Jólneveltek
Vissza

Jólneveltek

Álltunk az esőben, párosával, sorban, bevetésre készen. Én már a látványtól is rosszul voltam; ráadásul a védőruhát, amit kaptunk, most láttam először, zavart, hogy fel se próbáltam, és amennyire finnyás vagyok, és érzékeny, a csatok felhorzsolják a bőröm, és a ruházat felső része tűl szűk lesz, és 14 órát kell majd az egészet viselnem.

Az overallnak kapucnija sincs, szétázott felderítő leszek, akinek kerek születésnapja van, és az élet kihívásait 50 évesen próbálja ki. Mintha eddig csupa móka lett volna az elmúlt 5 évtized.

A sor egyre fogy előttem, a páromhoz, akivel random beosztottak a jelentkezések alapján, nem szólok inkább, annyira izgatottan várja a kiképzést. Mivel nem figyeltem rá, az előttem levő párosnak sorolja, hogy ő bizony már idegenlégiós is volt, többször bevetették Chilébe és Venezuelába is; mindkét alkalommal csak a szerencse mentette meg a haláltól, először az ő ejtőernyője nyílt ki csak, másodszor meg volt nála annyi pénz, hogy az őket túszulejtők megkegyelmeztek neki és elengedték. Egyre jobb, gondolom magamban, miközben a túlélő mesélő felnevet olyan idegesítően, hogy ha a kezem ügyében lenne valami, biztos nekivágnám. De nem teszem, mert úgy neveltek, hogy az emberek nem egyformák, és olyannak kell elfogadni mindenkit, amilyen.

Akiket erre a bevetésre kiválasztottak, valamilyen traumát megélt emberek. A kezelőorvosuk, barátaik ajánlották őket, de van, aki egyszerűen magától jelentkezett, mint például én, hogy leküzdjem a tériszonyomat, ami egyre súlyosabb teherként nehezedik rám az utóbbi időben: nem tudok már se lifttel, se lépcsőn felmenni egy többemeletes épületben, pánikrohamom van, ha egy zárt térben többen elkezdenek beszélni, ráadásul olyan hangokat is meghallok, amiket más nem.

Nem szeretek sorba állni; álltam éppen eleget, hóban, sárban, fél vajért és kenyérért. A sorbaállásnál már csak az rosszabb, ha sorba állítanak. Mivel az állításnak általában semmi értelme nincs, ezért szokott az történni, ha beállok az egyik sorba, és látom, hogy a melletem levő sor sokkal jobban halad az enyémnél, átállok oda, amire a jól haladó sor leáll, tumultus lesz, idegeskedik mindenki. Mire észbe kapok, hogy visszaállhatnék az eredeti sorba, már az is felduzzadt, és egyre csak duzzadnak a sorok, és akkor tényleg pánik fog el, és otthagyok inkább csapot-papot, és az elvesztegetett időt siratom.

Most már a cipőm is beázott, érzem a vizes zoknit, ahogy rátapad a cipő talpára. Eszembe jut nagyanyám, aki hasonló helyzetben azt mondta, más cipője is beázik, ki lehet bírni. Kibírom, csak az egészben legyen örömöm. Próbálok az ügyre koncentrálni. Erőfeszítést teszek, és odafordulok a beosztott páromhoz: elsőre nagyon kellemesnek tűnik, igen választékosan beszél , minden ötödik mondatával Henry David Thoreau-t idézi, a filozófust használja pajzsnak maga előtt, amikor az előttünk álló felteszi neki a kérdést, hogy Maga miért van itt, ha mindent ennyire jól tud? Erre ilyeneket mond, hogy: “Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.

 

Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.” Hát kösz, gondolom, miközben ránézek, és látom, hogy pont úgy is néz ki, mint Thoreau, ajka alatt növesztett körszakállal. Büszke magára, a többiek is, hogy felismerték, kitől származik az idézet. Be kellett ismernem, alaposan felkészültek a filozófus életéből, akinek hű követőiként álltak itt a sorban bevetésre várva.

Ekkor mögénk beáll az utolsó befutó, aki az életformájává vált örökös elkéséseiről próbál a bevetés által leszokni. Egy vidám, lassú fiú, jó hosszan öltözködik, nem zavarja, hogy mind rá várunk. Az esőt látszólag kimondottan élvezi. Jelzi, hogy élete utolsó cigijét még el kell szívnia, ennyivel tartozik a tüdőklinikán dolgozó Julcsi nevű ápolónőnek, akivel évente kétszer a kötelező tüdőszűrés elvégzése után elszívtak egy-egy szivart. De csak utána, mondja a fiú, és jelzi, hogy készen áll, indulhatunk. Annyit tudunk, hogy mindannyiunkat – nyolcunkat – egy kabinos felvonóval felvisznek az előttünk álló hegy egy olyan pontjára, ami nem található meg a térkép-jelzéseken. Ott leszünk 14 órán át, mindenféle vad dolgokat lehet kipróbálni. Az eső csak fokozza a helyzet veszélyességét. Azt ígérték, ha kipróbáltunk mindent, legyőzzük félelmeinket. Bennem felvillan a Hair-ből az a kép, amikor a katonák együtt menetelnek a sötét repülőgépbe, de elhessegetem. Inkább pozitív leszek, mást nem tehetek. Beszállunk a kabinba, elindul velünk. A késős fiú előveszi telefonját, készít egy közös fotót, és közben rázendít a Kispál zenéjére: “Tisztelt nézők, és rádiót hallgatók, Itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót.”


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Narancs színű vészjelzés Kolozs ...
EP-választás - Kelemen Hunor: az ...
Cannes – Dél-koreai thriller ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