Gulág–Gupvi-lágervilág: nagyon sok adósságunk van még
Makra Mónika: nemzedékeken átívelő traumával kell szembenéznünk
Makra Mónika: nemzedékeken átívelő traumával kell szembenéznünk
Vissza

Gulág–Gupvi-lágervilág: nagyon sok adósságunk van még

„Szinte minden második magyar család érintett valamilyen úton-módon a szovjet elhurcolásokban, nagyon sok adósságunk van még, hisz egészen a kilencvenes évekig nem is beszélhettek erről a túlélők, a levéltárak pedig nagyon nehezen nyíltak meg” – vélekedik Makra Mónika, a Magyar Nemzeti Múzeum keretében működő Málenkij Robot Emlékhely koordinátora a lapunknak adott interjúban. A fiatal magyarországi történész elkötelezett kutatója a Gupvi-lágerekbe elhurcolt több százezer magyar civil sorstragédiájának, amely az egész Kárpát-medencét érintette, beleértve Erdélyt és Kolozsvárt is. Az idén tizedik születésnapját ünneplő Gulág- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társasága szervezettebb keretek között próbálja meg összefogni a kutatásokat, és munkájának egyik eredménye a Budapesten, a ferencvárosi pályaudvar közelében létrehozott Málenkij Robot Emlékhely, amelyben kiállítóhely is működik.

– Lelkes és elkötelezett kutatója vagy a Gulág–Gupvi-lágerekbe elhurcoltak tragédiájának. Mi késztetett arra, hogy ezzel foglalkozz?

– Tulajdonképpen 2012 óta foglalkozom a málenkij robotra elhurcolt magyar civilek sorstragédiáival. A Károli Gáspár Református Egyetemre nyertem felvételt és ott Dr. Bognár Zalán egyik szemináriumán találkoztam először ezzel a történelmi fogalommal. Szinte sokkolt a tény, hogy mekkora mértékben érinti a magyar társadalmat, és egészen húszéves koromig nem tudatosult ez bennem. Először a községemet érintő traumát dolgoztam fel kutatótársaimmal: Csákvári Zoltánnal, Gárdonyi Adrienn-nel és Györke Erzsébettel, majd haladtam tovább járási szinten. De előadásaim és kutatásaim folyamán folyamatosan találkozom más térségbeli történetekkel, ami szélesíti a látóköröm, pontosítja a kutatásbeli eredményeim, és új kutatásmódszertant sikerült kidolgoznom. Mindig azt mondom, hogy a téma választott engem, és nem ereszt. 

Szinte minden második magyar család érintett valamilyen úton-módon a szovjet elhurcolásokban, nagyon sok adósságunk van még, hisz egészen a kilencvenes évekig nem is beszélhettek erről a túlélők, a levéltárak pedig nagyon nehezen nyíltak meg. 1992-ben születtem, szóval mondhatni én már sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint elődeim, akik a téma kutatására adták a fejüket. 

Legfőbb feladatomnak azt érzem, hogy a családoknak segítsek feldolgozni az őket ért transzgenerációs traumákat, hiszen az elhurcolások nyomai még a mai napig kihatással vannak egyes családok életére. Csodás dolog az, hogy történészként szinte azonnal láthatom a kutatásaim eredményét. Van egy társadalomkovácsoló erő ebben a témában, ami egy-egy megemlékezés, rendezvény alkalmával kiválóan megmutatkozik. 

– Mikor és hogyan jött létre a ferencvárosi pályaudvar közelében található emlékhely és kiállítóhely? 

– A magyar állam 2015-ben meghirdette a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét. Ez hamar emlékévsorozattá nőtte ki magát, amely 2017-ig eltartott. Ebben az évben a két nagy magyarországi emléknapon, február 25-én került átadásra maga a Málenkij Robot Emlékhely az emlékművel, november 25-én pedig megnyílt a Magyar Nemzeti Múzeum új állandó kiállítása A Pokol bugyrai...” Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban címmel.

