Két vakmerő lány esete a medvével a ködös, szeles Nagy-Biharon
Vissza

Két vakmerő lány esete a medvével a ködös, szeles Nagy-Biharon

November első hetében Bea barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országutat, és igazi emancipált nők módjára elindulunk ketten túrázni egy olyan helyre, ahol még egyikünk sem járt. Nem kell nekünk férfi, mondogattuk, hiszen mindkettőnk jogsija ott lapul pénztárcánk mélyén, és el tudjuk vezetni az autót bárhova. Természetesen a tervezést kicsit utolsó percre hagytuk, egy-két napig a Bedellő számított a kétszemélyes kiruccanás céljául, amíg meg nem említettem a Nagy-Bihart, innentől kezdve pedig a lavina megállíthatatlanná vált. Beának szöget ütött a fejébe az új desztináció csábítása, mondván, hogy a Bedellőre télen is elmehetünk, de a Nagy-Biharon akkorra már méteres hó lesz. Így aztán csekkoltuk az időjárás-előrejelzést több (megbízhatónak vélt) platformon is, és amikor egybehangzóan állították, hogy csak kicsit lesz felhős az ég, a jósolt 10 fok pedig tökéletes a túrázáshoz, kőbe véstük döntésünket. Nem is sejtettük, mi vár ránk.

Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély szilveszteri különszámában.

Az a maraton...!

November 7., vasárnap. Reggel 6 óra. Eszeveszetten cseng az ébresztőm, én pedig azt sem tudom, milyen világon vagyok, hiszen éjfél is elmúlt, mire sikerült lefeküdnöm. Komótosan kimászom az ágyból, s mielőtt felöltöznék, írok Beának is, hogy biztosan ébren legyen. Gyorsan magamra kapom a túracuccaimat, bepakolom a késő este előkészített szendvicseket, na meg a túrabotot, amely nélkül sosem indulok el túrázni, biciklire pattanok, és eltekerek az irodáig, ahol már türelmetlenül vár rám Branea Robi kollégám kölcsönkért autója. Ő is megérkezik, ahogyan ígérte, és átadja a GPS-t az általa tervezett útvonallal, hogy legyen nálunk a biztonság kedvéért. Mondom neki, hogy valószínűleg nem lesz rá szükség, mert a Munţii Noştrin már ellenőriztük az útvonalat, és teljesen egyenesnek tűnt, amelyen még a legzöldfülűbbek sem tévednének el. Azért megköszönöm, beülök az autóba, és a Waze-be beütöm a célállomást: Vârtop. 140 km, 3 óra az applikáció szerint, így ha sikerül 7-kor felvennem Beát, 10-re oda is érünk. Elindulok, s tanakodom, hogy merre is lenne a legrövidebb az út, végül az egyenest választom. Amikor viszont be akarok térni a Stadion irányába, az út le van zárva, rendőr irányítgatja a forgalmat. Idegesen állapítom meg, hogy teljesen kiment a fejemből a mai Wizz Air-maraton, ami miatt a belvárosnak pont az a része van lezárva, ahol leggyorsabban tudnék Beához eljutni. Gyors rögtönzés, amit ritkán szoktam vezetés közben, hiszen szeretem előre megtervezni az útvonalat, hogy semmi váratlan meglepetés ne érjen, közben hívom Beát, hogy 7-re már nem fogok odaérni, újabb zsákutca után pedig valahogyan sikerül megtalálni a jó útvonalat, így kilyukadok a Donát negyed megfelelő tömbháza előtt, és néhány perc múlva indulhatunk is a célállomásunk felé. Beának kacagva mesélem el a reggeli kálváriát. Magyarkapuson eltérünk Dongó felé, egy olyan útvonalon, amelyen sosem jártam, de ami meglepően gyönyörű. A három óra szinte észrevétlenül eltelik, zenét hallgatunk, fiatalkori slágereket énekelünk szenvedélyesen, a Bélesi-tó mellett egy pillanatra megállunk, hogy Bea lőjön néhány képet, én benyomok egy szendvicset, s Vârtopig meg sem állunk, élvezve az Aranyos-völgyén vezető látványos útvonalat.

