Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó legfrissebb számában.Kaszta Abigél: Az ember azt hinné, hogy a kilencedik osztály csupa móka, kacagás, egymás után zsinórban 4 kialvatlan éjszaka, szórakozás... Kívülről szemlélve ez a világ teljesen más, mint valójában. Tanévnyitó... Aztán a nagy első hét. 2., 3., 5. Úgy nézek vissza erre az öt hétre, mint ember a sivatagba: mögötte a homokban minden lépés egy nap. A homokszemek, amelyekbe lába süppedt: órák, szünetek. Számtalan új élmény. Emlékek. A sivatagban portyázó szerencsétlen csak megy és megy, lehet már ezerszer megbánta a döntését. Délibábot lát... Aztán mégse...
Amikor elkezdődött, nagyon sok tervem volt. Tényleg. Rengeteg. Például minden órára tanulni fogok. A maximumot hozom ki magamból, megfelelek az osztálytársaimnak, leírok minden házit... Ugyan már! Sok ígérettel és fogadalommal indulunk, de aztán rájövünk, hogy semmi értelme. A fáradt utazó minden hatodik-hetedik lépésnél megpihen. Talán boldog, talán szomorú, bár örülnie kellene és büszkének lennie magára. Hisz már megtett több mint negyven lépést! Kemények voltak ezek a lépések. Fárasztóak. De minden egyes lépéssel közelebb került a célhoz. Új osztály... Izgalom. A diák tele reménnyel. Kilép a komfortzónájából, s teljesen más lesz a világ. Még mindig látom magam előtt a kicicomázott, friss, megszeppent szeptemberi arcokat. Nemsokára rájönnek, mind ugyanabban a cipőben járnak. Egyeseknek nehezek az első lépések. Homok ragad sarujukba. Mintha többtonnás lenne. De én ott leszek, s kedves kilencedikes barátom, te is légy ott segítségül, lépjünk együtt. Így minden könnyebb.
Juhos Ilka: Padlón voltam, szó szerint kicsavarodva, kényelmetlenül, könnyeim a padlóra csepegtek. Egyedül, pedig emberek vettek körül, Isten is ott volt, fogta a kezem, ahogy a lányok a szobából. Ám én képtelen voltam megnyitni az ajtót a lelkemhez és beengedni őket. Csak ültünk némán, mindannyian ugyanazt éreztük: ürességet, elveszettséget. Sosem hiányzott az otthon vagy az otthoniak. Erős jellemnek tartottam magam, nem voltam felkészülve, hogy a Refi mást hoz ki belőlem. Olyannyira, hogy amikor a bentlakás vaságyán a plüsstehenemre pillantottam, ösztönösen görcsbe rándult a gyomrom. Sosem gondoltam, hogy pont én leszek az, aki sírástól elfojtott hangon szól a telefonba minden egyes otthonról érkezett hívásra. Sok minden történt azóta, az idegennek vélt, szokatlan szobatársakkal egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Szép lassan kezdtek a lelkekben az üres helyek kipótlódni. Mindenki hűséget fogadott. A család kapuja nem zárult be, ha esetleg valaki késlekedik, de tudja az utat, nyitva áll előtte míg világ a világ, s míg Isten is úgy akarja.
Kádár Boglárka: Én is gumóval a torkomban készültem az első napra. Izgatottság, bizonytalanság járta szellemes táncát testem minden zugában. Ismeretlen arcok, kitaposatlan hely fogadott. Lángra kapott bennem egy szikra, amikor ok nélkül rám mosolyogtak azok, akikkel életem legszebb négy évét kötöm össze. Ettől a perctől kezdve az események gyorsvonatra szálltak. Egyik biccentés a másik után, egyik ölelés a másik után, úgy éreztem, mintha a csend hangosabbá válna. A rakoncátlan járványveszély ellenére is átadtam magam a pillanatoknak, sodródtam az árral. Alig telt el egy hónap, de úgy érzem, megtaláltam a helyem. Csodálatos embereket ismertem meg, és tucatnyi emléket zsákoltam. A bentlakást olyan kuckóvá sajátítottuk ki, ahová öröm belépni egy kimerítő nap után. Ámult szemtanúja voltam a hatalmas szeretetnek, amit a Refi falai őriznek. Tiszteletteljes, szívélyes fogadtatásban részesültem egy nagylelkű közösségben, ahol önmagad lehetsz.
A legnehezebb az önállósodás. Elismerem, otthon elkényeztettek, szüleim minden emberfeletti jót, szépet a tarsolyomba csomagoltak, támogattak, biztattak minden apró gondolatomban. Rabja voltam a megszokott légkörnek, kényelemnek. Míg otthon a számítógép képernyőjével, itt a mosatlan edénnyel játszok cicásat. Első héten mindenki lelkiállapota a béka feneke alatt volt, nem mertünk kibontakozni. Szobatársaimmal egymásban leltük menedékünket. Sötét napok voltak, de átvészeltük, és szédületesen szoros kötelék alakult ki közöttünk. Azt hiszem, jól érzem magam a bőrömben.
