Hogy emlékezzenek és emlékeztessenek
Vissza

Hogy emlékezzenek és emlékeztessenek

Budapesten a világon elsőként állítottak intő jelt a Gulágokon elpusztultak emlékére, most magam is részese lehetek e főhajtásnak a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Emléknapján. Nekem, személy szerint három szempontból fontos augusztus 23-a. A háromból egy mindenekfelett állóan pozitív, hiszen 1942-ben ezen a napon született drága édesanyám. A másik két szempont egyértelműen negatív, s mint ilyen, szomorú. Utóbbi kettő kapcsán szeretném megosztani Önökkel néhány gondolatomat.

BENKŐ LEVENTE

Először is volt egy másik augusztus 23-a 1939-ben. Ez volt az a nap, amikor Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet kormányfő és külügyi népbiztos, valamit Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter révén az emberiség történetének két legrosszabb és legembertelenebb, mondjuk ki: leggyilkosabb, testet öltött ideológiája, a nácizmus és a kommunizmus találkozott, és kibékíthetetlen szembenállásuk dacára egyetértésben létrehozták azt az úgynevezett megnemtámadási megállapodást, amelynek a mi szemszögünkből a második, titkos része volt a fontos. Hiszen e titkos egyezség következményeként országok és embermilliók sorsa dőlt el, vagy látszott eldőlni hosszú-hosszú időre. Gondoljunk csak a Közép-Kelet-Európai és a Balti-államok el- és felosztására, sorsára, illetve Lengyelország közös lerohanására, más szóval a független lengyel állam megszűntetésére tett kísérletre. És ez volt ama paktum, amelynek során mind a náci, mind a kommunista táborban – mint nem sokkal rá kiderült – elszabadult a féktelen pokol, milliós léptékkel mért emberáldozatot követelve. Máig tartó sebekkel és következményekkel.

Volt egy újabb augusztus 23-a, 1944-ben. Ez volt az a nap, amikor Románia átállt korábbi szövetségese, a náci Németország oldaláról korábbi ellensége, a Szovjetunió oldalára. Engedjék meg, hogy egy kicsit elidőzzek szülőföldem, Erdély magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságát az idő tájt érintő történéseinél.

Az akkor hivatalába lépő Sănătescu-kormány első intézkedései közé tartozott a romániai – értelemszerűen akkor még csak dél-erdélyi – német és magyar nemzetiségű elöljárók internálása, s így telt meg a Tg. Jiu-i (zsilvásárhelyi) láger a dél-erdélyi magyar közösség gerincének, tartópillérének számító legjobbjaival, lelkészek, jogászok, tanárok, tanítók, írók, költők, vállalkozók, mesteremberek ezreivel.

Nem telt el sok idő, pár hét csupán, amikor 1944. szeptember 12-én Moszkvában megkötötték a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt, s ennek sajátos értelmezéseként nemcsak a Románia területén az idő tájt tartózkodó, a második bécsi döntés után Magyarországról és Németországból érkezett magyar és német állampolgárokat, hanem Erdély teljes, őshonos magyar, majd német nemzetiségű lakosságára kiterjesztették az internálás kötelezettségét, közérthetőbb szóval: az elhurcolást.

Hogy ráadásként az akkori román Nagyvezérkar parancsba adja: „a magyar hadsereg kötelékéből lemaradozott és hazatért, harcolni tovább nem akaró magyar férfiak hadifoglyoknak tekintendők, és internálandók.” Alighanem példátlan, hogy harcon kívüli, a civil életbe visszatért egykori katonát hadifogolynak tekintsenek…

Ma még nem tudjuk pontosan, hány erdélyi magyar és német nemzetiségű lakost hurcoltak el, igen valószínű, hogy e két közösség összlétszáma jóval meghaladja a százezret. De azt tudjuk, hogy míg 1941 és 1944. augusztus 23-a között a Szovjetunió elleni háború során a román hadsereg által foglyul ejtett szovjet katonák fogva tartására Romániában 12 láger működött, addig az átállást követően a magyarok és a németek elhurcolását szolgáló gyűjtő- és tranzitlágerek száma 44-re ugrott.

És még azt tudjuk, hogy miként Kárpátalján, Felvidéken, a Délvidéken, úgy Romániában is az etnikai tisztogatást szolgálta az intézkedéssorozat. Hiszen az imént említett Sănătescu-kormány miniszterei közül 1944. szeptember derekán Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi miniszter jelentette ki, hogy internálni kell a teljes romániai németajkú lakosságot, Grigore Niculescu-Buzeşti tábornok, külügyi tárcavezető pedig úgy fogalmazott: „Ha a magyaroknak kell a magyar lakosság, vigyék innen.”

