In memoriam Dr. Tóth Kálmánné Gidófalvy Etelka (1920–1986)

Adalékok a gidófalvi Gidófalvy család történetéhez

In memoriam Dr. Tóth Kálmánné Gidófalvy Etelka (1920–1986)
A megemlékezés nagyon időszerű, Gidófalvy Etelka éppen 100 esztendeje, 1920. augusztus 20-án született. Szülei az erdélyi művelődéstörténet egyre ismertebb és ezzel egyidejűleg elismertebb személyiségei közé tartoznak. Édesapja Gidófalvy István, a dobokai szórványban gazdálkodó, a kolozsmonostori Gazdasági Akadémiát végzett földbirtokos, később sikeres, sok családnak megélhetést biztosító gyógynövénytermesztő, idősebb korában gyógyhatású teakeverékeket összeállító és szaktanácsadással ellátó, elismert természetgyógyász. Édesanyja a Nyugat-Európában, Savete Neumeier intézetében és Fritz Bergner de Latour magániskolájában nyelveket tanult, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Romek Árpád, Deák Ébner Lajos, a nagybányai művésztelepen és festőiskolán pedig Thorma János keze alatt képzőművészeti tanulmányokat folytató Pataky Etelka. Szűkebb pátriája, a szelíden dombos Pannon vidékre emlékeztető Küküllő menti tájegység jellegzetes építészeti emlékeinek megörökítésével kiérdemelte az „udvarházak festőművésznője” egyedi címet.

Gidófalvy Etelka megszületéséről az örömittas ifjú apa levélben (Doboka, 1920. november 29. este ¾ óra) értesítette szüleit. „Érdeklődésük és -ünk központja gidófalvy Gidófalvy Etelka de genere Achus (jelzem, hogy az Achus nemzetségre való hivatkozás helytelen, ezen ágat nem illeti meg. Csak egyes felfuvalkodott tagjai e családnak használják, de egyszerű címbitorlás), helyesebb de genere Kövér, és ez jelen esetben nem csak genealógiailag helyes, hanem a valóságban is, a nevezett leányzó kövér, testsúlya 2328 órás korában 3200 gr.”

A becenevén Bubának hívott elsőszülöttet a matuzsálemi kort megért unitárius főpap, Ferencz József püspök keresztelte meg. Ennek emlékét híven őrzi a dobokai emlékkönyv: „Boldog házassági frigyetek első hajtását én voltam szerencsés megkeresztelni 1920. október hó 7-én. Etelka a neve, mint édesanyjának is, akit szintén én kereszteltem meg. Nevekedjék testben és lélekben, Isten és emberek előtti kedvességben. Legyen nemének dísze és ékessége s boldog egész életében! Doboka 1920. október hó 8-án. Ferencz József unitárius püspök.”

Gidófalvy Etelka és Éva

Három év múlva leánytestvére született, az Éva keresztnevet kapott húgát Sövényfalván, 1923. augusztus 26-án már nem az előrehaladott korú püspök, hanem Gvidó Béla unitárius esperes-lelkész keresztelte meg. A dobokai vendégkönyv egyik legkedvesebb bejegyzése a kisleányokkal kapcsolatban született: „A legjobban sikerült két kép: most alszik. Ezeknél szebbet Tiziano sem alkotott. Dr. Wass András.”

A gyermekszoba falait biedermeier jellegű virágos mintákra festették, melyek mellett a fehér bútorok vakító fényessége az angolosan csíkos huzatok színességét még jobban kiemelte. A gyermekek napfényes szobájukban nőttek fel, ahová az udvarról bekandikált az orgona fürtös virága, megtöltve a levegőt finom illatával. A fákon seregélyek, kakukkok és harkályok fészkeltek. Reggelente fülemülék csattogtak, és poszáták énekeltek. A dobokai „állatkertet” vadrucák, libák, angóra nyulak, csincsillák, galambok, bütykös hattyúk, sündisznók, őzek, kicsi koruktól „cucliztatott” rókák (becézve „tiprókák”) és vadászatra nevelt fülesbagoly egészítette ki.

