Sugárzóna
Korábban már céloztam rá, hogy Salat Lehel szerkesztette a verseimből. Májusban volt a bemutatója Miskolcon, aztán a múlt héten Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Ahogy telik az idő, egyre mélyebben látom, mennyire magába élte az egészet Lehel, amíg csak úgy nem tudta mondani, mintha az ő versei lennének. Minden fordulatot, gesztust, mimikát magából épített fel, ő járja a kereszt-utat, ő zarándokol végig az életen fekete ingben és mezítlábasan. Így a versek nem is versek már, hanem egy ember kétségbeesett vergődése, megpihenése a szerelem tájain, örvénylő fohászkodása az Úrhoz.
Végighallgattam mind az öt eddigi előadást, és a szemem előtt, a fülem hallatára bomlik ki, nyílik ki mindaz, amit megzendítettek benne a versek. A cselló pedig olyan az ifjú Márkos Albert kezében, aki viszont fehér ingben ül mezítlábasan, mint a kereszt-út ideális, egyetlen elképzelhető kísérője. Azt mondta nekem valaki a délutáni kolozsvári előadás végén, hogy „a nyugalom nem vált unalmassá”, és ez nagyon érzékeny és szép megjegyzés volt.
Ahogy ott szaladtam a kereszten az előadás végén, én, aki már évek óta nem focizom rendszeresen, szóval hömpölyögtem inkább, boldog is voltam persze, de sejtettem azért, hogy ez a boldogság nem volt más, mint a Lehel megélte szenvedés és szenvedély.
Köszönöm szépen.
