Te tudva tudtál sok mindent...
LÁSZLÓ BAKK ANIKÓ
Rád gondolok és virágszálként nyújtom át Neked a bizonyosságomat: Te tudva tudtál sok mindent a külső és belső világokról.
Tudtad –, amikor jellegzetes mosolyoddal kezembe nyomtad a lyukas tengeri kövecskét és a gömbölyűre csiszolt borostyándarabot, hogy hangszer lesz belőle – a kocogó. Sejtetted talán, hogy négy évtizeden át fog lógni a nyakamban (mint furcsaságnak tűnő „mütyür”) és a kolozsvári zeneóvodában elővarázsoljuk vele a ritmus, a zene elbűvölő ősi birodalmát.
Tudtad, hogy ez a „koc-koc-kocogás” is beépül – Kőmüves Kelemenné sorsa szerint – kicsinyeink lelkébe és az a fontos, hogy a vár nem omol össze reggelre, a vár áll.
Ezért (is) komponál Gyöngyösi Levente operát. Ezért ( is) lép első magyarként a Himalája 6812 m magas, legszebbnek tartott csúcsára Darabont Eduárd. Ezért (is) vesz át zongorajátékáért Demény Balázs újabb díjat valahol a nagyvilágban. S főleg ezért (is) él városunkban – annyi sok baj, nehézség dacára is – sok száz mosolyos magyar család.
Tudtad, hogy nekem adván Csimbum zenebohócodat – az egyszeri bábdarab nyomán sok öröm, kacagás és a zenei írás-olvasás tanítását elősegítő (hangmanós és zajsárkányos) meséskönyvet ad ki majd a Kriterion Könyvkiadó.
Noha nem olvastad, most már tudom, hogy ismerted azt a gyönyörű igazságot, amelyet Tamási Áron írt 1956 őszén egy 12 éves kislány emlékkönyvébe: „Az egyetemes és legfőbb igazság szerint úgy él az ember mintha örökké élne. Bizonyára örökké is él – változó formában. Az emberi forma módot ad arra, hogy az öröklét ajándékáért valamit fizessünk. Ki-ki tehetsége szerint.”
Drága Ildikó, Te nem Krőzusként – királynál szebben és jobban – Kovácsildikósan fizettél az öröklét ajándékáért. Istenadta tehetséged szerint.
(Borítókép: A fotó Salat Lehel archívumából származik, Kovács Ildikó lakásában készült 2007-ben)
