Három férfiember, régi húsvétok s egy vadliba
„Mákófalván szebbek voltak a tojások...”
„Mákófalván szebbek voltak a tojások...”
Vissza

Három férfiember, régi húsvétok s egy vadliba

Várja-e ön a locsolókat húsvéthétfőn? – tette fel a minap a kérdést reggeli szavazásán az egyik magyarországi tévéadó, s amikor épp a képernyőre néztem, a három válaszlehetőség közül a „nem” vezetett 54%-kal. De vajon mi a helyzet velünk, férfiakkal? Mi még eljárunk megöntözni a „szép virágszálakat”? Erre kerestük a választ, igaz, igen szűk körben: három személyt – mondhatni közéleti személyiséget – kérdeztünk meg. A „felmérés” hibaküszöbét ilyenformán nehéz megsaccolnunk, ráadásul hitelességét tovább rontja, hogy mindhárman nagyjából azonos generációból valók, továbbá ugyanott dolgoznak: a Kolozsvári Rádió magyar adásának szerkesztői, műsorvezetői. Nem véletlenül választottuk őket: miután hiába kerestünk Kolozsvár-környéki tojáspatkoló-mestert, az utolsó pillanatban kigondolt új témához olyan interjúalanyok kellettek, akikből biztosan nem harapófogóval kell kihúzni a szavakat (márpedig rádiósként ez alap…), másrészt ugyan jó ideje Kolozsváron élnek, de népi szokásokban, hagyományokban gazdag vidékről származnak. S hogy mire jutottunk? Nos, nem valami biztató a végeredmény, pedig férfias nosztalgiával beszélnek a régi húsvétokról, arról, hogy irigykedtek a szomszéd faluban festett szebb tojásokra. Olyan is van köztük, aki kapásból, kérés nélkül és hibátlanul mondja is a régi locsolóversét. Vagy pontosan emlékszik arra, tizenheten voltak a „vadlibában”, meg is büntette a sofőrt a rendőr.

 

– Jársz-e még locsolkodni mostanság? – szegezem a kérdést Papp Leventének, és a válasz is ugyanilyen határozott: „Nem”. Aztán kiderül, bizonyos fokig mégis.
– Elmaradt egy pár éve, de húsvéthétfőn mindig van nálam locsolóvíz, és ha valakivel, például egy kolléganővel találkozok – azt tudni kell, hogy az utóbbi években a húsvéthétfőt általában munkával töltöttem –, akkor meglocsolom.


Papp Levente egyébként Mákófalván nőtt fel, negyedikes korában költözött Kolozsvárra, és utána még sokáig nagyon kötődött a faluhoz.
– Gyerekkoromban hatalmas élmény volt a locsolkodás, mindig nagyon vártam és készültem rá. Már kisgyerekként is általában baráttal vagy szomszéddal indultunk el locsolkodni, tojást gyűjteni. Fantasztikus élmény volt. Később, amikor már nagyobbacska csoportokkal jártunk, nyilván a locsolkodás is elhúzódott… Nem volt szokás vödörrel locsolni, más „kirívó” szokásra sem emlékszem. De ami még mindig él a faluban, legalább is én úgy tudom, az, hogy húsvét első napján, vasárnap vesznek először úrvacsorát a frissen konfirmált fiatalok (régen mindig virágvasárnap volt a konfirmálás). Aki csak teheti, népviseletben jelenik meg. Az én időmben – de ez lehet, most is így van – a lányok akkor tettek először pártát. Ja, és még valami: gyerekkoromban húsvétkor három napon át, az ünnep első-, másod- és harmadnapján volt tánc. Gyakorlatilag jöttek zenészek, és délutántól éjszakába nyúlóan tartott a táncmulatság. Máshol bálnak neveznék, de mi csak egyszerűen táncnak hívtuk. Szinte nem volt olyan ember a faluban, aki nem ment volna el erre a húsvéti mulatságra. Úgy tudom, az idei húsvéton legalább egy nap erejéig megpróbálják ismét visszahozni ezt a hagyományos táncot.
– Van-e kedvenc locsolóversed?  
– Nincs. Az úgy volt a faluban, hogy amikor a legényke már kamaszodott, ciki volt locsolóverset mondani. Az csak gyerekeknek való... Néha azért egy-egy poénos, az interneten olvasott versikét még el-elsütök, de hát ezt csak a poén kedvéért…

Jézus-őrzés „hétvégi órarenddel”

– Húú… hát az a baj, hogy mostanában olyan kevés időt vagyok itthon, Csíkban, hogy erre nemigen marad idő… – kezd „magyarázkodni” kérdésemre Ferencz Zsolt, korábbi kollégánk. – Ami nem jó. Sokszor esik úgy, hogy húsvéthétfőn már itt se vagyok, ott se: épp utazom vissza Kolozsvárra.

