Generációk piros bugyelláristól az éltető vízig Bogártelkén

Évszázadokkal régebbi a megújult templom, mint eddig hitték

Generációk piros bugyelláristól az éltető vízig Bogártelkén
Különleges találkozó igazolta mindennél ékesebben, hogy az életkor csupán banális számjegy: a húszas éveit taposó Orbán Mihály lelkipásztorral, a negyvenesekbe beköszöntő Jakab Csaba helyi tanácsossal és a hetvenesek ajtaján kopogtató egykori egeresi polgármesterrel, Fekete P. P. Jánossal beszélgettünk a minap templomról, bogártelkiekről, faluügyekről, történelemről és jövőről. Hármuk közül csak az egyik a cifra Kalotaszeg legcifrább viseletűnek mondott faluja, Bogártelke szülötte, de őket hallgatva magunktól sosem találtuk volna ki, melyikük az, oly egyforma szeretettel és lelkesedő tervezgetéssel meséltek a kacifántos hétköznapokról. Illusztris vendégek jelenlétében vasárnap felavatták a magyar kormány támogatásával felújított református templomot, amiről kiderült, hogy késő Árpád-kori, közelében utolsó simításokra vár a tatarozott művelődési ház. És ami ekkora aszályban aranyat ér: bőségesen folyik a csapvíz.

Ide kattintva megcsodálhatja a megújult bogártelki templomot. 

Eltéveszthetetlen a bogártelki letérő a Kolozsvár–Jegenye országúton: a fekete fedelével és toronynélküliségéről is pontosan felismerhető, lenyűgözően egyedi nádasdaróci kőtemplom és temetőkertje után rögtön. Ott áll meg a vonat is, mindjárt a templom mellett, s a vasút túloldalán máris látni Bogártelke első házait. A reggel még hitegető hűvösében érkezünk a verőfényben ragyogó templomhoz, a kertkapu nyitva vár – szeretem hinni, hogy korántsem véletlenül. A templomkerti kút szomszédságában néhány festékesvödör, odébb állványdarabok mellett cirokseprű nyújtózik a fűben. Három nap van még az ünnepségig.

FOTÓ: KISS GÁBOR/REFORMATUS.RO

Alig vetünk néhány pillantást a napsütésben szikrázó hófehér templomfalakra, fogadásunkra máris kilép a parókiáról Orbán Mihály, a bogártelki reformátusok fiatal lelkésze. Telkéről telkére – mondja, a Maros megyei Kelementelkéről, ahol cseperedett, Bogártelkére jött szolgálni alig két évvel ezelőtt, amikor még javában dúlt a járvány. Korántsem volt ideális időszak új küldetésbe kezdeni egyedül az ismeretlen közösségben a gyülekezési tilalmak és észszerű óvatosságok idején. Teendője ugyan anélkül is bőven akadt, hiszen a felújítási munkálatok kellős közepébe csöppent, ám amikor már lelkipásztori énje nem várhatott tovább, következő évben sorra meglátogatta falustársait. Minden házba bekopogott, függetlenül attól, hogy reformátusok vagy adventisták lakták, esetleg az a néhány román család vagy a bogártelki gyökerekkel nem rendelkező beköltözöttek nyitottak ajtót. Valahogy így indult Orbán Mihály és a bogártelkiek közös története.

