Jövőre nézve
Vissza

Jövőre nézve

Fel kell készülnünk rosszabbakra is. Ez nem Kasszandra-jóslat, hanem jól felfogott érdekeink szerinti magatartásforma: nem ártana kellemesen is csalódni a centenáriumi évben. Megvan rá minden esélyünk: a Román Nyelv Napjára élesített udvarhelyi médiahekk egyrészt megmutatta, mire képesek egyesek, hogy einstandolják a nyilvánosságot és beárnyékoljanak mindent, ami tisztességes szándék, másrészt rövid időn belül egy sor román publicista kelt a pórul járt eladónő védelmére. Valljuk be: sok baj van a sündisznóállással, amelyben olyan jól elvannak egyesek a Hargita lábánál, és nagyon helyesen tesszük, ha ezt magunknak hánytorgatjuk fel, mielőtt nyakunkba zúdul egy fél ország trollkodása, de az elsöprő többség nem ilyen. Tudom, én is onnan szakadtam.

Az udvarhelyi miccs-ügylet szépen illeszkedik azoknak a rögeszméknek és hisztériáknak a sorába, amelyek az utóbbi években sakkban tartják a romániai magyarságot. Tetszik vagy sem, ezeket a játszmákat le kell játszani, okosan és felkészülten. A bábukat nem lesöpörni kell a tábláról - ilyet amúgy sem tesz az, aki bízik a maga képességeiben -, hanem két-három lépéssel előbbre gondolkodni. Ez egy szimultán játék, amelyben anélkül kell sikeresnek maradni, hogy partnereink ránk borítanák az asztalt. Mi sem tesszük, ugye.

Jönnek ugyanis az ünnepi gondok és dilemmák. El kell tudni magyarázni, mennyivel mutat a kölcsönös tisztelet ügye az egyszeri ünneplésen túlra. El kell tudni magyarázni, miért "nem fair", hogy a száz esztendővel ezelőtti gyulafehérvári vállalások elenyésző hányada fordult a romániai magyar közösség javára, amely sem intézményeiben, sem pedig számárányában a maga javára gyarapodni nem, esetleg csak nyögvenyelősen tudott. A jelenlegi mérlegünk lehet akár pozitív is, összességében azonban szépen araszolunk a szórványosodás felé, ez pedig nem csak a mi veszteségünk, hanem azé az országé is, amelynek polgárai vagyunk. Szabad vegyértékeinkkel kapcsolódnunk kell a többségi társadalomhoz. Vannak nagyszerű eredmények, jól működő stratégiák. Ezeket a módszereket el kell tanulni, és mindenben alkalmazni kell. Ez nem önáltatás, nem önfeladás, hanem gyarapodás.

Jól tudjuk, hogy sokan kockázati tényezőként jelölik meg a romániai magyarságot. Évszázados trend, más közösségek is találták magukat hasonló helyzetben - a szászok mindenképpen -, mi viszont nem szeretnénk a sorsukra jutni. Tudományos emberek ostobaságai, az ostobaságok akadémiai szintre emelése nem bizonytalaníthat el senkit, inkább eligazít a méltánytalanságok útvesztőjében. Fogjuk fel így, és akkor nyert ügyünk lehet. Fölösleges egy évszázad sérelmeit mantrázni, az elmúlt huszonöt esztendőre sem elég az életünk, és legyünk őszinték: nekünk is van benne felelősségünk. Hat-hét százaléknyi felelősség éppen elég ahhoz, hogy söpörjünk a magunk házatáján is. A Mikó-ügy például még tízezreket mozgatott meg. A Batthyaneum ügyétől nem várhatjuk, hogy mozgósító ereje legyen: kit érdekelnek a kódexek, fóliánsok? Amennyire viszont a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Líceum kapcsán ezidáig a közösségünktől futotta, hát arra nemigen lennék büszke. Nem, nem a közvetlenül érintettek szélmalomharcára gondolok, hanem arra, hogy fel tudott-e mögéjük sorakozni az erdélyi magyarság. Nem, nem tudott. Lehetnénk egymással szolidárisabbak!

Egyébként azon sem kell csodálkozni, hogy száz esztendő kevésnek bizonyult az évezredes álom fölött napirendre térni. Fogalmam sincs, hányan élnek ebben az országban, akik még mindig nem értik, hogy került ide másfél milliónyi marslakó, de minden bizonnyal kétszer annyian vannak azok, akik a romániai magyarság által felhalmozott értékek tizedével sincsenek tisztában. A szolgálatos megmondóemberek főműsoridős kerekasztalaihoz mutatóban sem férnek oda közösségünk képviselői, ha épp rólunk esik szó. Mintha senkinek nem állna érdekében, hogy helyükre kerüljenk a dolgok. Éppen ezért zseniális az a felismerés, hogy a centenárium kapcsán megmutassuk: melyik színfolt is vagyunk mi a hozzáadott értékek palettáján. Mert ha végigböngésszük például a Román Akadémia öröknévsorát, alig találunk magyar neveket. Több ortodox metropolita van köztük, mint romániai magyar tudós. Bartók Béla neve post mortem felkerült erre a listára 1991-ben, de ha figyelembe vesszük, hogy az autentikus román folklór kutatásában mindmáig ő számít az egyik legnagyobb tekintélynek, ez magától értetődő gesztus volt. Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató nevét azonban hiába keresnénk a listán, az ő világraszóló munkássága egyelőre nem érte el a jeles társaság ingerküszöbét. És egyre többen vannak azok, akiknek már semmit nem mond a Károlyi-házaspár vagy Szabó Kati négyszeres olimpiai bajnokunk neve, pedig utóbbi az egy olimpián begyűjtött aranyak tekintetében még Nadia Comănecinél is eredményesebb volt. És hányan tudják vajon ebben az országban, milyen kulturális értéket képvisel a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyház, vagy ki volt Márton Áron püspök, aki a százéves Románia létrejöttében jeleskedő, később számkivetett görög-katolikus egyház híveit a római katolikus templomokba, saját magyarjai közé befogadta? Fontos-e valakinek, hogy az első román nyelvű, latin betűkkel nyomtatott könyvet bizonyos Barcsay Ákos erdélyi fejedelem adta ki a saját költségén, akinek a "hálás" utókor néhány éve szétperelte a dévai emlékművét? Soroljam tovább?

A legutóbbi Kolozsvári Magyar Napok egyik figyelemre méltó rendezvénye ebből a szempontból Róth Miksa földi halandók számára csak ritkán látható kolozsvári remekműveinek bemutatása volt. A lehetőséget nem csak az ünneplő magyarok, hanem román honfitársaink közül is többen megragadták. Talán még mindig nem elegen, de a Román Nemzeti Bankkal való együttműködés sikere fényes bizonyítéka annak, mi a tennivalónk a megmutatkozásban. Hogy egy klasszikussal éljek - aki remek fordítóinak hála románul is olvasható: "ez a mi munkánk; és nem is kevés."

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

EFA: 15 alkotás esélyes a rövidfilmes ...
Tişe frontális támadása az állami ...
Vb-selejtezők: Teljessé vált a magyar ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