Háy János: Nem akarok állandóan a hét főbűnnel birkózni
Vasárnapi ebéd Kolozsváron szerda este
Vasárnapi ebéd Kolozsváron szerda este
Vissza

Háy János: Nem akarok állandóan a hét főbűnnel birkózni

Gyorsabban ír prózát, mint verset, drámát csak „rendelésre” és kedvenc műfaja a novella. Ha drámaírók, akkor Shakespeare a nyerő, szorosan mögötte Beckett és természetesen Csehov. Írói szándéka valóságosan megmutatni a figurákat, mindenkinek a maga igazságát. Szereplőinek nevet leginkább csak az utolsó lapokon ad, mert akkor látja egy embernek a nevét, amikor az azt a sorsot írja le, ami az ő dolga a világban. Szerinte mind hordoznunk kell a gyerekkorunk, a szüleink, a nagyszüleink történéseit, ez a jellemünknek a része. Elmondta, ő hogyan ír verset, regényt, drámát, de alkotás közben ez egyáltalán nem tudatos, igazából nincs recept, és sok az írásban a bizonytalanság, ösztönösség. A Gézagyerekkel híressé vált Háy Jánossal szerda este találkozhattunk Kolozsváron a Shoshin Színházi Egyesület és a Vallásszabadság háza szervezésében.

(Borítókép: Felolvastak: Györgyjakab Enikő, Kántor Melinda, Kiss-Ferenczi Sára, Dimény Áron, Köllő Csongor, Orbán Attila színészek, Szántusz Noémi és Varga Péter egyetemi hallgatók, rendezte: Köllő Csongor. FOTÓ: SHOSHIN SZÍNHÁZI EGYESÜLET)

Nevettünk a Vasárnapi ebéd felolvasószínházi előadásán, és közben összenéztünk a szomszédunkkal vagy önmagunkkal ráismerve százszor kiejtett mondatokra szerelmünk, anyánk, gyerekünk szájából vagy tán még a sajátunkból is, a mondatok mögött tornyosuló érzelmek, elfojtottságok, elégedetlenségek, tehetetlenségek mozdíthatatlanságára. Az anyád „az itt van akkor is ha nincs”, „Ha nem te lennél, akkor ihatnál is”, „A férjedet megutálod, a gyerekeid elveszíted”, senki nem szeret és már te sem szeretsz senkit, és „Amikor gyerekek voltunk, akkor jó volt. Amikor gyerekek voltunk, minden jó volt.”. Nem lehet nem nevetni azon, hogy zellerkrémleves, minden egyes vasárnap, persze zacskós, húsz, negyven éven át. És ez olyan jó, hogy zellerkrémleves örökké, hogy már fáj. A nevetésen túl szerda este ezt az ellentmondásosságot is boncolgattuk a felolvasás utáni közönségtalálkozón.

Háy János: Nem megszüntetni szeretném a szorongásaimat, hanem bánni velük FOTÓ: VALUSKA GÁBOR

Izott a levegőben az egymás iránti gyűlölet

Ki lehet lépni ebből a generációról generációra öröklődő modellből, hogy az emberek szétcseszik egymás életét?

– Sajnos még a belelépés folyamatában vagyunk, ha a statisztikákat nézzük. Azt sem lehet eldönteni, hogy az jobb, amikor elválnak vagy amikor együtt maradnak (a párok). Engem rettenetesen frusztrál, amit jó évtizede barátokkal tett buszos körtúrán tapasztaltam, zömmel negyvenes házaspárok voltak. Izzott a levegőben az egymás iránti gyűlölet. Ezek az emberek, akik még szépek voltak és elevenek és erőteljesek, egyáltalán nem az egymást szeretést tudták magukban fölébreszteni, hanem az egymás iránti nemszeretést.

Az irodalomnak nincsenek praktikus céljai, az irodalom világot akar megragadni. És a világ megragadása bizonyos helyzetekben jól adja magát. Miben mutatkozik meg egy emberi sors? A másik emberhez való viszonyulásban. Mik az alapviszonyulások? A gyerekedhez, a szüleidhez, a feleségedhez, a szerelmedhez kapcsolódóak. Ezeken keresztül lehet megragadni a sorsot és akkor könnyű megragadni, ha meglátod annak a sorsnak a tragikus vagy feszült pillanatait. Amikor valakinek nagyon tökéletes az élete, azzal nem lehet mit kezdeni, olyan mint egy vasgömb, kicsúszik a kezedből. Azzal az emberrel tudsz kezdeni valamit, aki hordoz valami sérültséget, valami kis horpadást a testén, a lényében, a lelkén, merthogy senki nem tökéletes.