A helyszínválasztás nem volt véletlen. Budapest ostromát követően közel százezer civilt szedtek össze hadifogoly-létszámkiegészítés gyanánt. A legtöbb szélpostát, azaz azokat az üzeneteket, amelyeket az elhurcoltak hagytak a családtagjaiknak Budapest-szerte Rákosrendezőn és a ferencvárosi pályaudvarnál találták. A vasútállomás közelében itt állt kihasználatlanul egy háromemeletes légoltalmi óvóhely, egy atombunker, amely kellően nyomasztó a szűk tereivel ahhoz, hogy a málenkij robotra elhurcolt százezrek történetei bemutatásra kerüljenek.

– Mi látható a kiállítóhelyen, milyen tárgyakat sikerült összegyűjteni, kiállítani? 

– Három szinten összesen nyolc kamrán keresztül mutatjuk be az elhurcoltak összeszedését, egészen a hazajövetelükig, az azt követő nehéz évtizedeket egészen a rendszerváltoztatásig. Kevés kiállítási tárgyunk van. Részint azért, mert akik hazatérhettek, nem sok mindent hozhattak haza magukkal, másrészt a bunker sajátos körülményei nem teszik lehetővé az állagmegóvást. Néhány csajkánk, Olofsson Placid atya hazai miséző szettje és néhány, az emlékévekben megjelent kötet képezi a kiállítás tárgyait. A kamrákban inkább fényképek, dokumentumok másolatai kaptak helyet különleges környezetben, valamint néhány rekonstrukciós videó. Az utolsóban például négy túlélővel készített interjúösszevágást nézhet meg a látogató. Néhány kamrában hanghatások kísérik végig a képsorokat. Szinte mindenki egyetért abban, hogy a legmegrázóbb kamránk az ötödik, az áldozatok kamrája. Itt három fejfa található egy vakítóan fehér szobában, miközben szívdobogás hallatszódik, ami egyébként az egész bunkeren áthatol. Egy lüktetés, mely végigkíséri a látogatót. A kiállítóhely ad egy történelmi hátteret, amelyet az általam kidolgozott tárlatvezetés tesz még személyesebbé, átélhetőbbé. Valós kutatási eredményeimet használom, és sosincs két egyforma vezetés, mindig próbálom újítani, bővíteni az aktuális tapasztalataim szerint. Örülök, hogy fél éve Dán Vanda, a szintén fiatal kutató, külsős munkatársként csatlakozott az emlékhely csapatához, és azonos értékrendek mentén sok sikeres közös program van már mögöttünk. Sajnos, a tereink adottak, és bővíteni nem tudjuk a legókockát, pedig bőven lenne még mit bemutatni. Megfelelő kiállítótérben már lenne jó pár tárgyi emlék, amelyet ki lehetne állítani. Remélem, és azon dolgozunk a témát kutató szakemberekkel, hogy a Gulág-, valamint a Gupvi-lágerekbe elhurcolt százezrek történetei ennél nagyobb teret kapjanak a jövőben.

– Mennyire sikerült felhívni a közvélemény figyelmét az emlékhelyre? 

– Két éve vagyunk nyitva, lehetőségeinkhez képest minden követ megmozgatunk, hogy minél inkább a köztudatba kerüljünk. A legfiatalabb vendégünk eddig 5 éves volt, a legidősebb 92. Az emberek nagy utat képesek megtenni azért, hogy egy-egy tárlatvezetésünkre eljöjjenek. Jártak már nálunk például Székelyudvarhelyről és Kolozsvárról is többen! Az emlékhely látogathatóságát azonban több körülmény is nehezíti: nincs állandó nyitvatartásunk, így csak az előre meghirdetett időpontokban tudnak hozzánk ellátogatni, ami heti egy-két alkalom, de ezen felül fogadunk 5–40 fős csoportokat is, három munkanappal előre bejelentkezve. Tárlatvezetéseink időpontjairól honlapunkon (www.malenkij.hu) és Facebook-oldalunkon értesülhetnek. 