Elavult az 1509-es évszám a kuszkuria tetején

Kétszáz évvel korábbi a templom FOTÓ: KEREKES EDIT

Még csak a templomtetőn látható évszámokat kezdjük firtatni, amikor csatlakozik hozzánk Fekete P. P. János, aki a kétezres évek elején a tucatnyi települést – köztük Bogártelkét is tömörítő – Egeres községnek volt az önkormányzati vezetője. Később az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka lett, mára egyházközségének és faluközösségének végsőkig elkötelezett tagjaként az unokáinak örvendező tevékeny nyugdíjas. Közösen újságolják el, hogy a felújítással együtt járó régészeti feltárások jelentős tárgyi emlékeket ugyan nem hoztak elő, a szakemberek viszont több arra utaló jelet is találtak, hogy a templom néhány száz évvel öregebb, mint azt eddig gondolták, alighanem a 13. század végén épült, Árpád-kori – bár erről egyelőre nem sikerült szakszerű leírást készíttetni. A templom bejáratának fedelén a kis zászló 1509-et mutat – eleddig úgy tudták, akkor már állt a(z akkor még katolikus) templom. A helybeliek által kuszkuriának becézett portikusz falait most teljesen újjáépítették, ott jártunkkor az épen maradt – köztük ablakkeretek faragványnyomait is hordozó – terméskövek a templom fala mellett sorakozva díszelegnek. A főhajó falain megőrizték a kanalas vakolást, itt egymást váltogató világos és árnyékos foltokban játszadozik a fény, de a kuszkuria borítása már „sima”. Az egykori zsindelyes tetőzet sürgetővé vált javítása már tíz évvel ezelőtt elkezdődött, ennek állít emléket a templomfedélen látható másik, 2013-as évszám. A költségesség és körülményesebb fenntarthatóság miatt az új fedél anyagában nem, csak formájában őrzi az eredeti zsindelyes megoldást.

– Amikor 2018-ban elhelyeztük a toronynak a csúcsdíszét, annak gömbjébe, egy hengerben időkapszula került. Elhelyeztük benne az egyházközség 1700-as diáriuma első oldalának fénymásolatát, papírra vetettem az egyházközség akkori állapotát, lélekszámát és az elmúlt 14 esztendőnek a történéseit, illetve megpróbáltam mindazt összefoglalni a templomról, amit a restaurálás alatt megtudtunk, amelyek kapcsán tulajdonképpen fény derült arra, hogy késő Árpád-kori szentéllyel rendelkezünk, továbbá pénzérmét és papírpénzt, valamint egy bogártelki régi szőttes kendőt is elrejtettünk a gömbbe – sorolta kérdésünkre Pataki Levente, a közösség korábbi lelkipásztora, aki a leírást a 2018-as nyilvántartásokba is befűzte az utókor számára.

A 80 darabot számláló kazettás mennyezet (feltételezések szerint Umling Lőrinc és Simon György munkája 1794-ből) restaurálása is még a nagy tatarozás előtt elkezdődött, mondhatni véletlenül budapesti baptisták támogatásával. Látogatóba érkeztek a budapestiek Bogártelkére, és a templomlátogatás után felajánlották támogatásukat a gyülekezet mellett működő Rákoscsabai Béthel Alapítványon keresztül, amelyet a segítségre szoruló magánszemélyek és egyházi szervezetek támogatására szánt adományok koordinálása érdekében hoztak létre a kilencvenes évek végén. Ez tette ki a költségek 70 százalékát, a többit a kétszáznál kevesebb gyülekezeti tagot számláló bogártelki reformátusok adományai fedezték. A kazettákat a szakma legavatottabb szakembereként emlegetett szovátai Mihály Ferenc restaurálta, aki budapesti képzőművészeti tanulmányait követően hazatért Erdélybe és azóta se szeri, se száma a megbízásainak, így a bogártelki festett mennyezeti kazettákra is sokat kellett várni. A felújítási munkálatok során előkerült egy meglepetéskazetta, amit ki tudja mikor a karzatfeljáró falépcsőjébe építettek, most már az is teljes pompájában látható, később visszakerül eredeti helyére. A karzat alatt falnak támasztott seprű.

