Hajóznom kell
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Hajóznom kell

Első tanulmánykötetem, A menyét lábnyoma, 2003-ban jelent meg. A tanulmánykötet egyébként erős túlzás. Nekem mindig mély kételyeim voltak a túlértelmezéssel szemben, bár beláttam, hogy a tudomány arra alakul, amerre akar, és nem fogunk tutajozni, akármennyire ellenszenvesek a hajók. De én azt hiszem, a mai értelmezések nagy része olyan irdatlan követési távolságra van a műtől, hogy az magát a művet szünteti meg valamiképpen, vagy az olvasás örömét.

Ugyanakkor attól is óvakodnék, hogy felkiáltásokkal, pláne pihegésekkel szólaljak meg egy műről, vagy hogy egyszerűen felmondjam a tartalmát.

Ezek között a Szküllák és Kharübdiszek között hajóztam, miközben nyelvet próbáltam teremteni magamnak Szerb Antal és Barthes között. Tíz év múlva kijött A lélek trolija, és most tető alá kellene hoznom a Balla Zsófia költészetéről szóló doktorimat. Folyamatosan felfedezem egy-egy nagy versét, és ez arra is ösztönöz, hogy véglegesítsem, amit mondani tudok róla. Hosszútávú terv ez, de talán sikerül a végére járnom.

A minden a pályán

„Nem értitek, ti hülyék. Amikor teniszezem, mindent kiadok magamból, az egész énemet, mindent. Mindenemet!” – mondja körülbelül McEnroe (Shia LaBoeuf) egy sajtótájékoztatón a nagyon szép, feszült, jó atmoszférájú Borg vs McEnroe című filmben. Én is így vagyok az irodalommal és a gondolkodással. Nem tudok megállni a feleúton, igaznak, szépnek, jónak nevezni valamit csak azért, mert közel áll hozzám. Úgy gondolom, ha nincsenek abszolút igényeink, akkor a relatívak sem érnek semmit. Máig példaképem az a lelkipásztor, aki beszámolt egy amerikai magyar templomról, amely az évtizedek folyamán négerekkel telt meg, és azzal zárta szavait: „Értsük meg egymást: Isten nem szenvedett csorbát.”

Az irodalom sem szenved csorbát, ha magyar dilettánsokra azt mondjuk, hogy dilettánsok, és az sem teszi őket nagy költőkké, ha folyton a magyarságról vagy Istenről sikoltoznak. Ady nagy költő volt mindenütt: a tehetségével írta a nagy verseket. Mások, akármekkorára is fújja őket a rossz ízlés, egyszerűen fűzfapoéták.
Úgyhogy számomra az irodalom nem a hatalom egyik lehetősége vagy a hiúság nagyszerű alkalma, sem a zsarolás esélye. Nem a nemzeti, vallásos vagy bármilyen kiáltozáshoz mérem, hanem valami jóval rejtélyesebbhez, magasabbhoz, elérhetetlenebbhez, forróbbhoz: önmagához. Ahhoz a valamihez, amit Szapphóval és Hervayval, Bodorral és Harper Lee-vel, Jeszenyinnel és Apollinaire-rel, Esterházyval és Lázár Ervinnel, Weöressel és Eminescuval, és millió más naggyal próbáltam megközelíteni. Ami külsődleges, mind kevés: csak A minden elég, amit a pályán odaadok magamból.

Vonul a hegy

Az irodalom egész kiterjedésében érdekelt mindig, mélységében és magasságában, széltében és hosszában. Ki az az ember, aki ír? Milyen az az ember, aki ír? Miért megy el Zuglóból a Jókai térre, hogy a verset, amit éjjel írt, felolvassa a kollégájának, mint József Attila Zelknek? Hogy barátkozott össze Truman Capote Harper Lee-vel?

Mindeközben soha nem gondoltam, hogy erkölcs és tehetség összefügg, sőt, inkább azt gondolom, ez egy olyan előítélet, amelyért keserűen megfizettünk, és még előttünk az élet.

„Ön túlságosan nagy színész, uram. Elhiszem, hogy ön őszintén és készséggel kívánna törleszkedni aktuális kívánalmainkhoz. Az ön tehetsége azonban, uram, hegyvonulathoz hasonlít, és ön sem sejtheti, mikor és milyen feszültség idéz elő önben akkora földrengést, amely minket is elsöpör.” A rendkívül értelmes Mostowski belügyminiszter mondja ezt a rendkívül tehetséges Boguslawskinak Spiró remekművében, Az Ikszekben. A tehetség valamiképpen nagyobb, rejtélyesebb, örvényesebb, mint az ember, nem törődik a hordozója elveivel. Voltak csodálatos emberi tartással megáldott nagy alkotók, és voltak patkányok, de patkány mivoltuk éppúgy nem mond semmit a műveikről, mint erkölcsi példakép mivoltuk.

Ami másfelől nem jelenti azt, hogy nem próbáltam megállni a helyemet, amikor kellett, vagyis mindig, és hogy nem szégyelltem magam, ha nem sikerült. „Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.” – írja Babits. Mindig is próbáltam a csillagra mutatni, még akkor is, ha ezt éppen azok nehezményezték vagy röhögték ki, akikben a legjobban bíztam, és akikben a társaimat reméltem.

(Borítókép: El Kazovszkij: Sivatagi balett XVII. [Szkülla és Kharübdisz VII.]. Forrás: El Kazovszkij Alapítvány)

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Szászfenes: új cégtársulás felel a ...
Több mint száz településen koszorúznak ...
Két kolozsvári koronavírus ellátó ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Örökballagók
  • Kedves végzősök!
  • Miből él az egyház, ha üres a persely?
  • Miből él az egyház, ha üres a persely?
  • Ballagás 2020 – otthon, lélekben ...