Hatszáz

Hatszáz
Baleset baleset hátán a fő országutakon, mentőhelikopter, halottak, többórás útlezárások, csúcsidőben végzett útfelújítások, bedugult forgalom és több kilométeres kocsisorok a Kárpátokon átvezető szűk utakon; kisiklott, vagy a nyílt pályán, kánikulában órákig veszteglő vonatok, ittas mozdonyvezetők – így fest ma Romániában a vakációs idény.

Kész kaland bárhova és bármivel is utazni az országban, s ha az ember szerencsésen megérkezik, mondjuk tizenkét óra vezetés után, már rögtön kiveri a veríték, ha arra gondol, hogy majd haza is kell menni. Persze a navigációs rendszer szerint ez az út alig kilenc és fél óra lett volna – szerintem pedig pihenővel együtt legfeljebb öt, ha ugyanezt a távot az Európai Unió bármely más országában tenné meg az ember.

Csakhát az EU bármely más országában elképzelhetetlen lenne, hogy egy 2004-ben elkezdett autópályából még csak néhány aszfaltcsík legyen meg, így, 17 év elteltével. De ne vegyük az észak-erdélyi autópályát, nézzük csak a Torda–Szászsebes közötti A10-es jelzésűt, ami nem több száz, hanem mindössze 70 kilométer: a négy szakaszából egy még mindig nincs kész (egyik sem volt meg határidőre!), holott már négy éve át kellett volna adni a forgalomnak. De ami késik, nem múlik: az illető szakasz gyulafehérvári feljárójánál (Szászsebes irányából) már ki van téve a „Torda” jelzés, amely nincs se letakarva, se áthúzva – csak az a baj vele, hogy aki a jelzést követve ott akarna felmenni a pályára, a körforgalomból való kisoroláskor az „Út lezárva” tábla fogadja. Örömében aztán még háromszor körbemegy az ember – ha már úgyis került egy nagyot a Transalpina felé egy többórás útlezárással járó Olt-völgyi baleset miatt, az a pár méter még belefér.

Ha ezek után valaki azt kérdezné, miért van annyi ideges sofőr a hazai utakon, nem is tudom, mit válaszolnék. Mert engem például azok a sofőrök is kikészítenek, akik 45-50 km/órával mennek és folyamatosan fékezgetnek azon – az amúgy kanyargós – megyei úton, amely 70–80 km/órát is simán megbír. De ők legalább tisztában vannak a képességeikkel… Azok a gépkocsivezetők is igen idegesítőek, akik dupla vonalon, kanyarban előznek az országúton úgy, hogy közben én is 90-nel megyek. Vagy akik lelámpáznak, ledudálnak, ha településen belül csak 10 km/órával lépem túl a megengedett maximális sebességet.

Egy szó mint száz: Romániában nincsenek megfelelő utak, nincs infrastruktúra és nincs vezetői kultúra – utóbbira lásd a néhány nappal korábbi esetet is, amikor autók tucatjai indultak vissza forgalommal szemben a Bukarest–Konstanca autópályán, amikor baleset miatt lezárták annak egyik szakaszát. Hát csodálkozunk ezek után, ha az egymillió lakosra jutó súlyos balesetek számában Románia az első helyen van az Európai Unióban?

Én nem csodálkozok, és lassan már azon sem, amit ennek kapcsán a szaktárca vezetője nyilatkozott a napokban: hogy a gyalogosok, kerékpárosok és gépkocsivezetők a hibásak a balesetek magas számáért. Végülis igaza van, hajót például egyszer sem láttam balesetezni a DN1-en, repülővel sem gyakran fordul elő ilyesmi (a helikopterekkel azonban már vigyáznék, miután az egyik nemrég kidöntött két villanyoszlopot egy bukaresti körforgalom közelében).

Az infrastruktúra hiányát, mint szerintem a súlyos közúti balesetek egyik fő okát, biztosan véletlenül felejtette el felsorolni a miniszter. Aki ezek után legfeljebb csak mini szter, mert a tekintélye hatalmasat zuhant a szememben. Persze tudom, hogy egy-másfél év mandátum alatt nem lehet ezer kilométer autópályát építeni, de azért ne vegyük hülyére a népet. A súlyos, halálos kimenetelű balesetek nagy hányada frontális ütközés országutakon, nem egyszer figyelmetlen előzést követően – ha lennének autópályák, ezek nem következnének be. Mint ahogy azok a gyalogosok is megmaradnának, akik forgalmas országutak által átszelt településeken laknak, de megpróbálnak átszaladni a túloldalon lévő kocsmába.

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna – mondaná romántanárnőm a szállításügyi miniszternek, aki jobb, ha nem szólal meg a vasúti infrastruktúra és az elmúlt napokban e téren a sajtó által felkapott „bakik” kapcsán sem. De ne is foglalkozzunk ezek felsorolásával, elég annyit megjegyezni: amikor Kolozsvárról, az ország egyik legnagyobb és legfejlettebb városából úgy lehet a tengerpartra leutazni hálókocsiban, hogy ehhez Désen át kell szállni, az nagyon sántít.

Bár, ha belegondolunk, a vasút kapcsán sincs okunk panaszra: Japán csak most készíti a vonatot, amely hatszázzal fog közlekedni. Nálunk ez már évek óta َígy van. Az egyetlen apróság, hogy ott egy óra, itt egy nap alatt teszik meg ezt a távot.