Kedd reggeli buszozás

Pihenő szerda

Kedd reggeli buszozás
Ez az első igazán hűvös reggel, nem szívesen engedünk el buszt, csíp a hideg, a kislányom keze fázik. Pedig időben indultunk otthonról, akár három buszt is elengedhetnénk, s még mindig kényelmesen beérnénk az iskolába.

Kedd reggelenként nem annyira kritikus a helyzet, mint hétfőnként, amikor hosszú sorokban állnak a buszok, mert feltartják őket a személyautók: tíz méter előnyért a jogosítványukat is kockáztatják vezetőik.

A busszal utazók se mindig a toleranciájukról ismerszenek meg: vannak a mindenáron felszállni akarók, akik utastársaik előbbre passzírozásával, a többieknek a  jármű belsejébe nyomásával, hangos szóváltások közepette kerülnek fel, míg táskájuk néha a buszajtón kívülre. Vannak olyanok is, akik rezignált arccal, réveteg tekintettel megállnak az ajtóhoz legközelebb eső kapaszkodónál, és addig állnak ott, amíg egyszer le nem szállnak. Hiába próbálják őket rávenni, hogy menjenek beljebb, mert akkor többen felférnek a járműre, ők nem tágítanak. Kedvenceim mégis azok, akik az üléseken a külső széken foglalnak helyet, a mellettük levő ülésre rakják a szatyraikat, de amíg le nem szállnak, senkit nem engednek a szatyrok mellé, és ők se ülnének a belső ülésre, az ablak mellől nézni az elsuhanó autókat.

Az előbb leírtak különösen és egyszerre jellemzőek a hétfői és pénteki napokra, az okokat mindenki tudja, de nem firtatja.

A legkiszolgáltatottabbak a kisiskolások, hatalmas és nehéz táskáikat cipelik, őket préselik össze, az ő lábaikra lépnek, ja, ez egy gyerek volt, észre se vettem, mondják. De a sulisoknak muszáj időre beérni, ők a legálmosabbak, mégis ők a legtürelmesebbek, és még arra is van energiájuk, hogy a leckét tanulják, vagy legalább gyorsan átismételjék, befejezzék a buszon.

A következőre felszállunk, mondom, de már nem csak az én gyermekem, hanem egy másik iskolás is mellénk szegődik: látja rajtam az elszántságot. Kezében könyv, halkan szavalja, hogy léptet fakó lován, hadd látom, mennyit ér a velszi tartomány. Beáll a megállóba a busz, felgyúródunk mind a hárman, a szavaló kislány kezembe nyomja a könyvet, megkér, hogy amíg le nem száll, segítsek neki átismételni a balladát. Tudja ő, mert megtanulta, de nehezen  jegyzi meg a sorrendet, néha felcseréli a sorokat. A busz elindul, s a nép, az istenadta nép, oly boldog-e rajt, és felveszi a ballada ritmusát. A következő megállóban egy idős férfi jelez, a sofőr épp csak megvárja, hogy felszálljon, pedig látja, hogy a férfi nehézkesen mozog, az ajtó megől fehér galamb, ősz bárd emelkedik, a kislány mosolyog, megértette, hogy miért pont itt a helye ennek a strófának. A busz újra elindul, a szalagról lejátszott megállókat halljuk, de senki nem veszi észre, hogy nem az a megálló következik, amit bemond egy női hang. A kislány egyre hangosabban szaval, Neved ki diccsel ejtené, nem él oly velszi bárd, az idős férfi bekapcsolódik, ő most is kívülről fújja a verssorokat. ’56-ban a forradalom leverése után többször előadták barátaival, felváltva szavalták, ő akkor nem szerette az emelt hangú előadást, de most, hogy az elmúlt évek alatt összegyűlt benne a sok düh és tehetetlenség, már inkább üvölti a sorokat: de egy se bírta mondani, hogy: éljen Eduárd. A busz hirtelen nagyot fékez, egy gépkocsi bevág elébe a sávra. Az utasok mind előre csúsznak, az én kezemből kiesik a könyv, a gyerekek élvezik a felfokozott hangulatot, a sofőr a vezetőfülkéjében torkaszakadtából üvölt: azért mert elektromos autód van, még te vezetsz, te barom, állat. A fehér hajú bácsi odamegy a buszvezető ajtójához, alig hallhatóan mondja: de túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: ötszáz énekli hangosan a vértanúk dalát. Aztán jelez, majd a következő megállónál leszáll a kislánnyal együtt.