Én egyszerűen sorsokat akarok ábrázolni, világokat fölépíteni és azt szeretném, hogy ha valaki olvas, lát tőlem valamit, akkor mélyebben tudja megélni a létnek a különleges fájdalmait, hogy aztán a valóságban meg tudja élni a különleges örömeit is. Vagyis eredendő létélményre törekszem. Nincsenek morális ítéleteim. Az ember úgy látja a világot, mintha egy koordinátarendszerben lenne benne, ez jó, az rossz, ez morálisan helytálló, ez nem helytálló, ezt nem szeretem, azt szeretem, tehát beárazom a világ dolgait valamilyennek. És azt mondom, hogy azért kell beáraznom, mert tudnom kell, hogy te milyen vagy, a másik milyen ahhoz, hogy tudjak benne közlekedni. A műalkotás mindezt a moralitást, erkölcsi paradigmarendszert elveti, és az értékelt világ mögé lép, ahol az ember nincs minősítve jónak, rossznak, gonosznak, jóravalónak, hanem csak ember van. Amikor írok, akkor azt akarom, hogy a koordinátarendszer mögé lépjek, és onnan húzzam elő a sorsot, a még emberileg nem értékelt sorsot. Hogy aztán a figura a jó vagy a rossz kategóriájába ágyazódik be, az az olvasó döntése. Ha végignézzük az anyától a lányig az összes szereplőt, látjuk, hogy mindenkinek van egy igazsága, és nekem ezt az igazságot képviselnem kell. Nem vagyok válóperes bíró, aki azt mondom, hogy a lánynak igaza van, az első férjének nincs igaza. Nekem azt kell képviselnem, hogy minden életnek, létnek van egy eredendő igazsága. Azoknál a figuráknál is, akiket nem szeretek. Az írói szándékom, hogy valóságosan mutassam meg a figurákat.

Nem az a baj, ha valami fáj, az a baj, ha nem is fáj, és örömet sem szerez. A fájdalom és az öröm egy skála. Én elég sokat tudok gyötrődni, tudom, milyen a fájdalom. Az a nem jó, amikor nem érzel semmit, amikor azt mondod, hogy zárjunk le mindent, ami érzelmileg kilendít, ami a komfortzónából kimozdít, az legyen egy dobozban, felejtsük el. És akkor? Minden rendben van, frankón keresünk, utazunk, ezt csinálunk, azt csinálunk, de semmiben nincsen lélek.

Én nem vagyok színházi író

– Egyszer kaptam egy ösztöndíjat drámaírásra, de ugyanakkor nagyon izgatott íróilag, hogy milyen dialógusban írni. Az teljesen más, mint a leírás lehetősége a prózában. Olyan dialógusokat kell írni, amelyek megmutatják milyen konfliktusról van szó, mi a szereplők jelleme, mi a történet, nagyon érdekelt, hogy ez hogyan működik. A Gézagyerekből csináltam először színdarabot. Amúgy én nem vagyok színházi író. Először novellát írok, sosem színdarabot egy történetből. A novella sokkal jobban izgat, egy zárt forma, ahol nem lehet mellébeszélni, akár egy sor is bomlasztja az egész szöveget, kicsit a vershez áll közel. A drámaszöveg sokkal flexibilisebb, nyitottabb, nyithatóbb, több „locsogás” van benne, kell is, különben nem értjük.

Amikor a szövegem színpadra kerül, az már nem az én munkám, ez más művészetnek a felelőssége, én a szövegért vagyok felelős. Utálom, ha meghúzzák a szövegeimet, és ki nem állhatom, ha beleírnak valamit, mert az általában stilisztikailag kilóg. Én egyedül dolgozom. A minőség olyan, amilyet írok. Ti egymás ellenében nem tudtok a színpadon dolgozni, mert ott vége a történetnek. A színpadi szöveg érdekessége, hogy struktúráját tekintve próza – merthogy fel kell építenem egy történetet, a jellemeket –, de dallamvilágában a vershez áll közel, erősebb az akusztikus építménye. Minden irodalmi műnek van akusztikus építménye, a prózának is van dallamvilága, de a színdarab nyelvének még erősebbnek kell lennie, mert ez az akusztikai tér, ami bevonzza nyelvileg a nézőket. Ha ez nem teremtődik meg, akkor hiába küzdesz a színpadon, legfeljebb színészi játékot kínálsz, de a szöveg nem éri el a hatását.

Hogyan kell drámát írni?