Nagy Petra: Már hatodikban eldöntöttem, hogy Kolozsváron akarok továbbtanulni. Erdély szíve, a tudomány s az önfejlesztés központja mindig elvarázsolt hangulatával, történelmi nevezetességeivel. Második opcióm volt a Refi. Nem kerültem be a választott líceumba, nagyot csalódtam magamban és a képességeimben, elbukott egy álom, egy lehetőség, amelyért nem dolgoztam kellőképpen s elegendőt. Rövidesen rájöttem, hogy Isten vezérelt erre az útra, s az általa rám helyezett tervet minden erőmmel s igyekezetemmel meg kell valósítanom. Minden okkal történik, s minden bezárt ajtó után Isten újat, sokkal jobbat nyit ki.
Iskolakezdéskor tarisznyámba az otthoniak számos intést, bátorító, támogató szavakat csomagoltak, mégis félelmekkel, kétségekkel érkeztem. Féltem a nagyváros „útvesztőitől”, az új feladatoktól. A refis közegben minden félelmem elillant. A bentlakás az első perctől otthonérzetet keltett, oly közvetlen, segítőkész és szeretetteljes a közösség. Szobatársaimmal egy családot alkotunk; mindent megbeszélünk a világról, életről, álmainkról, csalódásainkról, érzéseinkről. A pedagógusok saját gyerekeikként gondoskodnak rólunk, s ha kell, falat húznak felelőtlen cselekedeteink elé. Osztálytársaimmal teljes az összhang, a hibákat, különbségeket félretéve egymást építjük, segítjük, támogatjuk. Mindenki sokszínűsége, jelleme tesz róla, hogy különlegessé, értékessé váljunk az egyszínű tömegben.
Sánta Henrietta: „Milyen is lesz az osztályom valójában?” – morfondíroztam első nap iskolába menet, hisz addig csak a közösségi hálón beszélgettünk. Osztálytársaim mind barátságosak és kedvesek, az oszi szerető szívvel fogadott mindenkit. A sok előírás közül a távolságot a legnehezebb betartani, hisz új közösségbe pottyanva első dolgunk lenne fejeket összedugva jót beszélgetni, ismerkedni. Örömmel gondolok arra, hogy a diákpresbitérium tagja lettem. Ez nekem új célt is jelent. Az online gyűlések után nagy lelkesedéssel és picit izgulva várom már az első élő találkozást. A lehető legjobb helyre kerültem, ahol mindent megkaptam, amire vágytam.
Kürti Bíborka: Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megérkeztem a szüleimmel a bentlakáshoz. Rettegve, mégis boldogan, hogy nem online kezdem a 9. osztályt. Tudtam, hogy az életem most felfordul, hiszen teljesen új helyen kell laknom, teljesen új emberekkel. Megnyugtatott, hogy szobatársaimnak is pont olyan félelmetes az új környezet, mint nekem. Az első hét főleg az ismerkedésről és összeszokásról szólt, mind a kintlakókkal, mind a bentlakókkal. Pár hét alatt annyira megszerettem ezeket az embereket, hogy nagyon nehezen tudtam elfogadni, amikor megint karantént rendeltek el. A Refi különleges iskola, tele egyéniségekkel, tehetségekkel és sok baráttal. Nagyon remélem, hogy hamar vége lesz ennek az otthon ülésnek, és olyannak élhetem meg a kilencediket, amilyennek mesélték: életed legszebb éve.
Silaghi Sylvia Odett: A bentlakási élet csodáin túl, a számtalan lehetőség mellett sok újdonságot tanulhattam önmagamról és az engem körülvevő emberekről, idegen környezetről is. Nem sejtettem, hogy ilyen szerető közösségbe kapcsolódhatok be, amely barátságosan hívott mindenkit arra, hogy félelmeinket legyőzve nyissunk az új felé. Itt mindenki szívmelengetően bánik a többiekkel, és annyi sokoldalú, színes diákegyéniség lelte meg helyét az iskolában. Ez a varázs csak a kapukon belül fedi fel magát igazán!
Fiatalabb énem a „kollégium” és „bentlakás” szavakra tudatlanul felelte volna, hogy „tuti nem lennék bentlakó”, „kinek kell az?” Ha azt mondják annak idején, hogy licis éveimben kollégiumban fogok élni, hát megpukkadok a nevetéstől. Miután túljutsz a sokkon, hogy az otthon melegétől elszakadva neked kell magadról gondoskodnod, a kollégium ezernyi dologra tanít és bajtársakkal ajándékoz meg.
