokat kell írnia, szerkeszt egy tanulmánykötetet is, konferenciákra jár. A fennmaradó szabadidejére pedig ilyen tervei vannak, amit arcán „nagy-nagy elszántsággal” vallott be, a hallgatóság pedig ennek megfelelően kuncogva fogadott: „Fogok sportolni többet, le fogok fogyni 5 kilót, sokkal többet fogok a családdal foglalkozni (no, ez komoly volt – szerk. megj.), tanulok angolul, beiratkozom vezetni – ezt már mondom hét éve –, és többet írok.”

S bár ő maga éppen az ellentéte annak, amit valahol leír, miszerint „azért legyen otthon rend, mert bármikor jöhet valaki, aki esetleg meglátja, hogy nincs rend’, azért mégis szereti a jó rendet, ami számára ilyen: „A jó rend olyan puha, ketyeg az óra, és mondjuk van egy kicsi virágillat is, és tudok mezítláb járni, tehát nem lépek bele semmibe, és vannak ilyen sima felületek, azt nagyon szeretem, hogy nincs telepakolva minden, tehát van tér, van perspektíva. Ha így leheveredhetek olvasni, akkor ez így nagyon jó.”


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tőkés László: az RMDSZ nem használta ki ...
Új szakmai egyesületet alapítottak a ...
KÓTA-életműdíjat kapott Szép Gyula

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Fejetlenség az oltási platformon, ...
  • Körvonalazódik a vakcinaútlevél: ...
  • Egy tonna bronz emléke
  • Egy tonna bronz emléke
  • VIDEÓRIPORT – Így zajlik az ...