Kolozsváron pedig azért nem járok locsolkodni, mert ez családi ünnep, amikor az ember a szeretteivel van, nekem márpedig Csíkban vannak… Ha itthon vagyok, mint ahogy most, akkor meglátogatom a szűkebb rokonságot, ott még elő-előkerül a kölnisüveg. Anyumnál – nem titok, a saját parfümével –, a testvérénél, régebben a nagyszülőknél… Ennyiben ki is merül a locsolkodás… Érdemes lenne egyébként visszahozni ezt a szokást, így „vén fejjel” most már ismét elkezdhetnék járni, mint egykor, gyermekkoromban.
– Milyen kapcsolódó emlékeid vannak akkoriból?
– Emlékszem például, hogy a Napsugár hátsó oldalán volt egy nagy tojás, abba volt beleírva egy locsolóvers, azt tanultam meg. A klasszikus „Kelj fel párnáidról szép ibolyavirág, nézz ki az ablakon, milyen szép a világ” kezdetű… Ez volt egy darabig a locsolóversem, aztán találtam egy még jobbat: „Hétfőnek reggelén bugyognak források,/ Feltámadt Krisztus, mondják az írások. / Nem függ a kereszten, nem fekszik sírjában,/ Fent uralkodik a magas mennyországban. / Én is a rózsától szagos vizet kértem, / csak azt öntözöm meg, ki jól megfizet érte. / Tudom, e ház asszonya/leánya nem szűkmarkú, /így hát köztünk hamar kész az alku. / Megöntözöm, érte semmit sem kívánok, / legfeljebb egy pirostojást s aztán tovább állok.” Annyi év távlatából is megmaradt nekem ez a vers. Azért is tetszett, mert nem volt annyira közismert, miközben más nemigen tudott újat mondani…  Valamikor, gyerekként járogattunk csoportosan is a faluban, 1–4. osztályban az osztálytársakkal jártuk végig a lányokat az osztályunkból, s gyűjtöttük „pungába” a tojásokat. Volt, ahol már pénzt is kaptunk, azt mindig félretettem. Aztán ahogy nőttünk, az én korosztályomnak valahogy elmaradozott ez a szokás. De mostanában a 15–18 éves fiatalok itt a faluban már ismét elkezdtek csoportosan járni locsolni, beöltöznek székelyruhába, s végigjárják a falut. Nem kölnivel, hanem vízzel. Nincs is annál jobb érzés, mint mikor vederrel locsolják az embert...


– Más, húsvéttal kapcsolatos hagyományok vannak-e felétek?
– Igen, például a Jézus-őrzés. Ez régen úgy működött, hogy azok a fiatalok, akik leszereltek a katonaságból, húsvétkor őrt álltak a Szent Sírnál. A péntek esti szertartás után székelyruhába öltözve virrasztottak a szombat éjféli szentmiséig, kettesével, váltásokban. Ez tudtommal mára annyiban változott, hogy nem péntek estétől, hanem csak szombat reggeltől állnak strázsát – s mivel nincs már kötelező sorkatonaság, többnyire a 18 éves fiatalok kapcsolódnak be. Ez a szokás nálunk, Csíkszentkirályon, és a szomszéd faluban, Csíkszentimrén él még. Húsvétvasárnap reggel pedig 7-kor kezdődik az ételszentelő mise: akárcsak Szeredában, nálunk is a szabad ég alatt tartják, még olyan is volt, hogy hóban… Nagyapám mindig unszolt miket: „nem mentek már, el fogtok késni?!” Aztán mikor jöttünk haza, már a kapuban várt, s mindig a kasból (kosárból – szerk. megj.), megszentelt ételt evett reggelire. Ezt a szokását egyébként mind a mai napig megőrizte, s nálunk is, máshol is így van: a családta­gok körbeülik az asztalt, és jóízűen megreggeliznek; bárányhúst, sonkát, tojást fogyasztanak. Az ünnepi ebéd ezért időben kicsit csúszik, többnyire kora délután szoktunk hozzálátni, a húsleves pedig nem maradhat el. Érdekesség még, hogy a nagyszombati feltámadási körmenet alkalmával régen megkerültük a falut: ez azt jelentette, hogy a templomból indulva égő gyertyákkal, énekelve tettünk meg egy jókora távolságot, s aztán vissza a templomba. Sőt, egy időben határkerülés is volt, vasárnap hajnalban, de arról én még többnyire lemaradtam…
Inaktelke, ahol vasárnap mentek locsolni