Gidófalvy István leányaival

Az egykori dobokai kert is mesébe illő volt. Pataky Etelka festőművésznő visszaemlékezése szerint az udvarházuk előtt – ihletet és témát adó – mályvákkal teleültetett virágágyások pompáztak. Mögéjük akácfákat, tujákat és fenyőfákat ültettek. A házfal mellett kék szőlő nőtt, odébb sötét bordó, tégla- és halvány rózsaszínű évelő pipacsok, valamint sötétkék sarkantyúvirágok nyújtogatták a nap felé színes fejüket. A középső, legnagyobb gruppban Szovátáról származó, kék, fehér és lila évelő harangvirág, piros gyűszűvirág, világos- és sötétkék szarkaláb, valamint piros peónia pompázott. A nagy körtefa előtt kialakított háromszög alakú ágyásban csak vadvirágokat ültettek: nemes máj-, szerecsendió-, gyöngy- és hóvirágot.

A gyertyánfa-körönd közepén a festőművésznő apósa, Dr. Gidófalvy István kolozsvári közjegyző egykori békási nyaralójának kertjéből kihozott óriási kőasztal terpeszkedett, melyet 1945-ben, az új hatalom nevében elvittek a faluba, a kocsma elé, hogy már a „demokráciában” kialakult helyi fogyasztói társadalmat szolgálja. A páfrányos mellett szögletes kőasztal és –szék állt. Utóbbiról azt tartotta a helyi hagyomány, hogy azon Izabella királyné is megpihent.

A csodálatos környezetben éldegélő-formálódó kisleányokra eleinte okleveles óvónők, majd az idő elteltével nevelőnők vigyáztak. Közéjük tartozott a fiatal Vidovszky Éva, aki később kolozsvári református kántor és a Farkas utcai templomban szolgáló lelkész-esperes, László Dezső felesége lett. Az esperes úr bejegyzését is őrzi a dobokai vendégkönyv: „Doboka eddig csak az Éváé volt. Most már az enyém is. Én is szeretem azokat, akiket ő szeret. László Dezső.”

Gidófalvy Etelka keresztelésén. Ferencz József püspök a feleségével, a szülők és a nagyszülők

Az esztendők szorgalmasan és megállíthatatlanul peregve tűntek tova a mohó dobokai homokóra torkában. A nagyleánnyá cseperedett Etelka és Éva a tanulás mellett a gyógynövényekkel adódó munkával, sporttal, kirándulással, olvasással, naplóírással, barátnőkkel való beszélgetéssel és ábrándozással töltötte mindennapjait. Etelka nem is hiába, a sokat emlegetett fehér lovas herceg nemsokára a házukhoz érkezett.

1940. szeptember 10-én a Gidófalvy család is részt vett a bevonuló magyar katonák ünnepi fogadásán. A dobokai határban felállított díszkapunál Gidófalvy István az Országos Magyar Párt Kolozs megyei tagozata képviseletében, felesége a magyar nők nevében mondott köszöntőt. A festőművésznő beszédének három mondata minden életidegen szaktanulmánynál hitelesebben foglalta össze az 1920-as impériumváltozás óta eltelt két évtizedet és az észak-erdélyi „felszabadítottak” nemzetiségi együttélésről vallott gondolkodásmódját: „Ígérjük, hogy mindent elfelejtünk, a 22 év összes szenvedéseit, megbocsátunk mindenkinek, szívünkben a legkisebb harag sincs. Baráti kezünket nyújtjuk a románoknak, ezután másképpen lesz. A rossz lelkiismeret elvitte a gonoszokat, a többiekkel pedig szeretetben akarunk tovább dolgozni.”

A bevonuló magyar katonák között feltűnt egy nagyon megnyerő modorú hadnagy, Dr. Tóth Gyula – civilben a nagykunsági Karcag városában ügyvéd és tiszti főügyész –, aki két év múlva feleségül vette Gidófalvy Etelkát. Már az első látogatások idején kialakult érzelmeit hűen tükrözte a vendégkönyvben tett bejegyzése. „Ha egész Erdélyt ilyen jólelkű emberek lakják, mint a dobokai kúriát, akkor az ország legértékesebb része került vissza. 940. szept. 25.” A karcagi hadnagy úr hamarosan megadta magát dobokai választottjának. „Leültem a nagyobbik lány mellé a díványra, megfogtam a kezét, megcsókoltam és azt mondottam: Milyen furcsa, Maga csak úgy egyszerűen besétált a szívembe.” 1942. február 22-én megtörtént az eljegyzés, július 5-én az esküvő. A balatonlellei nászút még a világháborút is elfeledtethette.

