Hótomiglan

Hótomiglan
Az ember akkor ébred rá, hogy felnőtt, amikor a havazás láttán nem valami megmagyarázhatatlan öröm keríti hatalmába, hanem rögtön arra gondol: megint el kell lapátolni a havat a járdáról – foglalta össze közösségi oldalán egyik ismerősöm a felnőtté válás pillanatának ilyenfajta tudatosulását. És milyen igaza van…

Hát még ha az ember sarokházban lakik, így dupla hosszúságú járdát osztott neki a sors, s nem elég, hogy mire a végére ér, kezdheti elölről – mert folyamatosan havazik –, de aztán jön a köztisztasági vállalat hókotró gépe, s a lesepert havat szépen visszateszi a járdára… De legalább szór némi sót is az úttestre, így ha a következő „menetben” néhány lapát havat kidobunk oda, pár óra alatt elolvad, s fogyni kezd a hóhegy. Persze, egy-két autós közben elküld melegebb éghajlatokra (nem is rossz ötlet, ott legalább nem kellene havat hányni…), de hát az ember mégse vihet be négy-öt köbméter havat a kádba, hogy ott olvadjon el… Márpedig ha az úttesten sincs hó, de a járdán se, mégis hol legyen?

Szóval, izgalmas egy téli sportág a hólapátolás, és ez nem csak egy-egy magamfajta polgárra igaz, hanem a hókotrással foglalkozó vállalatok is minden bizonnyal így látják ezt. sajnos már közhelynek számít, hogy őket mindig váratlanul éri a tél és a havazás, főleg, ha az épp hétvégén méltóztatik megérkezni. Valahol őket is megértem, hogy nem tudnak hirtelenjében annyi embert összetrombitálni, akarom mondani rövid távra alkalmazni, mint ahány kellene – ettől függetlenül, amikor az ember egy kétórás autóutat bő négy óra alatt tesz meg, és az irdatlan havazásban a Meszesen egyetlen hókotró gépet lát, azt is félrehúzva az út mellett, valami nincs rendjén. Azt is megértem, hogy a külvárosban vannak olyan buszmegállók, ahol az illetékeseknek nem sikerült eltakarítaniuk a havat, s az utasok a kitaposott ösvényeket használják, amelyek aztán bejegesednek és valóságos gyorsítópályaként működnek… De hogy a belváros legforgalmasabb megállói és átjárói valóságos akadálypályák lettek, az már sok. Persze a busz, amivel jöttem, amúgy is hátrébb állt meg – mert előtte volt még két másik troli –, így aztán az ajtó pont egy útszéli fa előtt nyílt ki, amelynek törzse köré a járda „túloldalán” lévő kereskedelmi egység alkalmazottai valóságos hóhegyet építettek (mert ugye őket büntetik, ha havasan hagyják a járdát)… Tehát: vagy térdig belelépsz a hóba, vagy mész még egy megállót…

Hiába, felnőttünk. Gyerekként biztos jó nagyot ugrottunk volna ebbe a hóhegybe, arról nem is beszélve: akkor még nem zavarta egyikünket sem, ha a latyak kellős közepébe cuppanva beázott a cipőnk s közben lefröcsköltük egy kis sárlével a ruhánkat – vagy éppen a körülöttünk állókét. 

De sebaj, van még esélyünk. Talán jövőre is lesz hó, s ha eleve úgy állunk hozzá, hogy pont olyan váratlanul éri a hatóságokat, mint mindig, akkor nem fogunk emiatt bosszankodni. Ez csak rajtunk áll vagy bukik… Ami pedig az idei telet illeti, ha nem késtük le a hó miatt a repülőt, máris van egy okunk az örömre. És még mennyit találhatunk! S ha már eljutottunk odáig, hogy útban hazafelé megcsodáljuk a kis fenyőt a parkban, amint ágait megannyi apró kristály húzza le, kezdhetjük a szurkolást: hátha-hátha kitart még néhány napot ez a hó, hogy annyi év és vagy két „fehér” húsvét után végre legyen egy fehér karácsonyunk is. Most, amíg lehet. Mert, ha a globális felmelegedésről szóló jóslatok valóra válnak, néhány év múlva bizony hótomiglan várhatjuk a decemberi „váratlan” havazást…