Ami Cegléd, Baja, Debrecen, Szeged, Székesfehérvár volt akkor Magyarországon, ami Szolyva volt akkor Kárpátalján, az volt Barcaföldvár, Nagyenyed, Brassó, Zsilvásárhely, Foksány Erdélyben/Romániában.

Én helyénvalónak találom a Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány nevében a Gulágok többes számot, mert – nálam legalábbis – nemcsak a politikai elítéltek fogva tartására még az első világháború végén létrehozott lágerrendszert, hanem a második világégés küszöbén a más országokból összegyűjtött civilek és hadifoglyok fogva tartására és sanyargatására létrehozott, úgynevezett GUPVI-táborrendszert is magában hordozza. Gyűjtőszóként. A közbeszédben mindenképp, annál is inkább, mert – köztudott – a Szovjetunió sok ezer tábort számláló lágerrendszerében a fogolysors azonos volt.

De ha az 1946 novemberében csalással választást nyerő kommunisták által szovjet mintára létrehozott romániai Gulágot, a kimondottan politikai megtorlást szolgáló intézményrendszert vizsgáljuk, itt is látnunk kell az ijesztő adatokat: a romániai kommunista diktatúra több mint 680 megtorlási intézményt működtetett.

Idézem Tempfli Imre egyháztörténészt: „Ezek közül 240 volt fogház, 44 börtön, 61 vizsgálati, fogvatartási és száműzetési hely, 72 kényszermunkatábor, 63 deportálási központ, 10 pszichiátriai börtön, 93 kivégzési hely, valamint 100 megyei vagy rajoni fogda.” Ez a román Gulág nyelte el például az 1956-os magyar forradalommal és szabadságharccal együtt érző romániai magyar, német és román nemzetiségű politikai elítéltek tízezreit.

Ami Magyarországon Buda-Dél, Recsk, Kistarcsa, a Hortobágyi és a Közép-Tisza vidékén létrehozott táborok voltak, az Romániában a Duna-deltabeli Periprava, a brăilai Nagyszigeti Luciu-Giurgeni, Grind, Stoeneşti, a Duna-csatorna, a Bukarest melletti Jilava, az erdélyi Szamosújvár, Nagyenyed, Máramarossziget volt…

Nemrég olvastam, hogy Oroszországban a megkérdezett 18–24 éves fiatalok felének fogalma sincs a valamikori Gulág–GUPVI-lágerekről, az oda elhurcolt embermilliókról és az áldozatokról. Nem tudom, hogy ebben a tekintetben Magyarországon, Felvidéken, Kárpátalján, a Délvidéken, de akár Romániában, ezen belül Erdélyben miként állunk. Anélkül, hogy bárkit is bántanék vagy/és általánosítanék, mégis tartok tőle, hogy nem sokkal jobban. Bárcsak tévednék!

És nemrég láttam egy igen érdekes orosz dokumentumfilmet. Olyan jó kétórás, de cseppet sem unalmas. Magyar fordításban az a címe: Kolima, a félelmünk szülőföldje. Alkotói szerint azért készült, hogy – megint nem szeretnék sem általánosítani, sem bántani! – ha az említett korosztály tekintélyes része ma már nem, vagy alig olvas könyvet, akkor – ha ez így könnyebb – más ismeretterjesztő eszköz, tehát film révén szerezzenek tudomást a történekről. Tegnapig 16 milliónyian nézték meg a Kolimát! Alig egy év alatt.

Ebben a filmben megszólal egy igen érdekes és lelkes ember. Ivan Panyikarov a neve, Jagodnéból, a Magadani területről, a Kolima vidékéről. Helytörténész, maga is Gulág-rab leszármazottja. Kétszobás lakásának egyik szobája saját gyűjtésű ereklyemúzeum és adattár. Azt mondja egy adott pillanatban Ivan: „El akarom mondani az embereknek az igazságot.”

És van egy másik, háromrészes film, Sára Sándor készítette, 1992-ben mutatták be. Az a címe, hogy Magyar nők a Gulágon. Ebben a filmben az egyik túlélő asszony meséli, hogy amikor súlyos betegen hazajött, az őt megvizsgáló magyar orvos felfortyant: „Minek hozzák haza az ilyent?!” Valamikor írtam egy recenziót erről a filmről. A Rákosi elvtárs emlékezetes kijelentésére – miszerint „ezekkel nem lehet szocializmust építeni” –, nos, a Rákosi-mondatra hajazó orvosi felfortyanásra ama recenzióban azt írtam: „Azért, hogy emlékezzenek és emlékeztessenek!”

(Elhangzott 2019. augusztus 22-én, Budapesten, a Honvéd téri Gulág Emlékműnél, A totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából szervezett megemlékezésen.)

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Két hónap alatt több mint 350 elefánt ...
A Madeleine McCann-ügy
Megvezetés

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