Rákosi Izabella: Két korábbi osztálytársammal együtt hármasban indultunk az első napunkra. A bentlakási szobaajtóra ragasztott cetlin ott állt a lánynak a neve, akivel már június óta beszélünk. Alig vártam, hogy megérkezzen Kata, együtt hamar végeztünk a berendezkedéssel. Másnap nagyon izgultam a fogadalomtétel miatt, gondolataim csak azon jártak, hogy ki kell álljak egyedül annyi ember elé fogadalmat tenni. Szerencsére ez nem így volt, s ahogy mondtuk együtt a szavakat, a torkomat sírás fojtogatta: elértem a célom, amiért küzdöttem, annyit tanultam, itt vagyok a Farkas utcai templomban, fogadalmat teszek, és immár igazi refis diák lehetek. Csodálatos volt belépni a gyönyörű iskola kapuján. Tantermünk szép, tágas, családias hangulatú. Az ablak mellett ültem le, hátulról a második padba. Később a lányokkal együtt a városban ebédeltünk. Úgy érzem, jó kis osztály leszünk, bár hiányzik a régi életem, a barátaim, szüleim, testvéreim, kiskutyáim. Aztán két hétig otthon kellett maradnom, ekkor már Kolozsvár hiányzott nagyon, az iskola, az új társaim. Alig vártam, hogy visszamehessek, de addigra bezárt az iskola, mindenki online tanul. Remélem, november 14-ig visszamehetünk, hogy barátaimmal is megünnepeljem a születésnapomat.
Sallai Kata: Hihetetlen: már több mint egy hónap eltelt a kilencedikes évemből. Csak tegnap volt az évnyitó. Tisztán emlékszem minden gondolatomra a csomagokkal felpakolt autóban. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Örültem, hogy nem karanténnal kezdjük az évet, ettől annyira tartottam, hogy valósággal abszurdnak éreztem a megvalósult utazást, felfoghatatlan álomnak. Tisztában voltam vele: az életem most teljesen megváltozik. Elmélkedésemből kizökkentett, amikor az autó megállt, és a szüleim könnyes szemmel néztek rám. Ölelés, sok táska és bőrönd, köztük egy csomag maszk. Ez a nap volt életem eddigi legnagyobb fordulópontja. A bentlakásban csodálatosan telt az első nap, kiderült, hogy szobatársam az, akivel az egész nyarat átbeszéltük. Az osztályban nehezen oldódott a feszültség, az első hét végén szerencsére egy tanárnőnk késett, és amíg vártuk, elkezdtünk beszélgetni, összeszokni. Aztán új lány érkezett a szobánkba, amit így érzek teljesnek. Imádtam ezt az egy hónapot, életem szép pillanatait éltem meg itt. Nagyon elszomorít, hogy újra karanténba vonulunk, kimarad évünkből a gólyabál, összerázó.
Sütő Minyukus Tímea: Szeptember 13-án izgatottan léptem át a bentlakás küszöbét rengeteg csomaggal, de annál több kérdéssel, kalandvággyal, s egy kis félelemmel is a szívemben. Este már megvolt az első sírásom is az új szobámban. Az első napokban úgy éreztem, egyedül maradtam, bár szobatársaimmal már akkor egyre jobb kapcsolatunk lett. Szokatlan volt, hogy mindent saját magamnak kell beszerezni, elrendezni, irgalmatlan honvágyam volt, hiányoztak a szeretteim, anyukám főztje, az ágyam, szobám, cicám, minden, ami otthon maradt. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy az iskolát már „második otthonomnak” érzem. Egyre jobb lett a hangulat a tanórákon, a szobában, szünetekben, mindig. Elkezdett kialakulni egy közösség, amelynek tudtam, éreztem, hogy testestől-lelkestől tagja szeretnék lenni. Azt hittem, itthon már semmi sem lesz olyan, mint régen, de ugyanolyan jó. Csak most már nagyon hiányzik a Refi, a bentlakás, az új emberek és Kolozsvár, főleg, mert pénteken azzal a tudattal jöttem haza, hogy kedden újra vár minden. De sajnos nem, két hétig online tanulunk.
Gombkötő Karola-Beatrix: Fél éve az osztályfőnök mosolyogva jelentette be, hogy jönnek a Refit bemutatni. Sokat ígértek akkor: egyházi élet, közösség, kórus, bentlakás, jó társaság. Nagy álmommá vált a Refi, és minden erőmmel azon voltam, hogy ennek az iskolának a padjaiban ülhessek szeptembertől. Nehéz volt eljönni ilyen messze otthonról. Nehéz volt otthagyni a családomat, az otthoni közeget, tudva, hogy életem nagy részét már nem velük töltöm, de örültem, hogy kipróbálhatom magam egy új városban, új közösség tagja lehetek, új embereket ismerhetek meg. Féltem, milyen lesz egy idegen lánnyal egy szobában élni, megtaláljuk-e a közös hangot. Különleges személyiségre leltem a szobatársamban, örülök közös mindennapjainknak. A bentlakás külön család. Mind együtt vagyunk ott, mégis egyedül. Családként összetartva vigyázunk egymásra, nevetünk és ha kell, együtt sírunk. Elképesztően jó osztályba kerültem és úgy gondolom, olyan szoros kapcsolatokra leltem, amelyek életem útjain végigkísérnek. Megtanultam mindenkit úgy elfogadni, ahogy van, nem ítélkezni mások fölött. Mind egyformák vagyunk, mégis másak, és ettől fantasztikus az egész.
