A Jón-tengertől az Adriáig 2.
Isola dei Conigli – a Jón-tenger egyik paradicsoma
Jóleső és örömmel vegyes nyugodtság szállja meg lelkemet, ha az idei nyári vakációnkra gondolok, hiszen a Salento-partvidékhez tartozó Porto Cesareót meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Eddig ugyan csak a kikötővároskáról meséltem, de nem messze a partjától igazi zöld kincs, „a tenger zöld tüdője”, az Isola dei Conigli húzódik, a Jón-tenger egyik paradicsoma, amelynek szépsége a Porto Cesareo tengerpartjain üdülők százait csalogatja nap mint nap a szigetre. A jó úszók, ahogy mondani szokás, szinte egy karcsapással ott teremhetnek, de aki nem bírná szusszal, úszás közben a sekélyebb helyeken meg is állhat pihenni, levegőt venni. A kényelmesebb fürdőzőket a „tenger emberei” a parton kikötött motorosbárkáikkal a nap bármelyik pillanatában átviszik a szigetre.
Mi is beneveztünk egy hajós kirándulásra, de nemcsak erre a szigetre voltunk kíváncsiak, ugyanis Szabolcsom amolyan játékkinézetű búvárfelszerelést vásárolt, hogy azzal közelről is megnézhesse a tenger mélyén fekvő görög–római oszlopokat a Torre Chianca közelében. A jókötésű, vidám Gianni megígérte, hogy motoros bárkájával csupán néhány euróért körbehordoz, sőt ki is szállhatunk fürödni az őrtorony által „védett” tengerben, majd később visz el az Isolára, ahol addig ülhetünk, amíg jólesik, aztán, ha meguntuk, hívjuk őt mobilon, és majd utánunk jön.
Bár aznap a tenger azúrkék színe mérgesebb zöldre váltott, mégis elindultunk. Gianni nyugtatgatott, hogy a nagyobb hullámok csak késő délutánra várhatók. A természet ugyan semmi egyéb jelét nem mutatta annak, hogy estére vihar közeledne, de a tengerészek csak tudják. Mi örültünk a percnek, hogy kék az ég és felhőt sehol sem látni, hogy a fejünk felett néma eleganciával sirályok keringőznek. Eddig csak a partról néztük sóvárogva a tengeren elsuhanó hajókat, ezúttal jó volt a bárkából kémlelni a fürdőzőktől zsibongó, napsütötte tengerpartot.
Miközben a tűző nap hevében a kis hajó fürgén szelte a hullámokat a Torre Chianca felé, a minduntalan felcsapódó hűs vízpermetért nem tudtunk eléggé hálásak lenni. Néhány perc alatt a Torre Chianca közelében arra a helyre értünk, ahol 4-5 méter mélységben, a tenger fenekén a görög–római oszlopok nyugszanak. Gianni megállította a bárkát, a fedélzetről Borival a hullámzó tengert bámultuk, remélve, hogy az oszlopokat néhány fotón megörökíthetjük, de amíg Szabolcs alámerült, hogy azokat közelről is megtekintse, a szívem annyira a torkomban dobogott, hogy végül én nem is láttam meg az oszlopokat csak utólag, Bori homályos fotóin. Valószínű, hogy az 1960-ban felfedezett 5 monolit cipollino márványoszlop az Égei-tenger Euboia szigetéről, a rómaiak által kedvelt Karystos kőbányáiból származik, és egy viharban elsüllyedt görög hajóról került a mélybe. A régészeti lelőhelyen ma már csak az oszlopok maradtak meg, amelyeket idővel a zöld algák és szivacsok szürkészöld ruhába öltöztettek, az amforák és a különféle műtárgyak töredékeit Tarantóban, a Castello Aragonesében őrzik. A történelmi becslések szerint a 9 méter hosszú és átlagosan 70 cm átmérőjű oszlopok régisége a Kr. u. 2. századra tehető, nem csoda, hogy Porto Cesareo népe oly büszkén emlegeti az értékes római kori relikviákat.
Közben a bárkásunk lehorgonyzott, és várta, hogy szálljunk le fürödni, de nekem sehogy sem sikerült a hajó keskeny lépcsőin lejönnöm. Végül Gianni erős karjaiba véve emelt le, én szégyelltem, ő csak nevetett, élvezte a számomra kínos helyzetet. Nos, ettől a naptól kezdve, ahányszor a parton a bárkája előtt sétáltunk el, széles mosollyal kiáltotta: „Ciao, mamma!” Persze, nem úsztam meg „büntetlenül” az esetet, ugyanis a nagy „segélyakció” közben a tenger elnyelte az egyik kedvenc kék színű tengerszem-fülbevalómat, amit évekkel ezelőtt Campomarino csecsebecsés piacán vettem.
Rövid fürdés után, a Torre Chianca őrtorony előtti parton sétáltunk, és néhány szárazra vetett kagylót gyűjtöttünk. A Torre Chianca vagy Torre di Santo Stefano egy kis félszigeten áll a Le Dune és a Torre Lapillo közötti térségben. A torony a „Scalo di Furno” fontos régészeti lelőhelyhez áll közel, ahol bronzkori falu maradványait azonosították. A torony a második világháború idején az olasz hadsereg számára egy kisebb katonai bázis funkcióját töltötte be, jelenleg a helyi tengerészeti hivatal használja.