Gidófalvy Etelka családtagjaival, húga fiaival és saját gyermekeivel

Az 1944. szeptember 15-én Éva leányukkal Budapestre menekült Gidófalvy házaspár csak 1945 nyarán térhetett vissza Dobokára, ahol kirabolt házuk és kifosztott gazdaságuk látványa fogadta őket. A család magyarsárosi kúriájában próbáltak berendezkedni, lakhatóvá tenni. 1949. március 2-án éjjel 2 órakor, mint a rendszer ellenségeit, mint gyűlölt kulákokat kitelepítették őket. Az állam a dobokai udvarházat a gazdasággal együtt kisajátította, a kétszáz éves magyarsárosi kúriát a helybeliek az alapjáig lebontották.

A Gidófalvy-leányok jövendőbeli eredményes gazdálkodásuk érdekében hiába végezték tanulmányaikat a Debreceni Református Dóczi Leánynevelő Intézetben, később a putnoki Magyar Királyi Gróf Serény Béla Gazdasági Felső Leányintézetben. Utóbb Gidófalvy Etelka a budapesti Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet hároméves tanfolyamát, Éva az ugyancsak hároméves kolozsvári Gazdasági Akadémiát végezte el, hogy elképzelésük szerint Etelka Magyarsároson, Éva pedig Sövényfalván élhesse majd önálló életét.  

A sok rossz között nagyon jó dolog is történt. Gidófalvy Éva egy tanító-gyűlésen megismerkedett a dicsőszentmártoni felekezetközi középiskola igazgató-tanárával, Orbók Ferenccel, majd – felejthetetlen dátum – 1949. március 15-én, a marosvásárhelyi városházán házasságot kötöttek. Az egyházi esküvő Csókfalván volt, ahol a fiatalokat az ifjú férj édesapja, Orbók Gyula helybeli unitárius lelkész adta össze. Üröm volt az örömben, hogy a feleségnek sem nővére, sem kitelepített, a D[omiciliu] O[bligatoriu] jelöléssel megbélyegzett és helyhez kötött szülei nem lehettek jelen.

A Gidófalvy házaspár kényszerlakhelyéül Marosvásárhelyt jelölték ki. A családtagok sokáig egymástól elválasztva találtak maguknak éjjeli hálóhelyet, amíg végre az 1949. esztendő utolsó napján a Teleki Téka emeleti, félreeső traktusában jelölték ki számukra egy szobát, közös 1/3 konyha- és mellékhelyiség-használattal. 1966. november 23-án végre elhagyhatták kényszerű otthonukat, és a Rózsák tere 24. sz. alatti ház emeletén kényelmesebb, nagyobb lakásba költözhettek.

Az 1945 utáni új világban a Karcagon élő Gidófalvy Etelkának és férjének nem volt könnyű dolga, akit a régi világ embereként meghurcoltak, a politikai jellegű vizsgálati fogságot is megtapasztalta, majd a közalkalmazotti létszámcsökkentést jelentő B-listára kerülve, egzisztenciájában tönkretettek. Mindezek hozzájárulhattak korai, 1977-ben, 69 éves korában történt elhunytához. Az időközben négy gyermekkel – Istvánnal (1946), Zsuzsannával (1948), Kálmánnal (1955) és Lászlóval (1956) – megszaporodott családról nem volt könnyű gondoskodni.

Gidófalvy Etelka férjével

A család Magyarországon és Erdélyben élő tagjai sokáig nem ölelhették meg egymást. Amikor 1956 utórezgései is nyugvópontra értek, s a látogatás lehetősége megadatott, Gidófalvy Etelka összetartó családanyaként nyaranta Marosvásárhelyre utazott gyermekeivel, hogy végre találkozhassanak nagyszüleikkel és nagynénjük, Orbók Ferencné Gidófalvy Éva családjával. Megkóstolhatták végre, milyen a noszolyi sajt, meg az orda és addig csak a nagymama festményein látott kerti paradicsom. Amíg gyermekei kicsik voltak, izgalmas kalandnak ígérkezett – más lehetőség híján – a szekrényfiókokban kialakított hálóhelyek elfoglalása és a zegzugos Teleki Téka folyosóin való bújócskázás.