Balról jobbra: Fekete P. P. János gondnok, Orbán Mihály lelkipásztor, Jakab Csaba György helyi tanácsos FOTÓ: KEREKES EDIT 

Freskómaradványokat is feltártak, főként az egykori szentélyben: az egyiken áldásra emelkedő kéz látható, a másikon kereszt, a legnagyobb és legjobban rekonstruálható Szent Miklós püspök fiatalkori ábrázolását jeleníti meg. Teljes festett pompájában érvényesül a szószék. Az 1952-ben Jancsi Gyuri István konfirmációi ajándékaként adományozott festett úrasztalát fehér vagdalásos terítő borítja. Az orgonát villamosították, de megőrizték a festett fadobozt, erre állott az, akinek a pedált kellett taposnia. A fűtés nélküli templom padjai menthetetlenül a szú áldozataivá váltak, az új padokat másodmagával Fekete Bíró István bogártelki mesterember készítette. A falak freskórészletekkel csak helyenként megbontott fehérsége, a kazetták domináns fehér-szürkéje és a szószék fehér-sötétzöldje mellett többedik pillantásra is szintén fehérnek tetsző padok festésében apránként észleli szemünk a leheletnyi zöldet, amely a padpárnák mélyzöldjével társuló visszafogottságában teljesen átengedi a gyönyörködő figyelmet a templombelső jellegzetes kalotaszegi és több évszázados építészeti elemeinek.

Kovács Istók a „kalapos királynál”, vallásbéke, papfoci

FOTÓ: KEREKES ÁKOS

A reformátussá lett bogártelki templomot az 1700-as évek második felében 45 esztendőn át ismét a katolikusok használták. A helyi emlékezet szerint Kovács Istók két hétig gyalogolt Bécsbe, és addig várakozott, míg II. József színe elé járulhatott,, kérve tőle, hogy rendelje a templomot ismét a reformátusoknak. A legenda szerint a „kalapos király” azt felelte: induljon haza, s mire megérkezik, meglátja, a templom már a reformátusoké lesz. Házigazdáink mutatják a falrést – ma kívül-belül furcsán kanyargó befalazott mélyedés –, amelyen a szájhagyomány szerint a reformátusok kihajigálták a katolikus kegytárgyakat mire Kovács Istók hazakeveredett. Ma már csak elvétve jellemző ez a vallásos türelmetlenség a reformátusok és a 20. század elején létrejött adventista gyülekezet mintegy félszáz híve között. Az ifjú református lelkész szabadidejében focizik, felekezettől függetlenül a fiatalokkal együtt is, s azon túl, hogy a közös hobbisportolás kiváló kommunikációs eszköz, örömmel éli meg az itt jellemző káromkodásmentességet az egyébként szabadszájúságáról híres focis közegben. Kényszerpillanatokban a teljes közösség – felekezeti hovatartozástól függetlenül – megmozdul a közös cél érdekében: a vízhálózat építésekor volt nap, amikor harmincnál többen is dolgoztak, s ha hétvégén kellett, akkor a reformátusok szombaton, az adventisták vasárnap vették ki a részüket a munkából. A templomlátogatás közben befutó Jakab Csaba Györgyöt faggatjuk a vízügyről, s az egeresi önkormányzati testületben Bogártelkét képviselő helyi tanácsostól megtudjuk a több évtizedes történet részleteit. Fekete P. P. János olykor kiegészíti, mintegy illusztrálva a kettejük közötti olajozott együttműködést: önkormányzati „utóda” készséggel meséli el, hogy olykor megkeresi eligazításért, jótanácsért a községhivatalban uralkodó viszonyrendszereket jól ismerő János bátyját, ahogy a felesége révén nevezi.