Nagy öröm számunkra, hogy a kiállítóhelyet idén jelölték az Év Európai Múzeuma díjra, és több száz jelölt közül a legjobb negyven közé bekerültünk. A 2019-es év nagy mérföldkő az emlékhely életében, ugyanis kisfilmünkkel elnyertük az AVICOM online multimédia-fesztiválon az arany helyezést. A téma eddig soha nem látott nagyfokú nemzetközi figyelmet kapott, hisz mindezt követte november 25-én Gera Ma­rina Emmy-díja, amihez az emlékhelynek semmi köze nincs, mégis szorosan összefonódnak. Az emlékév nagyszabású tévéfilmje, az Örök tél, amely több mint harminc nemzetközi díjat bezsebelt már, és ezt koronázta meg a női főszereplő Emmy-díja, amely pont az emléknapon került átadásra. A színésznő az áldozatoknak ajánlotta a díját, ami nagyon megható pillanat volt, és ezzel történelmet írt több szempontból is!

– A Gulág- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társaságának (GKNT) a titkára is vagy. Mi is ez a szervezet pontosan?

– Egyesületünk idén tízéves. Miskolcon civil kezdeményezésként alapította meg egy amerikai–magyar professzorházaspár, dr. Várdy Béla és dr. Várdy Huszár Ágnes, valamint Zsíros Sándor Gulág-túlélő, a GKNT első elnöke. Én 2017 óta vagyok tag, és idén lettem az egyesület titkára. Jelenleg kb. húsz aktív tagunk van határon innen és túl, akik nagyon sokat tesznek a téma felzárkóztatásáért, több civil szervezettel karöltve közösen végezzük a munkánkat. Az egyesület kifejezett célja, hogy összefogja a Gulág- és a Gupvi-kutatókat, valamint az új szakmai eredmények felmutatása. Igazából nagyon sokat küzdött a GKNT a 2015–2017-es emlékévek, a Málenkij Robot Emlékhely létrehozásáért, most pedig egy kutatóintézet felállításáért küzdünk, amely összefogná a Kárpát-medencei kutatókat és további kutatási eredmények letételére ösztönözné őket. Egyesületünk kifejezetten tudományos, szakmai céllal jött létre, számos szakkönyvet mind angol, mind magyar nyelven megjelentettünk már. Idén a november 25-i emléknapon az Országházban tarthattuk meg nyolcadik nemzetközi konferenciánkat. Jelenlegi elnökségünk: dr. Bognár Zalán elnök, Majorszki András ügyvezető elnök és jómagam vagyok a harmadik tag titkárként. Az egyesület tagjai önkéntesként, szabadidejüket, pénzüket nem sajnálva támogatják a GKNT tevékenységét, kutatásait, a Gulág- és Gupvi-kutatás előremenetelét.

„Ha megértik az unokák, dédunokák, hogy mi történt, sokkal könnyebb lesz nekik elfogadni a jelenben egyes élethelyzeteket, megérteni az idősebb nemzedéket.”

– Hol tart most a kutatás? Mit kellene tenni azért, hogy az évtizedes elhallgatás után végre jelentős előrelépés történjen a téma feldolgozása érdekében?

– Bár már harminc éve kutatható a téma, de még mindig gyerekcipőben jár. Már született monográfia a témában, több tucat szakirodalom, forrásgyűjtemény fellelhető, de még mindig nem tudunk pontosabb számadatokat. A korabeli Magyarország területére nézve kb. 1 millió főre teszik a Gupvi-lágerekbe elhurcolt áldozatok számát. Dr. Bognár Zalán málenkijrobot-monográfiájában összegyűjtött közel 1556 településnevet, ami eddig ismert az elhurcolásokról a Kárpát-medencében, de ez még közel sem a teljes lista. Településenként, házról házra járva kellene összeállítani egy kollektív emlékezetet. Bár már kevés túlélő van, de tudjuk, hogy jócskán vannak házaknál padláson elfeledett levelek, fényképek, dokumentumok, és sok család még nem szólalt meg, megkeresésre várnak. 