A Torre Chianca
Már delet ütött az óra, amikor búcsút intettünk a Torre Chianca homokos-sziklás partjának. A tenger vize zavarosabb barnászöldre váltott, és már egyre nagyobb hullámok verdesték a motorcsónak oldalát, amikor hajókázásunk utolsó állomására, a napsütötte Isola dei Coniglire érkeztünk. A Porto Cesareo partjától csupán néhány száz méterre fekvő sziget – 2,5 km hosszú, körülbelül 400 méter széles, és átlagosan 2 méterrel emelkedik a tengerszint fölé – a környék számos kis vagy közepes szigetecskéje közül a legnagyobb, talán ezért is szerepel a hivatalos tengeri térképeken Isola Grande, azaz Nagy sziget néven. Hogy mégis miként vált ismertebbé és népszerűvé Isola dei Conigliként azzal magyarázható, hogy a háborús konfliktusok idején a helyi lakosság úgy döntött, hogy az éhínség idejére a szigetet nyulak tenyésztésére használja. Bár időközben a nyúltenyészetet felszámolták, de Porto Cesareo tengeri védett területének részeként a szigetet mindmáig a Nyulak szigeteként emlegetik.
A sziget partjain talált amforák szilánkjai és töredékei, egy sok évvel ezelőtt talált föníciai korszakból származó gyűrű, valamint számos horgony – amelyeket idővel a halászok beolvasztottak, hogy ólmot nyerjenek a hálókkal történő halászathoz –, arra utalnak, hogy a múltban ezen a Porto Cesareóhoz közeli területen is kötöttek ki hajók. Valószínű, hogy a kereskedelmi cserék egy része itt zajlott, ami aztán a kikötőben vagy a parton ért véget. 1925-ben a sziklák között egy ősi sírra és csontvázra bukkantak, ami bizonyítéka lehet annak, hogy a sziget korábban lakott volt.
Az 1950 -es években az erdészeti testület erdőfelújítási munkát végzett a szigeten, szem előtt tartva a mediterrán területekre jellemző biológiai sokféleség biztosítását. Jelenleg a szigeten, a kellemes közérzetet és a forró nyári napokban árnyékot nyújtó növényvilág többségét a sűrű mediterrán bozót, valamint a tengerparti és aleppói fenyő alkotja, de van itt mediterrán homoktövis, pisztáciafa, tengerparti sóvirág, és a nőszirom-félékhez tartozó Iris Revoluta Colasante (Iris Salentónak is nevezik), amelyet Pietro Parenzan tengerbiológus professzor fedezett fel a Porto Cesareo melletti Mojuso szigeten. E karcsú száron csokrosan nyíló halvány és sötét ibolyaszínű virágot csak csodálni ajánlatos, mivel amilyen kecses és szép, olyan mérgező, bőrgyulladást, gyomorbántalmat okozhat.
A Nyulak szigetét „dalos szigetnek” is nevezhetném, ugyanis a fákon szinte láthatatlanul meghúzódó kabócák ezrei már kora reggel elkezdik, és amíg lemegy a nap éles cirregő hangon megállás nélkül énekelnek, duruzsolnak, ciripelnek. Reménytelenül ugyan, de mi a tapsifüleseket is kitartóan kerestük, azonban nyúl sehol, volt viszont több pettyes hátú napozó gyíkocska. A természet alkotta sűrű növényzet, a terebélyes bokrok és égbe magasodó fenyők között botorkálva, a sok kiszáradt fenyőt, úton heverő farönköket, leesett gallyakat, és a gondatlan fürdőzők által szétdobált szemetet látva azon töprengtem, vajon, hogy lehet, hogy védett területnek számít, és mégsem védik, mégsem óvják!
Káprázatos természeti szépségei mellett, a fürdőzők számára mégiscsak a legvonzóbb a Nyulak szigetének széles, nagy kiterjedésű partja, ami napozásra tökéletes, finom szemcsés homokjában a gyermekek várat építhetnek, a tenger hullámai által kicsipkézett sziklásabb részeken egyensúlyozhatnak, a kilyukacsozott kövek között megbúvó halacskákat, kagylókat kereshetnek. Aki árnyékot kíván, csendes menedéket az illatozó bokrok és égig érő fák között kereshet. Ott senki sem hangoskodik, nem bömböltet rádiót, nyugodtság és béke uralkodik a szigeten, csupán a kabócák szűnni nem akaró cirpelését kell elviselni.
A parthoz közel nem mély és jó meleg a víz, fürdésre ideális gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Azok sem panaszkodhatnak, akik búvárkodni szeretnének, hiszen a szigettől nem messze bármikor alámerülhetnek a tenger alatti barlangok misztikus, színes világába.
Késő délutánig szinte az egész szigetet bebarangoltuk, magunkba szívtuk a mediterrán illatokat, a tobozos fenyők ágai között kikémlelve láttuk a tengeren csendesen sétáló katamaránokat és vitorlás csónakokat, készítettünk néhány emlékeinket megörökítő fényképet, és már jöhetett is utánunk Gianni a motoros bárkával, hogy visszavigyen az úszóknak csupán néhány karcsapásnyira, nekünk néhány száz méterre fekvő Porto Cesareóba.
(Borítókép: Kilátás a tengerre a szígetről. A fotók a szerző felvételei)
