Gyermekvédelem

Gyermekvédelem
Valahányszor kolduló gyermeket látok, összeszorul a szívem. Ha egyedül van a gyermek, akkor azért, ha a szülővel, akkor meg azért. Hiszen ezeknek a gyerekeknek az óvodában vagy az iskolában van (lenne) a helyük ilyenkor, morfondírozom magamban.

Az elmúlt tíz-húsz évben, amióta Kolozsvár gazdasági helyzete számottevően javult, és gazdasági szempontból az ország egyik legjobban teljesítő városa, azóta a koldusok is megszaporodtak. Főleg december tájékán, amikor a lakosok jó szívére és vallásos érzületére akarnak hatni.  És hatnak is, hiszen sokan megsajnálják a gyermeket, szívesen adnak pár lejt, mert úgy gondolják: segítettek egy szerencsétlenen, és a lelkiismeretüket is megnyugtathatják, hogy az aznapi jócselekedetet kipipálták.

Az önkormányzat és a rendőrség tehetetlen volt a koldusok hadával szemben, hiszen ha volt is náluk személyazonossági igazolvány, az önkormányzat saját költségén visszavitette az illetőt oda, ahova a lakhelyük szólt, aztán eltelt pár nap vagy egy hét és az éneklő koldusok visszajöttek. Vagy helyettük mások jöttek, másokat küldtek. Hogy kik, arra még gondolni sem merek. Pedig többször felmerült bennem az, hogy nem maguktól találtak el Kolozsvárra…

Pár évvel ezelőtt történt, hogy Kolozsvár belvárosában, a Sora üzletház környékén nap mint nap egy fiatal anya és mackóruhában levő hat-nyolc éves gyermek harmonikázott.  Jó szívvel fogadták el az adományokat. Kint álltak órákon át, a gyermek minden járókelőt hangosan üdvözölt, és minden adományt megköszönt. Nem is mertem megkérdezni az anyját: miért élnek így? Miért nem megy dolgozni, miért nem küldi a gyermekét iskolába? Aztán a nő a gyerekével szőrén-szálán eltűnt. Tavaly decemberben megint megjelentek, januárban azonban már hiába kerestem az utcán.

Idén decemberben az Unió utca egyik sarkán figyelmes lettem egy tízéves forma kislányra, aki tisztán, gondosan felöltözve ült valami kis alkalmatosságon, előtte pedig piros „ruhás” hófehér kutyus feküdt. Szívem szerint mindkettőt hazavittem volna, enni adtam volna nekik, de tudtam, hogy ez egyenlő a lehetetlennel.

Még jól emlékszem arra a nyolcéves forma kislányra, akit többször láttam, amint az Unió utcai megálló környékén virágot árult. Többször vettem tőle, mert megsajnáltam. Ám amikor megkérdeztem, hogy miért ül este nyolckor az utcán virágot árulni, a gyermek elfutott.

A napokban a buszon utazva két pirospozsgás nyolc-tíz év közötti fiúcskára figyeltem fel. Mindkettőjüknél harmonika volt, és el is kezdték játszani egy ismert kolindát. A „produkciót” csak egyik megállótól a másikig hallgattam. Amikor ugyanis a busz megállt, a gyermekek is leszálltak. Még láttam, amint az egyik a zsebéből előkapja okostelefonját, és felhívta az apját.

Ha valaki szegény, akkor azt sajnáljuk. Ha a szegénység gyermeket érint, akkor az még sajnálatosabb. De felteszem a kérdést: milyen szüleik vannak ezeknek a gyermekeknek? Hiszen első sorban a szülő kötelessége a gyermekének biztosítani a mindennapit. Mert ezek a szülők nem csak kihasználják saját gyermekeiket, és az utcára küldik, hanem ezzel azt az életfelfogást továbbítják a gyermeknek, hogy nem kell iskolába járni, tanulni, szakmát elsajátítani, egzisztenciát teremteni, tisztességes életet élni. Mert mindig akadnak a gazdag városban balekok, akiket meg lehet hatni. Az az érzésem, hogy ezeket a gyermekeket leginkább a szüleikkel szemben kellene megvédeni. Az lenne az igazán hatékony gyermekvédelem.