– Erdélytől és azt hiszem az egész világtól eltérően nálunk mindig vasárnap locsoltak, mind a felnőttek, mind a gyerekek – kezdi gyermekkori visszaemlékezéseit az inaktelki születésű Varga-Mihály Márton. Az úgy volt, hogy templomozás – ahogy nálunk mondják –, vagyis istentisztelet előtt kellett locsolni, ami azt jelenti, hogy kb. 11-ig le kellett járni. Tehát nagyon korán el kellett indulni. Ilyen, hogy vízzel locsolkodás, vagy vödörből leönteni a lányokat, nem volt, csak kölni vagy spray. Én nagyon meglepődtem, amikor harmadikban egy másik településről odakerült hozzánk az új tanító nénink, és azt mondta, ő úgy hallotta, nálunk nagyon szép tojásokat festenek… Hagyományosan az inaktelki piros tojásnak az egyik fele teljesen be volt festve egyszínűre – ez lehetett zöld, sárga, piros, más „extrém” színekre nem emlékszem –, s akkor a másik felére festettek virágot meg mindenfélét… A szomszéd faluban, Mákófalván viszont nagyon szép tojásokat festettek, nem is olajfestékkel – mert a miénket azzal festették –, szóval nem tudom, hogy mivel festették, de nagyon-nagyon szépek voltak. Irigyeltük ezért a mákóiakat, illetve az inaktelki fiatalok a szép tojások miatt nagyon szerettek Mákófalvára is eljárni locsolni.
Más különleges szokásaink? Csak ez a vasárnapi locsolás volt, de ma már – illetve néhány éve – nálunk is hétfőn locsolkodnak. Egyházi nyomásra, vagy a globalizáció? – nem tudom pontosan… De egyébként karácsonykor is voltak különlegességeink, kántálni is máskor jártunk, mint a környező falvakban bárki más…
Ja, még valami: nagypénteken még mindig kiterítik az egész stafírungot, ami van a háznál. Állítólag a molyok kipusztulnak ettől, vagy valami hasonló… Ez az egyik magyarázat, de azt is tartják, hogy így nem leszel keléses, nem lesz betegség a családban. Azonkívül… ugye református a falu, tehát éjféli misékről meg ilyenekről nincs szó… A felnőttek is járnak locsolni, bár annak inkább a poharazgatás a célja. Emlékszem, amikor gyerekként jártam, nagyon fontos volt, hogy minél szebb tojásokat szedjek össze, s minél többet. Ma már pénzt is adnak, meg édességeket meg csokitojást, kicsit átment másba. Talán már a lányok, anyukák is unják festeni a sok tojást, s inkább vesznek egy csomó csokitojást, amit aztán a kutya se eszik meg, mert olyan pocsék minőségű csoki… Aztán amikor már nagyobbacska lettem, már inkább a bandázás volt a lényege a locsolásnak, s miután kialakult egy olyan szokás, hogy húsvétkor a testvértelepülésekről – vagy például Debrecenből – jöttek hozzánk csoportok, nagy táncházakat, bulikat szerveztünk. Ugyanilyen bandázós emlék, hogy egy alkalommal locsolás után átmentünk Mákófalvára a diszkóba. Akkoriban még alig volt valakinek kocsija, a barátom 1410-es Daciájával mentünk. WLB volt a rendszáma, ezért mi csak úgy hívtuk: vadliba. Nem vettük észre, hogy ott a rendőrautó a diszkó előtt, a rendőr meg nem győzött csodálkozni: 17-en voltunk az autóban, ebből négyen a csomagtartóban. Persze nem úszta meg a barátom büntetés nélkül…
– Kedvenc locsolóvers?
– Nincs kedvenc locsolóversem, minden évben mást tanultam. Aztán tinédzser korom óta mindig valami pajzán hülyeséget találok ki… A lényeg, hogy minél őrültebb legyen, aztán néhány háznál fel is használom, ha a helyzet úgy adja. Nem tudom miért, talán mert ilyenkor jön a tavasz, de én nem érzem azt a meghittséget a húsvétban, még ha azt is mondják, hogy az a legnagyobb ünnepünk. Én a karácsonyt sokkal „komolyabban” veszem…
– Ma még jársz locsolkodni?
– Hát most már a fiamat kell, hogy vigyem. Tavaly volt először, meglepődtem, milyen jól megtanulta a versét. Bejártunk Inaktelkén néhány házat – húsvétra mindig hazamegyünk, jön a testvérem is, s ez talán így is lesz mindig, amíg anyu süt-főz; nekem minden, ami ünnepi hangulatot teremt, az Inaktelkén van. Visszatérve a tavalyi húsvétra, gyűjtöttünk egy csomó tojást, ami persze hazáig mind összetört, mert a fiam akarta vinni a zacskót… Ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy csak tojást adjanak neki, ne csokit… Úgyhogy látok benne egy reménysugarat ahhoz, hogy ebből a mai világból, ahol az én generációmnak kicsit elege lett a modernizációból, annak bizonyos vetületeiből, visszatérjünk a hagyományokhoz…


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Brexit - Theresa May: helyrehozhatatlan ...
Dragnea szerint Johannis hazaárulást ...
PLUS néven új pártot alapított Dacian ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • „Minél több házból esténként világosság ...
  • Két tervezőiroda 15 éve az épített ...
  • Erdélyi négyes
  • Életműdíj, gumicukorból
  • In memoriam Lőwy Károly