Görcsbe rándult

Csak futóknak

Görcsbe rándult
Görcsölős vagyok. Tudom. Nem a gyomromra, hanem az érzésre gondolok. Könnyen görcsölök be. Lassan, lehet túlzottan is lassan, de hozzászokom.

Ugorhatunk? A helyszín erdő. Olyan, hogy leírni csak giccsben lehet, megörökíteni fényképen szinte tilos. Rozsdás levelek, pasztell árnyalatok, sárga kavalkád, igazi ősz, ahogy a nagykönyvben írja. Versenyen vagyok. Sugás Race, valahol Sepsiszentgyörgy közelében, az erdő kellős közepén. A szervezők ennél alkalmasabb napot nem is találhattak volna egy ilyen megmérettetésre.

Hárman előzgetjük egymást: a zöld-fehér pólós srác, középen én, mögöttem a túrabotos legény. Jókora domboldalon kapaszkodunk felfele: állva szinte hasra dőlök, ezért egy letörött ágat veszek fel a földről, abba kapaszkodva igyekszem felfelé. Lépésben haladok, itt a profik sem tudnának szaladni. Lehetetlen lenne, csúszós a föld, túl meredek az oldal, a falevelek néha futóhomokként viselkednek egy-egy gödör fölött.

Véget ér a kapaszkodó, a domb tetején kiérünk erdőből is: körbenézek, a zöld-fehér srácot elnyelte a föld. Az égen alig pár felhő, olyanok, mintha egy modern chéf rajzolta volna az égre őket hófehér zellerhabból, a spagetti vékony szűk ösvény pedig, amin haladok, egy legelőre vezet. Nekiiramodnék és  itt jön a cifraság. A bal lábszáram önálló életbe kezd. Rángatózik, lüktet, le-fel, le-fel. Belemarkol a fájdalom az izomba, hiába a kompressziós lábszárvédő, amit pont a görcs ellen viselek, az emelkedőn túl gyors tempót diktált az előttem haladó, nem akartam lemaradni és túlterheltem a vádlim. Ösztönszerűen megállok, ököllel ütöm a begörcsölt részt. A túrabotos elhúz mellettem, engedem, mást nem is nagyon tehetek. Finoman emelkedik az út, én jobb híján sétálok és a színes leveleket nézem.

A kanyarnál ott a túrabotos legény: földön ülve, lehúzott zoknikkal és cipővel a lábát masszírozza. Görcs? – kérdem. Jókedvűen válaszol: már múlik, kapja a kezelést a láb. Nincs értelme várnom rá, mindjárt jól lesz. Finoman nekieredek, a lüktetés marad, a rángatózás azonban nem csap le rám, még az enyhe emelkedőn sem. Finoman figyelmeztet, ne erőlködjem. Egyedül vagyok, alkudozom a lábammal, hangosan: ha nem görcsölsz be, kedden megyünk egy lazító masszírozásra. Sőt: szerdáig semmi futás, utána is csak 10 km maximum. Hétvégén egy túra, addig meg magnézium, meg a jóféle mentolos krém, amit Kriszta adott, amitől elmúlt a fájás a térdből is. Erre is jó lesz.

A vádli szerencsére szót fogad. Óvatosan haladok, a zöld-fehér pólóst megelőzöm. Utolér a túrabotos, pár szót váltunk, mondom neki, szaladjon, emelkedik és én itt nem merem forszírozni. Azt csak magamban teszem hozzá, hogy erőm is alig van. Közben fél szemmel nézem a távot a futóórán. Négy km. Ez igazán semmi. Nem élvezem igazán, félek a görcsöléstől.

Vádligörcs és belső görcs között alig van különbség. Az érzelmit is így élem meg: haladnék, tudom merre, csak nem megy. Helyben ragadok, pedig nem akarok. A megoldás, már ha épp sikeredik, olyan épp, mint futás közben.

A Gyertyános-kút utáni köves vízmosásban jövök rá, hogy visszanyertem a tempóm. Lassú, de ritmikus, a fáradtság miatt lomha lábak, de az izgő-mozgó köveknek hála, jött a javulás: megfeledkeztem a görcsről. Jól van, mondom magamnak megint csak hangosan, miközben jobb lábról balra ugrok az ösvény kanyarodása mentén. Ismerem az erdőnél ezt a szélét, közel a cél, a görcs pedig békén hagy: a beérkezés öröme is elkezd mocorogni.

Miközben ezeket a sorokat a telefon képernyőjén, a kádban pihenve pötyögöm, arra gondolok, hogy jó érzés megszabadulni a görcsöktől. Sokan jutnak most eszembe, akikről remélem, hogy lazulnak. A tulajdon görcsösséget meg lehet szokni, érzem: de sokkal jobb, ha észrevétlen elillan. Elég hozzá az út göröngyeire koncentrálni, a szó konkrét és átvitt értelmében is. Szurkolok is nektek hozzá.