Napsütés helyett eső, köd és szélvihar

Megérkezünk. Kissé borongós az időjárás, de mire felérünk a gerincre, biztosan kisüt a nap – nyugtatgatjuk magunkat. A sípálya aljában lévő szélesebb placcon leparkolunk, előttünk két pasi indul útnak. Beával szórakozunk, hogy rajtunk kívül még létezik két „bódogtalan”, aki az otthon melege helyett inkább a túrázást választja ebben a cudar novemberi időben. Gyorsan eszünk kicsit, hogy feltöltsük energiaraktárainkat, majd jól felöltözve, kezünkben túrabotjainkkal lelkesen nekivágunk az útnak. A GPS-t is elindítom a biztonság kedvéért, hogy legalább lássuk, még mennyi van hátra a célig. Az út eleje nagyon kellemes, széles erdei úton haladunk, alig érezni, hogy emelkednénk, majd hirtelen elágazáshoz érkezünk, ahol turistajelzés figyelmeztet, hogy élesen balra kell térnünk. Innen kezdődik csak az igazi (tor)túra, hiszen egy aránylag rövid szakaszon kb. 300 m-t kell emelkednünk, hogy felérjünk a gerincre. Az út köves, sziklás és a vártnál meredekebb, néhány méter után már ki is fulladunk, de nem adjuk fel, megyünk tovább. Egy kereszteződésnél utol is érjük a két srácot, s engedik, hogy leelőzzük őket. Közben szemetelni kezd az eső, és a szelet is egyre jobban érezzük a bőrünkön. Egy fenyves részhez kiérve szomorúan nyugtázzuk, hogy a köd is leereszkedett, így a gerincen nem számíthatunk majd túl sok kilátásra. Kitartóan haladunk tovább, néhány kereszteződésnél pedig igencsak jólfog a GPS, mert a turistajelzés elég hiányos, s az út nem is annyira egyenes, mint a térképen tűnt. Szinte észrevétlenül egyre inkább felerősödik a szél, a sűrű ködtenger pedig úgy ránk telepedik, hogy alig pár méterre lehet látni. Amint kiérünk a nyílt terepre, a szél egyre vadabbul tépi ruháinkat, így jól bebugyoláljuk végtagjainkat, hogy ne fagyjunk meg teljesen. Nem elég, hogy a sűrű köd ellopja tőlünk a kilátás örömét, még ezzel a konok széllel is meg kell küzdenünk. Csak azért sem adjuk fel, haladunk tovább, beszélgetéssel és zenehallgatással próbáljuk elviselhetőbbé tenni a helyzetet, majd vidáman nyugtázzuk, hogy mindketten örülünk, amiért csak ketten jöttünk, s mást nem tettünk ki az időjárás viszontagságainak.

Medvesokk és a semmiből feltűnő fekete folt

A GPS szerint egyre inkább közeledünk a csúcshoz, mintha a nap is kezdene elő-előbújni a sűrű köd mögül, így nagyon megörülünk, hogy a csúcson talán már látni is fogunk valamit, amikor az utunkba eső nagy sárfoltban furcsa nyomot veszek észre. Odahívom Beát is, hátha tévedek, de sajnos beigazolódik a megérzésem: friss medvenyom (látszólag felnőtt medvéé), néhány órás lehet. Mindkettőnk ereiben megfagy a vér, és elöntik elménket az elmúlt évek medvetámadásos rémhírei, amelyek elárasztották a közösségi médiát. Lelki szemeink előtt már látjuk is, ahogyan szalad felénk a medve, mi pedig az ijedségtől bénultan várjuk, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen. Aztán gyorsan észhez térítjük magunkat, s elkezdünk tanakodni, hogy visszaforduljunk-e vagy vállaljuk be az utolsó 2-3 km-t a csúcsig. Ismét felülkerekedik bennünk az emancipált, bátor nő, ezért úgy döntünk, továbbmegyünk, és elkezdünk stratégiákat felépíteni arra az esetre, ha tényleg előbukkan a ködből a medve. Reménykedünk, hogy a két alak, akit lehagytunk, hamarosan utolér, és legalább négyen leszünk egy ellen, de hamarosan belénk hasít a felismerés, hogy ezek biztosan visszafordultak, mert nem bírták a szélsőséges körülményeket. Egyre inkább bánjuk, hogy nem hurcoltunk magunkkal legalább egy darab férfiembert, de késő bánat: itt vagyunk ketten, 25 éves lányok, küzdve a velőig hatoló széllel és nincs egy biztos pont a közelünkben, ahol menedéket találhatnánk.

