Szerkesztőségi „kulisszatitkok”
Kétnyelvű transzparensei legelőször egy középkorú magyar férfit vonzottak oda, akit egyikünk sem ismert. Szó szót követett, de amikor Sz. L. megtudta, hogy ki vagyok, váratlanul örömrivalgásban tört ki, s régi ismerőseként üdvözölt. Mint kiderült, egy körülbelül huszonöt éve, a Szabadságban megjelent aprócska cikkem hagyott benne ennyire tartós, kedélyes nyomot. Melynek sztorija még az „átkosban” játszódott le, hadd idézzem most fel.
Akkori munkahelyemen az augusztus 23-i nagynemzeti ünnepnapon a kényszerű felvonulásra a fiatalokra sózták rá a zászlókkal és más jelképekkel való „parádézást” – hadd cipeljék ők is a kommunizmus „súlyát”. Nekem éveken keresztül egy jókora Ceauşescu-portréval kellett haladnom a munkatársak élén, de aztán az utolsó évben váratlanul jött az igazgatói ukáz: nekem nem kell részt vennem a felvonuláson.
Természetesen nagyon megörültem, bár sehogy sem értettem, miért. Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy már román körökben is elterjedt a poén: lássá- tok, hogy a rettegett kondukátort miként viszi el az ördög!
Akkor még senki sem sejtette, hogy decemberben valóra válik a „jóslat”...
