Hogyan oktassuk a történelmet?

Az új tanterv egyértelműen és remélhetőleg végérvényesen szakítani akar azzal az elavult módszerrel, ahol a történelem-oktatás másból sem állt, mint a tanár és diák közötti monológból, ahol a tanár bemutat egy feldolgozhatatlanul száraz és óriási mennyiségű adathalmazt, a diák pedig – ahogy egykori magyartanárnőm mondta – „visszaböfögi” azt.  Az iskolából kikerült egykori diákok történelem-tanáraikra vagy a történelemórákra visszaemlékezve legtöbbször a „száraz adatokkal”, „dátumok sorozatával” és „temérdek információval” azonosítják a történelem-oktatást. Kétségtelen, hogy míg a reál-tudományok többsége sokkal direktebb módon vette igénybe a diákok kreativitását és gondolkodását, addig a történelem-oktatás hagyományos módszerei erre csak ritkán adtak lehetőséget. A jelenlegi tanterv tehát különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy feloldja a tanár-diák féle monológot és nagyobb teret adjon alternatív kommunikációs módszerekre, így a diák-diák, diákok-tanár, diák-forrás/internet féle párbeszédre. A projekt munkák révén lehetősége van ma már a diákoknak együttműködni, egymást megismerni és csapatépítő jellegük révén, társas képességeket is fejlesztenek ezáltal. A hosszú távú tanulás szempontjából pedig igazoltan hatásosabb élményként marad meg egy-egy szakmai kirándulás, közösen elvégzett helytörténeti kutatás vagy olyan élmény, amit a szaktudás megszerzése mellett a diákok személyes élménnyel, életérzéssel tudnak összekapcsolni. Ez tehát kétségtelenül a tanterv pozitív hozadéka és erre már számos kezdeményezés elindult, elég itt csak a Kolozs megyében oly nagy sikernek örvendő Örökségünk Őrei vetélkedőket, de az Erdély-szerte jelenlevő helytörténeti versenyt, kvízjátékot, drámajátékot, filmesteket, kirándulásokat vagy interaktív múzeumlátogatásokat. Ezek az élmények mind, sokkal intenzívebben tudnak egy-egy történelmi személyiséget, eseményt vagy akár komplex jelenség-sorozatot is bemutatni és megértetni a fiatalokkal, mint a hagyományos iskolai tankönyvek hisz egyszerre több érzékszervére is hat a fiatalnak és számos társas képességét, szociális készségeit is fejlesztheti ezáltal. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a tevékenységeknek a révén, a történelem élővé, megfoghatóvá, láthatóvá válik, ami a hosszú távú tanulás szempontjából a legfontosabb szempont. Az iskolából kilépett felnőttek ugyanis legtöbbször a történelemben csak személytelen régmúltat látnak, dátumok hosszú sorozatát és nem embereket, húsvér, érdekes személyek és személyiségek változatos interakcióját, amelyek kevésben különböznek tőlünk.

Ezekre a tevékenységekre lehetne nagyon sok más, a tanterv által nem említett alternatívát is nyújtani, amely már elsősorban a tanár kreativitásától és idejétől függ. Kezdeményezhet például vitákat, szervezett disputákat, ahol a diákok fejleszthetik érvelési készségeiket is vagy kis szerepjátékokat, ahol történelmi helyzeteket, személyeket imitálnak és játszanak újra szó szerint azok bőrébe bújva.  Mivel úgy a projekt-munkák, mint ezek a közös csapattevékenységek a könyvtári és internetes kutakodásra is kényszerítik a diákokat, alapvető kellene legyen, hogy a tanárok felhívják a figyelmüket már a legkisebb osztályokban az ún. reality check-re, azaz a források valóságtartalmának felülvizsgálatára. Az információ-robbanásnak a korában, amikor ezernyi honlapon jön velünk szembe az interneten (is) az alternatív történelem és a hamis sarlatánságok és dilettáns irodalom agyrémei, a fiatalokat fel kell világosítani a forráskritika fontosságáról és segíteni kell őket alap-források és biztonságos honlapok megismertetésével. Tíz évvel ezelőtt, amikor még az internet kevésbé volt a mindennapok része, a mi tanáraink a wikipédia és más, még annál is bizonytalanabb források helyett a nagy lexikonok CD változatához (Révai Nagy Lexikona online, Arcanum Adatbázis, Erdély rövid története, Magyar Életrajzi Lexikon, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) küldtek bennünket. Ma már ezek egy része ugyan elavult, de akad néhány, amelyet azóta frissítettek és digitalizáltak is. Ugyancsak fontos a helytörténeti források kritikája, amelyben egy történelemtanárnak jártasnak kell lennie, mielőtt feladatként kiosztja azok elolvasását.

Az már csak hab a tortán, hogy az interneten leselkedő hamis áltörténelmi portálok és dilettáns irodalom veszélyei mellett nagyon sok történelemtanár sajnos átveszi ezeket az ötleteket és diákok generációt fertőzi meg például a magyarok eredetéről szóló hamis információkkal vagy számos más, az összeesküvés-elméletekig elmenő ötlettel. Ezeknek a jelenségeknek a kiszűrése és felmérése is igen nehéz, hisz a történelem-tanárok állandó monitorizálására lenne szükség, amire jelenleg aligha nyílik lehetőség, pedig az ilyen jellegű pedagógiai és deontológiai csínytevések súlyosan károsíthatják a fiatalok történelemről, múltról, kulturális önidentitásról alkotott nézetüket és indirekt módon, társadalmi tevékenységüket és érzékenységüket is.

Sok ismerősöm, elsősorban az IT és a multicégek világában mozgó, kizárólag a jelenben élő fiatalok gyakran kérdez: miért kell történelmet tanítani? Mi végre, mi haszna ennek? Való igaz, a bölcsészettudományok „hasznosságát” a mai felgyorsult és neoliberalista vadkapitalizmusban nehéz elmagyarázni. Annyi bizonyos, hogy még a leghedonistább ember is naponta szembesül saját, családja és környezete múltjával. Legyen szó egy családi hagyatékról, személyes történetről vagy épp a szecessziós épületről ahol naponta dolgozol, eszel vagy lakol.  A múlt ugyanakkor állandóan jelen van lokális, nemzeti de nemzetközi politikánkban is, így annak helyes, pontos ismerete alapvetően fontos, hisz nemegyszer téves történelem-képekkel és hasonlatokkal tudnak tömegeket butítani. A történelem oktatása tehát egy fokozottabb tudatosságot fejleszt, tágabb világképet ad az embernek és könnyebben megértheti önmaga és környezete működését, kulturális identitását és reakcióit is. Ezt pedig csak egy vonzó és a mai modern korhoz illeszkedő tantervvel lehet csak oktatni.