Kányádi Sándor örökkévalósága
Vissza

Kányádi Sándor örökkévalósága

A gyászoló család egyszerű gyászjelentésben tudatta Kányádi Sándor költő elhunytát, valamint a virrasztás, a részvétnyilvánítás és a búcsúztatás időpontját. Végakarata szerint hamvait a gyászszertartás után a család kertjében helyezték örök nyugalomra szülei porhüvelye mellé az édes anyaföldbe. Az erdélyi és az egyetemes magyar költészet egyik legnagyobb alakját nemcsak lélekparancsra megjelent tisztelői, hanem az ég is megsiratta.

ÁBRÁM ZOLTÁN

Az égi áldás csak akkor szünetelt, amikor a hamvait és a virágmiriádot vivő lovas kocsi és kísérete a református templomtól az öreg kút mellett elhaladva eljutott a csűrön túl a kertbe. Gryllusék énekeltek – végakarata szerint -, Csaba testvér árvái szavaltak, és a végtisztességre összegyűltek együtt énekelték: „Várom, hogy a szél / azt az almát, / piros almát / lefújja elém.” Méhecskék röpködtek, a fűszálak meggörbültek az esőcseppek súlya alatt, esőfelhők keringtek, és a természet csodás ölén egy nagyszerű embertől vett végtisztességet a nemzet. Élén – lélek szerint - minden magyarok államelnökével, hiteles igehirdetőkkel, életét méltató kortárs börtönjárt irodalomtörténész-baráttal, jobb és baloldali írókkal, tanítókkal és tanárokkal, székely népviseletbe öltözött felnőttekkel és gyermekekkel, a felemelő pillanat súlyát érző gyásznéppel.

Évszázadokként születnek ilyen géniuszai az édes anyanyelvnek és fél évszázadokként kerül sor az erdélyi magyarság számára ilyen meghatározó végső  tiszteletadásra. Legutóbb Tamási Áron temetése és végső hazatérte jelentett ilyen mély és őszinte közösségi együttlétet, a verssorok akkori szerzőjére ötvenkét esztendő múltán szintúgy érvényes gondolatokkal: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek”. Igaz, a farkaslaki cserefák helyett immár nagygalambfalvi szilvafák árnyékában pihenhet meg a vándor, aki a határtalan magyarságot és az egészségesen nemzeti érzelemvilágot képviselő, jellegzetesen erdélyi sorsot megtestesítő, hiteles és szeretetteljes életet élő Költő nyughelyéhez zarándokol majd el.

Kányádi Sándor tisztességre és hűségre nevelt, szeretetet sugárzó, igazmondó, méltóságot megtestesítő, példamutató ember volt, aki rá jellemző szerénységgel a legszerencsésebbek közé valóknak tartotta magát. Valóban, az immár letűnt kor sok-sok nehézsége ellenére, alkotása idején megadatott neki, hogy a magyar szó fegyver lehessen az erdélyi magyar értelmiség tollában. Örök érvényű életművét nem a hatalmi viszonyok, hanem éppenséggel az azoktól való távolságtartás határozta meg nyolcvankilenc előtt és után egyaránt. Igy válhatott versein felnövekvő gyermekek Sándor bácsijává és így maradhatott meg közösségét szolgáló hiteles embernek. Nagygalambfalva örökös és toleranciát, szeretetet hirdető polgárának, „tárca nélküli külügyminiszterének” az őt örökre szívébe záró község, a székelység, az egyetemes magyarság emlékezetében.

Tipikusan erdélyi sorsot megtestesítő életében Kolozsvár és Budapest csupán szükségszerű kitérő volt. Kolozsvár megadta neki az életteret az alkotáshoz, Budapestre való áttelepülése pedig egy nyugdíjas ember kényszeréből fakadt, akitől érdemtelenül elvették a kolozsvári lakását, és ezáltal szülőhazájukat elhagyó fiai, unokái közelségébe száműzték.  A biztos pont mindig Nagygalambfalva volt, születésében és halálában egyaránt, ráadásul élete végén állandó romániai lakcí­me is szülőfalujába szólt, amelyet számtalanszor nagy szeretettel látogatott meg.

Kányádi Sándor hamvainak az anyaföldbe elhelyezésével a földi lét, az életpálya befejeződött ugyan, de elkezdődött a lelki és szellemi örökkévalóság. Erre utaltak a templomban hallott egyetemes és sajátosan életízű gondolatok is: „szülőföldhöz ragaszkodott derűs, szelíd természetével, csodálatos tehetségével ízt adott az életnek, verseivel pedig az édes anyanyelvnek”, „alkotó, értékteremtő, békességet és szeretet sugárzó, életigenlő és a gyermekek felé mindig szeretettel forduló egyéniség volt”, „nem félt a hatalomtól, versben kimondott sok olyan dolgot, amit pályatársai még végiggondolni sem mertek”.

Valóban, szerencsés ember volt Kányádi Sándor. Végakarata és érdemei szerinti emlékezetes temetés járt ki neki. Miközben másokat túlzott csinnadrattával, netán már-már elfeledve kísértek utolsó útjukra, az ő temetése egészen emberi, hiteles és természetközeli volt, akárcsak egész élete. „Ti vagytok a világ világossága” – szólt az ige a szószékről, „vigyen fel Golgotára” (Hargitára) – szólt az ének a virághalmazzal befedett sírgödör felett. Miközben úgy tűnt, hogy mindenki Sándor bácsija még a saját temetésén is az irodalom szépségét, szeretetét, jóságát tanította. Amiként megírta korábban: aki megért/ s megértetegy népet/ megéltet”.

A nagygalambfalvi családi sírkerttől nincs messze Székelykeresztúr, sőt Ispánkút, a fehéregyházi csatatér sem. Itt nyugszik névtelen sírban a magyar költészet másik halhatatlan nagysága, Petőfi Sándor. Neki a sors nem adott közel kilencven esztendőt, sőt még virágokkal és verseinek rigmusával befedett sírhantot sem. Mégis, majdnem kétszáz éve velünk él a szellemisége, talán örökre, hiszen „hol magyar él, hol ember fél, a költő visszatér. Miközben az egyetemes és magyar költészet zenitjén Petőfi társául szegődött egy másik költőóriás: Kányádi.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kétnapos lesz az alkotmánymódosító ...
Kémer: a szilágysági település, ahol ...
Három Péter lett a Digitális Irodalmi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Az indulás fontosságáról
  • Csak az a mosoly…
  • A NEMZETI OPERETT GÁLA KOLOZSVÁRRA ...
  • Székelykocsárd: beindult a délutáni ...
  • Mi van a mosolyon túl?