Görbítjük a tükröt
Vissza

Görbítjük a tükröt

Egy memphiszi moziban bevonták az Elfújta a szél című filmet, azzal az indokkal, hogy a gazdag rabszolgatartó ültetvényes lányának életével foglalkozó mű sérti az afroamerikai közösség erzékenységét. Nagyon szeretem a történelmet. A szokványosabb ágazatait is, amelyek az események egymásutánját követik, az emberi cselekvésre összpontosítva, és azokat az ágazatokat is, amelyek a gondolatok, vallások, világszemléletek átalakulásaival foglalkoznak, a kultúrák és az emberi alkotóképesség nagy forgatagait tanulmányozzák.

És van még valami, ami nem történelem ugyan, de számomra a régmúlt idők egyik leghitelesebb szószólója: a művészet. Ha a könyvekből megtudhatok úgyszólván mindent, amit ma meg lehet tudni – mondjuk a 18. század elején fennálló német fejedelemségekben végbement politikai, társadalmi, vallási stb. eseményekről, úgy Bach egy concertója elmondja nekem azt, ami a könyvekből nem derül ki: milyen érzés volt ott, akkor élni.

A történészek elmondják a tényeket a németalföldi reneszánszról, de színeit meglátni, valóságát szinte tapintható közelségből átérezni – ehhez Van Eyckre van szükségem.

Persze, a művészetnek nem ez a leglényegesebb funkciója, ez csupán egyike jótéteményeinek. De ettől függetlenül nagyon ragaszkodom hozzá, és úgy vélem, nem érthetjük meg igazán a művészetek mibenlétét, ha nem fogjuk fel azt a tényt, hogy a műalkotások nem léteznek s így nem is értelmezhetők függetlenül attól a történelmi valóságtól, amelyben létrejöttek.

Milánói Szent Ambrus himnuszai régen elszakadtak ugyan a késő ókori kora kereszténység felekezeti villongásaitól, de soraikban ott szunnyad a vitatott dogmatételek megannyi érve. A gregorián dallamok hömpölygése ugyanúgy őrzi a középkor lehelletét, mint a vele egyidős katedrálisok masszív, hideg kőtömege. Lully szvitjei és Molière komédiái egyaránt a Napkirály udvarának idült pézsma, luxus, unalom és vizeletszagát árasztják.

Az Elfújta a szél 1939-es megfilmesítése pedig ugyanúgy őrzi a huszadik század első felének az életérzését, mint Agatha Christie ugyanakkoriban megjelent könyvei, mint Rejtő Jenő szintén abban az évben megjelent sikerkönyve, a „Vesztegzár a Grand Hotelben”, vagy Poulenc orgonaversenye, vagy éppen az „Over the Rainbow”, úgy, ahogy azt Judy Garland pont az évben lemezre énekelte.

Azt hiszem, különleges lelki vakság és ideológiai egyenirányítottság kell ahhoz, hogy belenyúljunk a régmúlt művészetébe, cenzúrázó kézzel kontárkodjunk  az idő próbáját kiállt alkotásokban csak azért, mert azok valamilyen jellemzője, eszmei tartalma nem felel meg a mi mai elképzeléseinknek, elvárásainknak, világnézetünknek. Mi több, rengeteget ártunk ezzel önmagunknak, a múltról, fajunk belső alakulásáról alkotott fogalmainknak.

El kellene-e ma vetnünk a Veni redemptor gentium himnuszt, azért, mert annak a győztes trinitárius kereszténységnek a szülötte, amely a konkurrens irányzatokat üldözte, könyveit máglyaszámra égette?Undorodnunk kellene a gregoriántól és a katedrálisoktól, mivel az a középkori kereszténység, amely létrehozta azokat,  a bennük foglalt eszmék védelmében az inkvizíciót is serényen működtette? El kellene vetnünk Lully, Charpentier zenéjét, Molière művészetét, mert mindhárman a népet nyomorban éheztető XIV Lajos szolgálatában álltak?

Izraelben a mai napig sem nagyon lehet Wagner zenéjét előadni, mert a közönség feláll és kivonul a teremből. A nagy német komponista arról ugyan nem tehet, hogy Hitler kedvenc zeneszerzője volt, de arról már igen, hogy írásaiban nem kevés az antiszemita felhang.  Nálunk, sőt, Izraelt leszámítva mindenhol játszák zenéjét. Ki cselekszik helyesen?

Azt gondolom, hogy e műalkotások megtagadása a múlt e darabjainak a megtagadása is. Önmagunknak hazudunk ezáltal. Megjátszuk, hogy nem akarunk tudnik azokról a történelmi eseményekről, jelenségekről, gondolatokról, amelyek a mai elvárásainkat zavarják. Márpedig ezzel a szembenézést mulasztjuk el. Görbítjük az igazmondó tükröt.

És miért? Hiszen a végeredmény egyfajta morális Patyomkin-fal, amely a látszatot cenzúrázva, durván befolyásolja, s nem veszi észre, hogy a lényegen mindez semmit nem változtat: tetszik – nem tetszik, ilyenek voltunk, így cselekedtünk, így gondolkodtunk.

Hasonlatos ez ahhoz a politikailag korrekt beszédmódhoz, amely azt gondolja, hogy nagyon helyesen jár el, amikor mindent újra és újra átnevez, elkerülve a pejoratív tartalmat nyert szavakat, s így elejét veszi a hátrányos megkülönböztetésnek. Mi haszna van annak, ha valaki illemtudóan afroamerikait mond, ha mindeközben szíve mélyén „nigger”-t gondol? Mi hasznunk van abból, ha nem vetítünk egy filmet, amely rasszista nézeteket tart, ha a múltat nem tudjuk megváltoztatni, a harmincas évek világának rasszista valósága, attól még rasszista valóság, sőt, még ma sem tudjuk a szívekből kinevelni azt a fajta gyűlölködést?

Olyan generációhoz tartozom, amelynek nem adatott meg, hogy előbb megöregedjen s csak utána szemlélje ijedt értetlenséggel a világ vad rohanását. A közélet ma olyan bábeli káosz, amelyben nem a nyelvek keveredtek össze, hanem számtalan vad, artikulálatlan üvöltés. A hangerő érv lett, ellenfelek nincsenek, csak ellenségek, hírek helyett vagy nyílt propagandát, vagy kedvenc összeesküvés-elméleteinket olvassuk és minden mögött valami piszkos anyagi érdek áll. Oly kevés a kapaszkodó. Oly kevés az olyan dolog, amelyet még tükörként használhatunk, hogy olykor belenézve megnyugtasson: még emberek vagyunk.

Úgy vélem, az Elfújta a szél kiemelése annak történeti gondolatköréből, a film olyan exegézise, amely a mai korban kívánható értékszemléletet és erkölcsi iránytűt használ, e tükörnek a görbítése. A film cenzúrázása pedig azzal a szándékkal, hogy az afroamerikai közösség érzékenységét kíméljék valójában egyenértékű az afroamerikai közösség által átélt keserű történelmi valóságok tagadásával, mely csak az olcsón megvehető lelkiismereteket nyugtatja.

A művészet mindig igaz, és fontos tükör lesz, de csak akkor tud élni, ha egyenes és őszinte. A hazug alkotás nem éli túl önmagát.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Minisztercserékről döntött a PSD: nyolc ...
Gabriela Fireanak elege lett a PSD-ből, ...
Theresa May: a Brexit után az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