Össze kell állítani településenként pontosabb névsorokat. Ehhez kellene egy Gulág- és Gupvi-kutató intézet és dokumentációs központ. Nagy előrelépés, hogy többévnyi sikeres diplomáciai munkának köszönhetően idén közel 680 000 iratot adnak át digitalizálva a moszkvai levéltárból, amelyek személyi kartotékok, így közel 680 000 személyről lesz pontosabb adatunk. 

Létezik egy online adatbázis a www.katonakagulagon.hu, melyet a Hadtörténeti Intézet és Múzeum készített el, ahol közel 65 000 kint elhunyt magyar adatai találhatóak meg. Sok esetben lágerszámra pontosan meg van adva, hol temették el az áldozatokat. Így találtam meg ükapámat, Bayer Károlyt is, aki Makajevkában az 1025-ös láger temetőjében nyugszik. Persze, ezek nem százszázalékos adatok, de legalább vannak, és van kiindulási alapunk. 

Ezeken kívül a magyar levéltári forrás igen kevés maradt, hagyatkozhatunk még egyházi iratokra, a Historia Domusra. Határon túli kutatótársaimnak még nehezebb dolga van. Sok esetben csak az oral historyra tudunk hagyatkozni egyes községeket illetően. Nagyon óvatosan kell kezelnünk a szóbeli elbeszéléseket, hisz 75 év után már nem pontosak az emlékek, főleg ha nem elsődleges forrás mesél nekünk. Fontos, hogy ütköztessük a különböző forrásokat, de mindezt csak úgy tudjuk megtenni, ha minden fellelhető dokumentum, eddig elkészült interjú, kiadvány egy helyen lenne, és társadalmi, történészi, kutatói összefogás állna a téma mögé. 

– A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaival egy módszertant is kidolgoztatok arról, hogyan kellene tanítani mindezt az iskolákban. Miért lenne fontos, hogy bekerüljön a tankönyvekbe? 

– Berényi Mariannával és Kenesei Zsófia Orsolyával készítettük el a segédanyagot, amely idén jelent meg és amely online is elérhető. Minden közoktatási intézménynek postázva lett egy példány a könyvből. Szinte visszaellenőrizhetetlen, hogy tényleg használják-e a tanárok, de minden alkalommal rákérdezek az iskolás csoportokkal érkező pedagógusoknál, hogy hallottak-e a könyvről, mik a tapasztalataik az anyaggal kapcsolatban és számos pozitív visszajelzés érkezett már. De szinte egytől egyig megemlítik, hogy sajnos nem sok óraszámuk van hasznosítani.

A mai magyarországi történelem tankönyvben egy-két mondat jellemzi a málenkij robotot. Így a diákok nem értesülnek arról, hogy akár az ő családjukat is érinthette ez a tragédia. A tárlatvezetések alkalmával mindig buzdítjuk a fiatalokat a családtörténeti kutatások megkezdésére, ha még van kitől, kérdezzék meg otthon. Ez nemzedékeken átívelő trauma, és ha megértik az unokák, dédunokák, hogy mi történt, sokkal könnyebb lesz nekik elfogadni a jelenben egyes élethelyzeteket, megérteni az idősebb generációt. Úgy gondolom, társadalmi szinten igen fontos lenne erre több egész tanórát rászánni. De kezdetnek az is nagy előrelépés, hogy egyre több diákcsoport jön el hozzánk az emlékhelyre, és a pedagógusok igazán nyitottak, lelkesek a téma iránt. Látom a segíteni akarást, a szándékot és ez az egyik legfontosabb kezdésként!


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Új világokat teremteni a mese erejével ...
Munka a koronavírus-járvány idején: ...
Eugen Teodorovici a PSD elnöke akar ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