Túrabotjainkat felváltva összeütögetjük, és nagyokat harsogunk, hátha sikerül elijesztenünk az esetleg körülöttünk ólálkodó jószágot. Alig 10 perc elteltével az előttem haladó Bea hátrafordul, és szinte azonnal halálos rémület önti el tekintetét, sikerül néhány szót kipréselnie magából, miközben hirtelen adrenalinlöket fut végig zsigereimen. Gyorsan megfordulok és meglátom, amit ő: sötét folt mozog a ködben, s érzem, hogy menten elájulok, amikor hirtelen körvonalazódni kezd az alakja. Csak egy kutya, nyugtázzuk a halálfélelem mázsás súlyától megkönnyebbülve, és megörvendünk, hiszen ha van kutya, akkor gazdinak is lennie kell valahol, és akkor már tényleg négyen leszünk egy ellen. A fekete, közepes méretű kutya egyre csak közeledik, a gazdi viszont nem tűnik elő a ködből, így gyorsan megértjük, hogy maguk az égiek küldték ide ezt a csodaebet, hogy megvédjen minket a veszélyektől. Azt hiszem, ennyire még sosem örültem kutyának, a pánik egyre inkább enyhül és simogatással köszönöm meg neki, hogy a legjobbkor érkezett. Hűséges társként hozzánk szegődik, lámpásként haladva előttünk az út további részében.

Gyorsan megkeressük a csúcshoz vezető ösvényt, elhaladunk a meteoállomás mellett, ahol vadul ugató kutyák védik területüket, majd megtaláljuk a csúcsjelző táblát, ahol orkánerejű szél fogad. Beának még van ereje elővenni a telefonját, hogy készítsünk néhány szelfit és egy kis videót eddigi legemlékezetesebb túránkról, majd uzsgyi, vissza a csúcson levő bádogépítmény részleges szélcsendjébe, ahol újra feltölthetjük kiüresedett energiaraktárainkat.

Legalább öt évig vissza nem térünk

Sokat nem időzünk, indulunk is lefelé, hogy lehetőleg sötétedés előtt visszaérjünk az autóhoz. Egy kritikus résznél olyan orkán lökdös, hogy minden erő elszáll belőlem, s érzem, ha most szaladna felénk a medve, teljesen tehetetlen lennék, még ordítani sem bírnék. Mindeközben kedves kutya barátunk hűségesen kísér, néha megáll, a levegőbe szimatol, mintha érezné a vad szagát, szalad néhány kört, aztán visszatér hozzánk, jelezve, hogy minden rendben. Annyira bölcs a tekintete, mintha menten meg akarna szólalni. Sosem gondoltam, hogy ekkora megnyugvást tud adni egy kutya. Lefelé már sokkal gyorsabban haladunk. Miután magunk mögött hagyjuk az ominózus nyomot, kissé felszusszanunk, és Bea ismét elindítja a zenét a telefonján, miközben határozottan kijelenti: annyira megharagudott erre a hegyre, hogy legalább öt évig biztosan nem fog visszatérni. Mindketten nevetünk, majd őszintén beismerjük, hogy nem volt bölcs döntés a megbízhatónak vélt előrejelzés alapján elindulni, hiszen a gerincen és a csúcson az időjárás teljesen kiszámíthatatlan, amint esetünkben be is igazolódott. Emellett akármennyire is emancipált, bátor nőknek tartjuk magunkat, többet sosem túrázunk kettesben, mert ha nincs velünk a gondviselés, simán bajunk eshetett volna.

Végeredményben tehát összesen 6 órát kocsikáztunk oda-vissza azért, hogy felszenvedjük magunkat egy hegyre, ahol sűrű köd és orkánerejű szél, na meg medveveszély leselkedett ránk, és végül még a gyönyörű kilátás se kárpótolhatott kemény küzdelmünkért. Mindennek a tetejébe Instagramon megláttuk, hogy az eredetileg tervezett Bedellőn, ahova 3 óra helyett csak másfél órát kellett volna utaznunk, gyönyörű őszi napsütésben túrázott egy nagy csapat és nyoma sem volt ködnek, szélnek, esőnek, sőt még medvének sem.

(Borítókép: Lőrincz Beáta és Kismihály Boglárka felvételei)


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Ha látja Molnár Beátát, hívja a ...
Felerősödött a munkaerő-ingadozás, ...
Háborús sebek és történelmi helyek ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