A bogártelki vízhálózatot a nyolcvanas években építették ki a helybeliek, a víz egyik falustársuk kútjából származik, azt bérelik évtizedek óta. Hosszú időn keresztül havonta 5 lejt fizetett a vízért minden háztartás, akadtak, akik így is tekintélyes adósságot halmoztak fel, a bérleti díjat nem sikerült rendesen törleszteni, néhány év után a kút tulajdonosának is elfogyott a türelme. Ott állt a vízügy kezelésére létrehozott Bogártelke Alapítvány 2000-3000 lej villanyszámla adóssággal és a kút kifizetetlen bérleti díjának kötelességével, akkor vette át az alapítványt és a vízügyet Jakab Csaba és Hatházi Ferenc (aki egyben az egyházközség főgondnoka). A hálózatot közösségi munkával felújították, mindenki aknát épített a háza elé, egyéni vízórákat szereltek fel és automatizálták a vizet kútból gyűjtőtartályba szállító szivattyút, amit korábban kézzel kellett kapcsolgatni. Vízfelelősök szedik a vízdíjat, gyakran maga Csaba is jár vízórákat leolvasni – mindezt közmunkában. Így lesz a bogártelkieknek jóval olcsóbb a víz, mint Kolozsváron – legalábbis a vízórásoknak, mert a mintegy tucatnyi háztartásnak, ahol nem akartak vízórát szereltetni, nem tudják pontosan mérni a fogyasztását, ők átalányban fizetik a különbözetet. Bár olykor még most is emlékeztetni kell egyeseket arra, hogy a vízhálózatnak maguk a bogártelki lakosok a létrehozói, tulajdonosai és üzemeltetői, vízhiánnyal végre nem küszködnek, és az ezzel kapcsolatos folyamatos zsörtölődések is megszűntek.

Szépülő kultúrotthon bosszantó hibákkal és merész álmokkal

Közben elsétálunk a közeli kultúrotthonhoz, vistai kőből rakott épület sárgállik a templomtól madártávlatban – itt terítenek meg a vasárnapi avató után. Kisebb markoló egyengeti a fekete földet, a házigazdák bosszúságára sikerül a járdaszegletet kicsorbítania. Kedvüket viszont semmi sem szegheti – mintha tudnák, hogy együtt mindent megoldanak majd. Uniós pályázati pénzből újítja fel a művelődési otthont az egeresi önkormányzat, Jakab Csaba sorolja is az apróbb furcsaságokat, amiket a polgármesternek is jelzett, de a pályázatot szigorúan be kell tartani, a heteken belül esedékes hivatalos átadást követően majd mindent helyreigazítanak. Inkább csak mutatóba elég – a nagy tér kifűtésére nem – a felszerelt néhány fűtőtest, és az épület melletti teret is úgy burkolták kőkockákkal, hogy nem maradt hely a vágyott játszótérre, van viszont mosdó az épületben, és a tekintélyes nagyságával ürességében most ugyancsak visszhangos terem mennyezete alatt kétoldalt végigfutó karzat fakorlátját – amit eredetileg tervezett formájában életveszélyesnek találtak – Csaba kitartó unszolására mégiscsak megerősítették. A méretes színpaddal szemben húzódó szélesebb karzatrészen a gyermekteret képzeli el a helyi tanácsos, így közösségi rendezvényeken a felnőttekkel egyazon légtérben, mégis szabadabban csoportosulhatnának a fiatalok. A keskeny karzatra gyönyörűséges tervet sző Jakab Csaba: padlóig érő üvegfal mögé kalotaszegi múzeumot álmodik oda népviselettel, tárgyi emlékekkel, varrottasokkal, „a bábok már meg is vannak” – teszi hozzá. Látszik, hogy hóstátiként nem idegen számára a közösség fogalma, úgy tűnik, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodást egészséges realitásérzékkel sikerül ötvöznie a harmadik évezredi igényekkel, gyakorlatias megoldásokkal.

Ritka látvány a tető nélküli művelődési házból és a felújítást megelőző bontási munkálatok FOTÓ: JAKAB CSABA GYÖRGY

Váratlanul megérkezik Both Gyuri, Egeres község mákófalvi alpolgármestere, szemügyre venni a kultúrotthont. Ahogy körüljárja, egy rakomány követ rendel felszórni a friss földet, hogy a vasárnapi vendégsereg ne kényszerüljön a földsávon lépkedve eljutni az aszfaltútról az otthon kövezett udvaráig. Jakab Csabának talicskát és segítőket kell mozgósítania a kőszóráshoz. Így működnek a dolgok papíron alkotott tervekben és a valóságban; míg az emberek csak a végeredményben gyönyörködnek vagy elégedetlenkednek, megannyi apró-cseprő ügyet kell valakiknek eligazítaniuk, hogy sikerüljön addig eljutni.

