Harari üstökösként robbant be a történetírásba, de még inkább a köztudatba. A Jesus College tanítványaként Oxford neves egyetemén szerezte doktoriját középkori történelemből. Mégis, ellentétben kollégáival, Harari nem szakosodásának megfelelő korszakánál maradt és vált korunk nagy középkorászává, hanem egy meglehetősen szokatlan pályát futott be. Világhírnévre törése előtt valóban szakosodásához közel álló, főleg hadtörténeti könyveket és tanulmányokat írt, ezeket azonban ma sem a szakma, sem a nagyközönség nem idézi túl gyakran. 2011-ben, közel 38 évesen írta meg „Sapiens – Az emberiség rövid története” című kötetét héber nyelven, amely rövid, alig négyszáz oldalon át elemzi az emberiség egyetemes történetét. Az emberiség és egyetemes történetek hosszú sorában ez a kötet vált talán első alkalommal globális sikerré. Ennek titka talán Harari olvasható, könnyen emészthető szövegkezelése, frappáns, meghökkentő kérdései, izgalmas adathalmazai, amelyek a „cherry-picking”, a szedett-vedett információk ámulatának erejével hatnak olvasók millióira. A „Sapiens” egy világtörténelem-szintézis, amely a homo sapiens több tízezer éves történelmét – felemelkedését, vándorlásait, letelepedését és civilizációs eredményeit – mutatja be.
Aki valaha írt már szintézist, tudja, hogy ez egy nagyon nehéz műfaj, és még a szakmán belül maradva is nagyon nehéz feladatok elé állítja a történészt. Ezért is ritkaság manapság nagy szintéziseket író történészeket találni: rengeteget kell hozzá olvasni, óriási forrásmennyiséggel kell gyorsan, hatékonyan, de szakmailag kifogásolhatatlanul dolgozni, és azok elemzését végül elfogadható méretű szöveggé kell formálni. Harari szintézisének felületes, nemegyszer szakmai hibákat is tartalmazó fejezetei az őskorról, ókorról, középkorról, újkorról és jelenkorról értelemszerűen csak azoknak a szakértőknek tűnnek fel, akik a könyvben hol féloldalban, hol egy mondatban megjelenő, több száznyi témában akár éveket vagy évtizedeket kutattak. Harari talán legnépszerűbb fejezetének, az őskor kognitív elemzésével foglalkozó hosszú bevezetőjét bírálta nemrég hosszasan a Princeton Egyetem egyik kognitív tudományokban jártas kutatója, Darshana Narayanan. A szerző Hararit veszélyes, populista tudósnak és közértelmiséginek nevezte, akinek hamis vagy félig igaz információi nemcsak a múltról alkotott képünket torzítják, de leginkább Hararinak a lineáris történetszemléletéből fakadó jövőképét és futurológiai előrejelzéseit tartotta különösen aggályosnak. Narayanan hangsúlyozta, hogy Harari különösen a genetikai tervezésben és a jövőre vonatkozó tudományos prognózisaiban téved, vagy mond megalapozatlan állításokat.
A középkorász végzettségű történésznek értelemszerűen nincs genetikusi vagy nanotechnológiai szakképzettsége, ezeket asszisztensei pótolják, akiknek vagy van ilyen jellegű képzettsége, vagy csupán az a szerepük, hogy egy-egy „menő” témában Harari számára szaktanulmányokat találjanak gondolatai alátámasztására. Ezt személyesen onnan tudom, hogy jelentkeztem 2020-ban én is erre az asszisztensi pozícióra, de végül nem adtam le a második felvételi fázisban a motivációs levelem. Valahogy megéreztem, hogy ez minden, csak nem tudományos kutatás, amit Harari műhelyében művelnek.
