Hallottak napja
Vissza

Hallottak napja

Igen, így. Két l-lel. Elvégre… hallásszabadság van. Mindenki azt hall, amit akar, erről pedig jól tanúskodnak a Facebook-megosztások ilyentájt, Halloween–Mindenszentek–Halottak napja táján. Miközben az efféle témában posztolók – bocsánat: megosztók, hiszen az esetek 99 százalékában nem ők maguk készítenek bejegyzést, hanem csak megosztanak egy eléjük kerülőt – nem tudnak különbséget tenni a három között.

Na jó, a Halloweent még kiszúrják, mert az ugye valami nyugati „perverz ünnep” – hiszen mindenki a tökeit mutogatja –, márpedig mi rendes keresztények és keresztyének vagyunk, s talán ilyentájt kicsit képmutatók is, mert akkor érezzük jól magunkat, ha mi vesszük meg a legnagyobb cserép krizantémot a sírra. Arról nem is beszélve, hogy eleve elsején, Mindenszentek napján akarunk temetőbe menni világítani, vagyis feltételezzük, hogy elhunyt hozzátartozóink csakis a mennyországban lehetnek már, s korántsem a tisztítóhelyen (pokolban meg pláne nem). Mert hát ez a különbség november elseje és másodika között: előbbi a már üdvözült lelkek emléknapja, utóbbi az üdvösséget még el nem nyert halottaké. De kik vagyunk mi, hogy tudjuk, hozzátarozóink közül ki üdvözült és ki nem?

Mindenszentekkor talán mi sem vagyunk mind szentek. Lám, én is játszok a szavakkal, talán sokakat megbotránkoztatva. Ráadásul engem, ha az elhunyt hozzátartozóimra, elhunyt kedves tanáraimra, ismerőseimre gondolok – legyen az október 31.-én, november 1-jén vagy 2-án, netán augusztus közepén –, a boldogság kerít hatalmába. Mert a szép emlékek jutnak eszembe, és csak köszönetet tudok mondani azért, hogy megismerhettem őket. Persze, ebbe a boldogságba némi hiányérzet és nosztalgia vegyül, és talán e kettősség érzése a fontos: ebből tudja meg a Fennvaló, hogy az, akinek most két cserép vagy csak két szál krizantémot teszek a sírjára (mert épp csak annyira futja), mennyit ért emberként, s mennyire van ott a helye az Ő jobbján.

És igen, hallottak napja – két l-lel –, mert ilyenkor kicsit a belső hangokat kell meghallani. A nagymama, a szülő vagy éppen az egykori társ már csak emlékekben élő hangját, amely, ha eléggé el tudunk csendesedni, ma is üzen számunkra. Akár a forralt bor mellett, amelyet a világításról hazaérve, átfázva szürcsölünk, miközben a fiók mélyéről előkaparjuk a kissé már megsárgult fekete-fehér fotókat, s távolba meredő tekintettel gyermekeinknek mesélünk. S ha ez így történt, akkor hadd faragja a gyermek a töklámpást s ijesztgesse a szomszédot – legalább addig sem ül a számítógép előtt –, mert nekünk is lesz majd egy gyertya a sírunkon.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Gulag–Gupvi-lágervilág: nagyon ...
Méltó elismerést sürgetett Tőkés László ...
Sporthírek röviden

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