– A fő kérdés: mi zajlik emberileg a történetben és azt hogyan lehet nyelvileg megfogni? Honnét látjuk a történetet, ki látja, ki láttatja? Általában elég hosszú idő, amíg ezt kigondolom, és ha ezt már tudom, hogy mit lát, hogyan látja, milyen nyelven szólal meg igazán jól, onnan kezdve nekem nagyon könnyű megírni. Az írás 80%-a gondolkodás, és 20% a megírás. Családilag nagyon nehéz exponálni és elfogadtatni, hogy mit csinálsz akkor, amikor csak ülsz, és nézel magad elé. Nehéz elkerülni a családi gúnyolódást: naaa, megint írsz? Kitaláltam egy technológiát, hogy bekapcsolom a tévét, és akkor olyan, mintha tévét néznék... Az írás egyfajta folyamatos gondolkodás, és azt se tudod, hogy az a gondolkodás, amit elindítasz magadban, kikever-e valamit, vagy mi az, amit kikever. Csak mennie kell a fejedben. És ez nemcsak történetek végiggondolásából áll, hanem érzelmeket, a saját életedet, saját viszonyodat a világhoz feszegeted folyamatosan. Kevésbé olvasok irodalmat, inkább filozófiát vagy vallástörténetet, azok katalizálják bennem ezt a gondolkodást. És aztán jön egy hülyeség, egy banális, pici történetmorzsa, és hirtelen az, amin gondolkodtál ki tudja mióta, az a morzsa hirtelen összerántja. Az alaptörténetek mindig nagyon egyszerű történetek: elválok, nem válok, újrakezdjük, nem kezdjük, tönkrement, nem ment tönkre. Amikor megírom, olyan az alaptörténet, mintha egy mágnes lenne a közepén, ez a sematikus alapsztori. A kérdés, hogy mitől lesz ez a sematikus alapsztori különb, mint a Barátok közt történetei? Ha sematikus marad, akkor csak papundeklifigurákat látok, nem látok embert. Érdekes módon a sematikusságok révén ismered föl az alapszituációt, de az egyediségek, az apróságok – milyen kézmosószaggal ment haza a férj a szeretőjétől – teszik valódivá a figurát. Furcsamód ezen az egyediségen tudod megtalálni az azonosságot.

Nem lehet hat kiló szilikonnal sorsazonosnak lenni

– Egy mű két alapdologból áll: a technika (az írás tehetsége) és az invenció, ami életre viszi a dolgot. Ennek a kettőnek az aránya határozza meg, hogy mi próza és mi vers. Én csak akkor tudok verset írni, ha olyan erős invenció vagy érzelmi sokk ér, ami beindít. Ehhez kell egy konstelláció, amit nem tudok reprodukálni. Hiába tudom a formát, az nálam nem indítja el. A prózánál azt érzem, hogy ha gondolkodom, és hozzáfogok a megírásához, akkor maga ez az írástechnológia beránt a szövegek megírásába. A verseknek nincs történésalapjuk. Egy tényleges valóságtörténés nem tud verssé alakulni, verssé csak az érzelmi történés tud alakulni, ez a legidőigényesebb műfaj. Ami életre kelti, amitől igazából izzanak a sorok, annak a létrejötte a probléma. Ezt nagyon hosszú érzelmi történés kell hogy megelőzze. Ehhez képest gyakran néhány óra alatt kész lesz egy novella fejben, a leírás már nem olyan problematikus.

Írok egy regényt, az egy csonka mondattal kezdődött el. Annyira nem volt karakterem, azt se tudtam, kiről írok. Az a félmondat rögtön berántott és elkezdtem írni. Egy rím, egy jó szókép, egy dallam elindíthat nagyon jó verseket. Engem kevésbé a karakterek indítanak el, inkább a szituációk. Akkor látom egy embernek a nevét, amikor azt a sorsot írja le, ami az ő dolga a világban. Általában a regényeimben is a név az utolsó oldalakon derül ki. Egyszer észrevettem, hogy nem adok neveket, gondolkodtam, hogy miért így csinálom, rájöttem, várom, hogy rákattanjon arra a sorsra, ami az ő sorsa, amit neki végig kell vinni a világban, és akkor tudom odaadni őszintén a nevet.

Ma divat, hogy eltüntesd az életkorodat vagy a testi hiányosságaidat – ezek kínos, rossz irányai az emberi sorsoknak. Biztos, hogy nem lehet hat kiló szilikonnal sorsazonosnak lenni. Ahelyett, hogy újraírnánk az öröklött sorsmintákat, inkább legyünk tisztában azokkal, ez szimpatikusabb. Annak vagyok a híve, hogy mind hordoznunk kell a gyerekkorunk, a szüleink, a nagyszüleink történéseit. Ez az életünk, a jellemünknek a része. Ha én kiirtanám azokat a terheket, amiket az apám jelleme jelentett, mint örökség, akkor ott lenne egy nagy űr az én jellememben, pedig nem feltétlenül pozitív dolgokról beszélek. Számomra ez a személyiség teljessége. Nem megszüntetni szeretném a szorongásaimat, hanem bánni velük. Van egy alaptörekvésem, emberileg és szakmailag jobb és jobb akarok lenni, de nem akarok állandóan a hét főbűnnel birkózni.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Önkormányzati választások szeptember ...
Gyalogos- és környezetbarát ...
Ha hétvége, akkor szabadtéri bábelőadás

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Telesulis pedagógusokat díjaztak ...
  • Kolozsi Levendula Napok: a lényeg az ...
  • Összeomlott a Bay-kastély Ördögkúton
  • Ne vigy minket a kísértésbe!
  • Megvezetés