Gesztusok és gusztusok

Gesztusok és gusztusok
Új jelenség hódít a focipályán: a himnusz idején féltérdre ereszkednek a játékosok a rasszizmus elleni küzdelem jegyében. Vagy nem… Emiatt aztán - nem mintha nem lenne elég más bajunk -, most akadt még egy téma, amely megosztja a társadalmat. Mert ugye van olyan labdarúgó, aki csakazért se térdel le. Sőt, a magyar válogatottban mindenki ilyen. De gyorsan tegyük hozzá: nem csak a magyarok „ilyenek”, például a román játékosok közül se térdepelt le mindenki az Anglia elleni barátságos mérkőzésen. És az az érzésem, a küszöbön álló Európa-bajnokság alatt nagyon finomvegyes lesz a helyzet, vagyis hogy ki térdel majd és ki nem, hogy melyik válogatott érzi majd magáénak ezt a gesztust, és melyik nem…

Talán nem kapott volna ekkora sajtónyilvánosságot a magyar válogatott esete, ha a talpon maradt magyar legényeknek szurkoló focidrukkerek nem fütyülték volna ki az íreket, akik viszont letérdepeltek. De kifütyülték. Hogy miért, azt magam sem értem pontosan, úgyhogy inkább térjünk vissza a letérdeléses gesztusra. Ez a szokás az Egyesült Államokból indult a rasszizmus elleni tüntetés egyik formájaként, s erősödött fel napjainkban a Black Lives Matter (értsd: a feketék élete számít!) mozgalom térhódításával. Mindez azt követően, hogy az amerikai fehér rendőrök brutális intézkedései közepette több fekete polgár is életét vesztette az utóbbi időben.

Amerikából már sok szokást átvettünk, valahogy így vagyunk most ezzel is. Az óceánon túl ennek a gesztusnak más a jelentősége, más a mozgatórugója, más gondolatokat ébreszt. Itt, Európa ezen térségében a letérdelésről egészen más asszociációk jutnak eszünkbe, mint a rasszizmus elleni küzdelem. Például a leánykérés. Vagy a vasárnapi mise, amelyen letérdelünk Isten előtt, gyónás alatt térdepelve kérünk tőle engesztelést bűneinkért, hogy aztán megkapjuk penitenciánkat. Nem utolsó sorban pedig a kukorica jut eszünkbe (ja, micsoda véletlen, az is Amerikából származik!), hiszen ki ne ismerné a mondást: kukoricán térdepel. Igen, sajnos ma is vannak – szerencsére inkább már csak egyedülálló – esetek, amikor gyermekeket így büntetnek tájainkon.

Azok közé tartozom, akik túlzásnak tartják ráerőltetni ezt a letérdelősdit a focivilágra. Sok játékosban vált ki ellenérzéseket, és a jelek szerint nemcsak bennük, hanem a szurkolókban is. Azaz épp az ellenkezőjét érik el ezzel, mint ami az eredeti cél volt, és inkább csak egy újabb konfliktushelyzetet teremtenek. Attól, hogy valaki nem ért egyet a letérdeléssel, még nem jelenti azt, hogy rasszista.

Persze, a kifütyülés ettől még minősíthetetlen. Ha van olyan, aki el tudja fogadni ezt a gesztust, azaz a letérdelést, mint a rasszizmus elleni harc jelét, hát akkor hadd térdeljen: az ő döntése. Én nem térdelek, ő térdel, utána pedig focizunk egy jót. Erről szólna a tisztelet, itt kezdődik (kezdődne) egymás elfogadása. Avagy másképp: ha én szeretek egy ételt, ne kötelezzek rá mást, hogy megegye, ha ő viszolyog tőle. Mert már a rómaiak is megmondták: de gustibus non est disputandum.