Hararit az elmúlt három évben nem csak a múlt, de sokkal inkább az emberiség jövője érdekli. Előadásaiban és interjúiban – amelyeket számos alkalommal az emberiség jövőjéről nagy terveket szövő Davos csoport (Világgazdasági Fórum) eseményein hangoztat – Harari egy olyan jövőt prognosztizál az emberiség számára, ahol a totális kontroll, testünk bőre feletti (tevékenységünk és hétköznapi viselkedésünk, fizikai vágyaink és igényeink) és bőre alatti (egészségügyi, genetikai, neuropszichológiai) megfigyelés fog kiteljesedni. Harari globális, nemzetek feletti, tudomány-vallást (szcientizmust) követő Homo Deus-a átlépi a természet és az evolúció eddigi rendjét, és a mesterséges intelligenciának és nanotechnológiának köszönhetően olyan módon fogja egyesíteni a technológiai eszköztárat az emberi testtel, amely révén egy új fajt fog létrehozni. Hararinak ez a víziója, jövőképe hol figyelmeztetés, hol pedig már a jelenben zajló folyamatokként jelenik meg. Előszeretettel említi az Új Ember által létrehozott szimbiózis révén létrejövő „haszontalan” emberi csoportokat, akik munkájukat majd elvesztik (hisz azt majd robotok veszik át), és milliók lesznek, akik a negyedik ipari forradalommal (a technológiai-biológiai szimbiózisban) nem tudják tartani a lépést és elmaradnak, „hasztalanná” válnak. Harari egyik legutóbbi beszélgetésében, amelyet a neves szlovén filozófussal, Slavoj Žižekkel folytatott, hangsúlyozta, hogy szerinte minden jelenség, ami az emberből fakad természetes, bár nem feltétlenül morális. Harari szerint, a háború és a mesterséges intelligencia létrehozása és térnyerése is „természetes folyamat”, legfeljebb nem morális, nem jó, ezért ezeket az ember belátása szerint kell kontrollálja. Slavoj Žižek ezzel szemben határozottabban foglalt állást és szerinte a tudatra ébredt mesterséges intelligenciával az ember első alkalommal teremtene olyat, ami tudatos (vagy kvázi-tudatos) és ezáltal végérvényesen átlépnénk az evolúciónak a lassú, természetes folyását, ezzel belépve a post-natural (természetességen túli) korba. Žižek szerint a tudományos fejlődést és a tudomány eredményeit, ha szükséges, meg is lehet és meg is kell állitani.
Harari ezzel szemben mindent „természetesnek” vesz, és véleménye szerint, ez az új technológiai-biológiai szimbiózis fogja létrehozni a Homo Deust, az isteni szerepbe lépet Új Embert. Hararinak ez, a valódi tudományosságtól távol álló, annak valós eredményeit félreértelmező vagy kisajátító állításai azoknak csengenek ismerősen, akik jártasak a transzhumanista mozgalom történetében. Hararinak ugyanis ezek az ötletei a nyugati világban már az 1920-as évek óta népszerű robot-ember (később Superman) ötletéből táplálkoznak. A húszas évek nyugati eugenistái voltak valójában az elsők, akik az emberi testet és a technológiát összekapcsolva képzelték el, és a tudománynak olyan társadalomformáló, moralizáló elvet és hatalmat adtak, amelyre alapozva például százezreket sterilizáltak az Egyesült Államokban az 1920-as és 30-as években. A populáció-kontrollal, betegségek kiszűrésével és a „tökéletes ember” létrehozásával gyakran foglalkozó eugenisták legmerészebb csoportját képezték az akkor még a fantázia világában mozgó transzhumanisták, akik a biológiai embert már teljes harmóniában, egyféle robot-emberként vagy Supermanként, felsőbbrendű, tudatos cyborgként képzelte el. J. B. Haldane, J. Huxley és az 1980-as évek óta E. Drexler, M. More vagy T. Morrow már futurista filozófiai irányzatként, egyféle doktrínaként határozták meg a transzhumanizmust, amelynek célja egy olyan poszthumán állapotot létrehozni, ahol bár az emberi értékek és tudományos, morális szabályok még érvényesülnek, de a létezésnek minden formáját már mesterségesen előállított terekben és időben lehet létrehozni. Harari valójában ennek, a közel egy évszázados hagyománynak a kortárs örököse: annak a nyugati eugenizmusnak és abból kinővő transzhumanizmusnak, amelynek egyik „mellékterméke” lett a német nácizmus fajelmélete is. Adolf Hitler maga is részben az Egyesült Államok szegregációs és sterilizációs törvényeiből inspirálódott, végső tervének kivitelezésében pedig döntő szerep jutott például a korabeli genetikának és csúcstechnológiának, az IBM cég kártyaszám-sort gyártó gépeinek is.
Harari jövőképe egy lineáris történeti és technológiai fejlődésre épül, miközben tudjuk, hogy sem az emberi történelem, sem a technológiai fejlődésünk nem volt lineáris és számos megakadás, visszaesés, újrafelfedezés történt az évezredek alatt. Transzhumanista ötletei és grandiózus víziója tökéletesen illeszkedik a Világgazdasági Fórum számos előadója, így Klaus Schwab vagy J. Michael Evans ötleteihez, amelyek már a bőr alatti és azon kívüli megfigyelést vizionálták több alkalommal.
Amikor tehát Harari köteteit olvassuk vagy vonzónak tűnő előadásait hallgatjuk, maradjunk szkeptikusak és jusson eszünkbe minduntalan Fritz Lang legendás Metropolisának félelmetes disztópiája.