A család külön helyszíneken megélt időszakának történéseit legalább utólag meg kellett ismerni. Gidófalvy Etelka eleinte a személyes kapcsolattartás lehetősége helyett kényszerűségből, később egyre növekvő érdeklődéssel levelezett családtagjaival, így levélváltásai idővel családi krónikák forrásanyagává terebélyesedtek. A családtörténet anyaggyűjtése szempontjából szerencsés dolognak bizonyult, hogy kenyérkereső foglalkozásként gépelni is jól tudott. A kézügyben lévő családi okmányokat, leveleket, hivatalos iratokat gépírással lemásolta. Erdélyi útjai során felfedezte szülei féltve őrzött levélváltását mindannyiuk családi barátjával, Kelemen Lajossal. Ennek jelentős részét szintén legépelte, ami nem pótolhatja a Jakó Zsigmondnak időközben tanulmányozásra elküldött eredeti leveleket.

A legendás levéltáros élete legszerencsésebb történésének tekintette, hogy nevelőként a Gidófalvy családhoz jutott, ahol családtagként bántak vele. Dr. Gidófalvy István királyi közjegyző, „a szövetkezeti mozgalom apostola” szinte második apja lett. Egykori neveltjével, principálisa hasonnevű fiával olyan kapcsolata alakult ki, mintha az öccse lett volna. Ezt a baráti viszonyt Pistuka feleségére, majd leányaikra is kivetítette. Amikor Gidófalvy Éva férjhez ment, „mátrácot” és porcelán kávéskészletet küldött a nélkülöző ifjú párnak. Gidófalvy Etelka – édesanyjától kapott fényképezőgépével – tehetséges fotósnak bizonyult. Debreczeni László műtörténész összeírásából tudható, hogy Kelemen Lajos sivár szobáját többek között Pataky Etelka két festménye és szülőházának fotója díszítette, amit a festőművésznő nagyobbik leánya készített.

Gidófalvy Etelka Magyarországon élve sem feledte erdélyi gyökereit. Lehetőségei szerint ennek jelentőségével és kötelezettségével igyekezett gyermekeit is megismertetni. Tárgyi hagyatéka bőséges, talán nem túlzás, hogy fotóművészként felfedezésre vár. Portréfotósként maradandó fényképei közül ki kell emelnünk édesanyja élethelyzeteit pontosan tükröző felvételeit, a nehézsorsú Kelemen Lajos ritka, önfeledt, a világról elfeledkező pillanatait, valamint a főleg bivaly- s medvemintázásairól elhíresült Vass Áron szobrászművész önérzetes alkotói képmásait. Dokumentumfotósként ugyancsak említésre méltó, nemcsak a korabeli embereket és épületeket jelenítette meg, hanem valahol a háttérben felsejlenek azok a távoli gyökerek is, amik ismerete nélkül könnyen becsapódhatnánk, utólag szégyenkezve félműveltségünk értéktelenségén. Fényképein nincsenek felesleges felületek, melyek elvonnák a figyelmet a lényegről, az aktuális témáról, a gép lencséje közvetítette átörökítésre érdemes mondanivalóról. Bod Péter bonchidai körorvos révén megörökítette a bonchidai kastély egykori parkjának szépségét, amit ügyesen felerősít az abban gyönyörködő leánycsoport szerepeltetése. Remélhetőleg mihamarabb albumban is megtekinthetőek lesznek Erdélyhez kötődő fényképfelvételei.

Ez a kis megemlékezés nemcsak Dr. Tóth Gyuláné Gidófalvy Etelka emlékének szól, egész famíliájának tagjai előtt tiszteleg, akik munkásságukkal szinte valamennyien beírták magukat az erdélyi művelődéstörténet lapjaira. Közösségükért végzett tevékenységükkel nem voltak egyedüliek, a többi, hasonlóan gondolkodó–cselekvő erdélyi családok ugyancsak érdemesek lennének a felfedezésre és a bemutatásra. Erdély városoktól távoli vidékein, így a Küküllő mentén élt földbirtokos magyarság, a kúriák, az udvarházak értékmentő és -teremtő világa is megérdemelne annyi figyelmet, amennyivel életformájával hozzájárult közössége értékeinek megőrzéséhez, továbbadásához és gyarapításához. Ahogyan a gidófalvy Gidófalvy család egykoron élt tagjai sem csak saját famíliájuk számára szolgálhatnak mintának vagy példaképül.

(A felvételek a Gidófalvy család fényképgyűjteményéből származnak)