Bogártelki „kedves feleségével” (ahogy párját Jakab Csaba aznap többször is említi, a szeretetteljes jelzőt soha el nem mulasztva) és elemista fiaikkal alapvetően Kolozsváron élnek, de talán pontosabb azt mondani, hogy kétlakiak. Véletlenül lett belőle helyi tanácsos 2020-ban, csak a teljesség kedvéért esélytelenül egészítette ki nevével az RMDSZ-listát. Mint a legtöbb kis falu képviselőit általában, őt sem a politika vonzza, örökmozgó intéző, közösségszervező alkatnak látszik, forgalmasabb napokon órákba telik eljutnia tíz házzal odébb, annyian megállítják, de még látogatásunk katlanforróságúra hevült hétköznapján is hol a kerítéshez hívják, hol az úton közlekedő kőhordó teherautóhoz szólítják.

A megújult kultúrotthonban FOTÓ: KEREKES EDIT

A művelődési otthon falaira régi bogártelki fényképeket aggatna, és erről eszembe jut az a sok évvel ezelőtti szépkenyerűszentmártoni falutalálkozó, amikor hol nevetve, hol könnyes szemmel ismerték fel a kiállított képek alakjait a helybeliek, egymásnak mesélve sok évtizedes életük felbukkanó emlékdarabkáit. Orbán Mihály tiszteletes felcsillanó lelkesedéssel helyesel a képötletnek is. Függöny volt és majd újra lesz a színpadnál, Fekete P. P. Jánosnak pedig minderről eszébe jut színjátszós ifjúsága, amikor feleségével és falustársaival együtt 28-szor adták elő Kalotaszeg-szerte A piros bugyellárist (19. századi népszínmű, írta Csepreghy Ferenc, zenéjét szerezte Erkel Gyula – szerk. megj.).

Jó látni, ahogyan a három nagyon különböző életkorú és tapasztalású férfi egymást biztatva, segítve és építve, minden tudását, tehetségét latba veti a közösségért. Ahogyan egyikük lelkesedése átragad a másikra, ahogy ötleteik és örömeik tenni vágyássá sokszorozódnak – ráadásul ebben másokra is számíthatnak még a faluban. Többször elmondják, hogy Bogártelke virágzik, és a kultúrotthon- meg templomfelújítás levezénylése, szemmel tartása után kicsit megszusszanva 2023-ban reményeik szerint jut majd idő arra is, hogy közösségi rendezvényeken gondolkodjanak.

A művelődési házban újabb seprű. A harmadik ebben a hétköznapi kalotaszegi történetben, pedig nem keressük. A parókia füvén, a templomban, a kultúrotthonban. Rend a lelke mindennek – mondják beszélgetőtársaim. Bogártelkén pedig minden jel arra mutat, hogy az új seprűk csudajól sepernek. És a régiek is.

Ünnep Bogártelkén, ahol szembeszállnak a lehetetlennel

FOTÓK: KEREKES ÁKOS

Hosszú és szorgos munka végére ért a vasárnapi ünnepléssel a bogártelki gyülekezet: még 2008-ban kezdeményezték a templom falának megtisztítását a nedves vakolattól, ezzel 14 évig tartó folyamat kezdődött el – idézte fel a tervezés és munkálatok kezdeti időszakát Pataki Levente, az egyházközség előző lelkipásztora. 2009-ben a gyülekezet adományaiból restaurálták a kis barokk orgonát, majd hosszas tervezés és pályázati bürokrácia következett a templom felújításáért. 2013-ban az elkészült terv alapján az Erdélyi Református Egyházkerület és a Gustav Adolf Werk támogatásával a tetőszerkezetet újították fel, a Rákoscsabai Béthel Alapítvány és a helybeliek hozzájárulásával pedig az 1794-es kazettás mennyezetet restaurálták.

