Az igazság az, hogy kicsit félek „magunktól”. Ha arra gondolok, hogy nekem kellene taxit/buszt/repülőt vezetni, miközben az eszem folyamatosan a kurrens családi konfliktusokon jár, tákátáká, tákátáká, biztosan nem mernék beülni magam mellé. Nesze neked, női szolidaritás! Van egyáltalán ilyen? Eszembe jutnak az elemzések arról, hogy például a választásokon, ha egy ismeretlen férfi és egy ismeretlen nő jelölt között kell választani, a nők inkább a férfira voksolnak, mert hát…
- Meglátja, minden rendbe jön! Nem mondhatom, hogy könnyű lesz, de nyugodjon meg. Vigye véghez, amit eltervezett. Bátorság! – mondja hirtelen a taxis hölgy.
Kellemetlen. Nem is láttam, hogy figyel. Még hogy sóhajtás! A hajigazítás meg ősi női reflex…. Azért sem avatom be, hogy mit keresek alig félórával a kijárási tilalom előtt a taxiban. Na persze, ez a csomag dolog… Miért is vállaltam, hogy elviszem, átadom? Méghozzá pont Neki! Fiatalokként láttuk egymást utoljára... Elküldhettem volna taxival is, de gondoltam, udvariatlanság. És különben is, annyi év után ez a kétperces találkozás igazán nem jelenthet gondot. Csak ne mind az zakatolna a fejemben, mi lett volna, ha…? Eh, felnőtt nő vagyok! Meg aztán ott van a betanult jópofi szöveg, elmondom, kezébe nyomom a csomagot, és már dobom is vissza magam a taxiba, merthogy a kijárási tilalom… Ki van számítva minden. A tömbháznegyedek rossz kivilágítása, rajtam maszk… nincs mitől parázni. Vagy mégis jobb lenne rábízni erre az okostojás fehérnépre az átadást, én meg visszabújok a kocsiba? Mégis… akarom látni a szemét. Pontosabban azt, ahogyan majd rám néz…
A taxis hölgy ráérősen cigarettázik, hamarabb érkeztünk. Hirtelen nagyon terhesnek érzem a jelenlétét, kirángatom a pénztárcámat, kifizetem a fuvart és valami nevetséges okra hivatkozva elküldöm. Nem mond semmit. Megereszt egy halvány mosolyt, olyasfélét, hogy minden rendben lesz. Vagy talán, hogy semmi sincs rendben, de megoldható. (Persze nem könnyen…) Aztán padlógáz, én meg hosszan bámulom, amint a kietlen utcán pirosnak, sárgának fittyet hányva beletapos az éjszakába.
Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a következő taxit én hívtam, vagy csak leállítottam egy arra haladót. Az igazság az, hogy semmire sem tudok pontosan visszaemlékezni. Talán csak arra, hogy a betanult szöveget elfelejtettem, a csomag nagyon összegyűrődött, és hogy magamban a taxis hölgyet okoltam, amiért az úton összezavart…
Visszafele idős férfi vezetett, hatalmas plexiüveg közöttünk. Mondja, nyugodjak meg, minden rendben lesz, kijárási tilalom előtt hazaérünk. Meg fogok lepődni, folytatja, de ő rendpárti, a szabályok azért vannak, hogy betartsák azokat. Persze, az emberek többsége nem veszi komolyan, nem értékelik a biztonságot, mindenféle mondvacsinált okkal elmászkálnak hazulról. Valóban meglepődöm. Mivel a taxisokat is hátrányosan érintik a korlátozások, azt hittem, megkérdőjelezik ezek jogosságát. Még aztán valamit mondana a kormányról, Sosoacáról. Bár imádom az efféle taxis gyöngyszemeket, most nem tudok odafigyelni. Nagyot csapódik mögöttem a nehéz bejárati ajtó, és abban a pillanatban valamelyik belvárosi templomharang jelzi, fix óra, a tilalmi idő kezdete.
Miközben elmerülök az ismerős otthoni zajokban, arra gondolok, a nagy idétlenkedésben meg se néztem alaposan azt a szempárt. Talán mintha kicsit riadt lett volna? Egy csipetnyi magányosság is benne? – mélázok. Aztán sohatöbbé alapon kitörlöm a telefonom névjegyzékéből az illető taxis cég számát.