2018-ban Bogártelke is részesült a rendkívüli templomfelújítási projekt támogatásaiból, így – helyi vállalkozókat megbízva – teljesen megújulhatott a hajlék. A templom több rétegnyi vakolata alatt falképeket és olyan építési elemeket fedeztek fel, amelyeknek köszönhetően újraírták a templom történetét: az 1509-es építési dátumot késő Árpád-korra módosították a szakemberek. A szentély kőből készült boltíve ritkának számít Erdélyben. Itt a karzatot is lebontották, hogy láthatóvá váljanak a falképek. A villanyhálózat és a belső bútorzat is megújult, Székelyudvarhelyen két új harangot öntöttek a templomnak. 2020 után a projektet kiegészítették a szószék és karzat, valamint a templomkert kerítésének felújításával. A beruházás befejeztével emléktáblát állított a gyülekezet a templom bejáratához.

A vasárnapi hálaadó istentiszteleten Kató Béla püspök hirdette az igét a Mt 19,26 alapján: „Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta nekik: Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Az igehirdetés során elhangzott, hogy foglalkoznunk kell a világ realitásával: a csökkenő létszámmal, zsugorodó falvakkal, a fiatalok távozásával. Az egyház elöregedett, és lehetetlennek tartjuk a megújulást. „Isten azonban szóba áll velünk, és elkerülhetjük a legrosszabbat” – tette hozzá Kató Béla, részletezve, hogy Jézus pontosan tudja, hol van az emberi lehetetlenség határa. Odébb van, mint ahol a lustaságunk, gyávaságunk vagy hitetlenségünk meghúzná azt. Akik Istennel álmodnak, sokszor látszólag a lehetetlennek vágnak neki. Az emberi lehetőségek szemszögéből nézve rég feladhatta volna bármelyik kis gyülekezet, de ha a megváltás erői működnek bennünk, kiszabadulunk a rabságból, és egyre ritkábban fogjuk azt mondani, hogy lehetetlen. Mert van olyan hatalom, amely ki tud emelni bennünket a megkötözöttségből – hangsúlyozta a püspök. Hozzátette, Isten nagy ajándékának hatással kell lennie a közösségekre. A megújult falaknak emlékeztetniük kell arra, hogy az élet értelme az adásban van, és áldozatot kell hozni a jövőben azokért, akik körülöttünk élnek, hiszen egész keresztyénségünk ebből táplálkozik: Isten egyszülött Fiát adta, hogy mi el ne vesszünk.

Vincze Minya István esperes köszöntése után dr. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár szólt az egybegyűltekhez. Azt kívánta a gyülekezetnek, legyenek büszkék arra, hogy hitük, őseik hűsége elhozta a megújulás ajándékát, és azt kívánta, a hálaadó ünnep erősítse meg a közösség minden tagját, és töltsék meg a megújult templomot vasárnapról vasárnapra. Csoma Botond RMDSZ-es parlamenti képviselő szerint reményteli a számos megújuló templom, az épülő és újuló oktatási intézmények látványa, hiszen jelzi, hogy van magyar jövő Kalotaszegen – ehhez pedig a világi és egyházi vezetők, valamint a közösségek közös munkájára van szükség. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke háláját fejezte ki az összetartozást jelképező, gyönyörűvé varázsolt templomokért. Ambrus Attila egyházkerületi főgondnok azzal biztatta a gyülekezetet, hogy Isten támogatásáról, szeretetéről biztosítja mindazokat, akik hozzá fordulnak.

Pataki Levente lelkipásztor beszámolója után Orbán Mihály házigazdaként az 1Pt 2,5 verssel köszöntötte a gyülekezetet, és kifejezte reményét, hogy Isten segítségével a lelki megújulás is megtörténik a közösségben. A gyülekezet nevében Fekete P. P. János gondok szólt az ünneplőkhöz, az ünnepségen a kolozsvár-kerekdombi gyülekezet Crescendo kórusa szolgált. (Berekméri Gabriella, reformatus.ro)

Közel másfél évtizede javítgatják templomukat a bogártelki hívek FOTÓ: KISS GÁBOR/REFORMATUS.RO