Főúr, ezt is írja a többihez

DÁVID GYULA

A mostani Főúr, írja a többihez-kötet több egy alkalmi kiadványnál.

Nem csak azért, mert nekünk, egyre fogyatkozó kortársainak, de a mai Bajor­olvasónak és az irodalomtudománynak is hasznos, ha egy kötetben kerülhet a kezébe egy olyan válogatás, amely életének és írói pályájának legfontosabb kritikai visszhangjait egybefogva kínálja. Hagyománya van ennek a könyvtípusnak: a budapesti Nap Kiadónál egész sorozat közvetítette a 20. század magyar irodalmának nagyjait („Emlékezet" gyűjtőcím alatt), s ezt a könyvtípust átvéve, a Polis Könyvkiadónál sem ez az első ilyen típusú könyv.

Ha csak a tartalomjegyzéket tekinti át valaki, a szerzők nevén és a kritikák tárgyát képező Bajor-kötetek címén elgondolkozva is megállapíthatja, hogy a kortárs magyar kritika nem volt figyelmetlen Bajor Andor egymást követő könyvei iránt. Ha pedig elolvassa a róluk e kötetbe került kritikákat, elemzéseket, azt is megállapíthatja, hogy kritikus-kortársai értették Bajort (hogy egy, a kötetben is olvasható Marosi Péter-kritika címét parafrazáljuk: „értettek bajorul"), s az akkoriban igencsak korlátozott cenzúra-körülmények közepette, az olvasó felé is közvetíteni tudták üzeneteit. Nem szégyenkezhetünk amiatt, hogy Bajor kritikái, haragvásai, indulatai abban a korban netán süket fülekre találtak volna.

Ez igazolódik számunkra, ha újraolvassák a kötetből a kortárs kritikákat, az alkalmi méltatásokat, az utolsó megélt kerek születésnapja alkalmával született két életinterjút, a váratlan halálakor született nekrológokat, az élete oly sok epizódját visszaidéző baráti visszaemlékezéseket, a diktatúra utolsó éveiben már közölhetetlen szatíráit, verseit, a mai irodalomtörténeti értékeléseket.

A kortársak „Bandikó" körül mintha védőhálót borítottak volna. Mert nem csak értették, szerették, de aggódtak is érte: aggódtak azért, hogy a hatalomban ülő címzettek „meg találják érteni" üzeneteit, s védték – amennyire lehetett – amikor ilyesmi megtörtént.

Mindez azonban a kortársak dolga.

A kérdés, amelyet ez a kötet – és mögötte a Bajor-életmű – a mai olvasónak szegez, más, több ennél:

Vajon tényleg értjük-e az ő üzeneteit? Vajon nem történik-e meg velünk az, hogy ma Őt olvasva, az „átkos" múlt felé mutogatunk, hogy úgy teszünk, mintha üzenetei, figyelmeztetései, háborgásai csak a múltbéli dolgokra vonatkoznának? Vajon az általa is megért 1989-es rendszerváltással aktualitásukat vesztették volna ezek a figyelmeztetések, ezek a háborgások?

Őneki megadatott, hogy lássa a „haragos káderesek" rendszerének összeomlását, de az is, hogy ne lássa, azt, ami azután következett: azt, hogy miképpen tértek vissza álöltözetben a régi rendszer haszonélvezői, azt, hogy azok a társadalmi és főképp világrendszer-méretű bűnök, amelyek ellen egész lényével tiltakozott, miképpen élték túl a gyűlölt rendszert, azt, hogy azok az emberi esendőségek, amelyeket Ő a gúny, a szatíra eszközeivel próbált nevetségessé tenni, változott, de lehet, hogy változatlan formában miképpen élnek tovább, akár mibennünk is.

A mi osztályrészünk, hogy mindezt látjuk, hogy mindezt átéljük, hogy mindennek részesei vagyunk. Hát lehet-e akkor Bajort másképp olvasni?

És lehet-e tovább nem diktálni a Főúrnak a listát.

És azzal a hittel, amellyel Bajor Andor hitt a jó győzelmében, vallomást tenni ővele együtt:

„Tudom, eljön az idő, amikor mindezekért le kell pengetnem a mulatságok árát, de ne féljen, fölfedezetlen bányáim vannak a föld alatt..."

Ezeknek a bányáknak a kincsei pedig ma mibennünk vannak: meglátása és elutasítása az új hazugságoknak, szemfényvesztéseknek és galádságoknak, mindannak, aminek Bajor, ha ma élne, szintén esküdt ellensége lenne.

Csak egy ilyen olvasat méltó Őhozzá.

-----------------

*Főúr, irja a többihez. Bajor Andor emlékezete. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017.

Ha köztünk élne...

JAKAB GÁBOR

Bajor Andor több mint 35 évvel ezelőtt a Kolozsvári Népi Szabadegyetemen (kincses városunkban hajdanában ilyen is volt) egy őszi estén igen jó hangulatú irodalmi előadást tartott, s kettőnk ismeretsége és barátsága ekkor kezdődött. Ekkor hallottam tőle a következő, minden jelenlévőt megnevettető humoros történetet: „Az egyik templomban olyan hatásosan prédikál a pap, hogy egy idő után mindenki elérzékenyül, könnyezik és sír. Egy résztvevő azonban feltűnően közönyös arccal ül mindvégig a padban, és nem sír. Istentisztelet után kifele menet megkérdezik tőle a mellette ülők: »magára nem volt különösebb hatással az elhangzott prédikáció?« »Dehogy nem«, hangzott a válasz, »engem is mélyen megindított a pap szónoklata, de azért nem sírtam,mert én nem tartozom a gyülekezethez«”.

Bajor Andor többek között alapító főszerkesztője volt az 1989-es politikai változások után rögtön beindult erdélyi katolikus egyházi lapnak, az akkor hetente megjelenő Keresztény Szónak. (Zárójelben jegyzem: bizonyos kompromisszumokkal nekünk is lehetett volna sajtónk az „átkosban”, mint ahogy testvéregyházainknak volt, fel is ajánlották a lapindítás lehetőségét Márton Áron püspök úrnak, de ő az ajánlattevőknek ezt a kérdést tette fel: „mondják, uraim, lesz-e cenzúra?”. És mondták, hogy igen. Mire a püspök: „hát, akkor mi megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz”. Nos, ez az idő 1989 december végén jött el – számunkra).

Mint ma már köztudott, az 1989-ig uralkodó, közel félévszázados korszakot kizárólagosan az ateista és kommunista diktatúra határozta meg, amelynek irodalmi stíluseszménye, legalábbis úgy ahogy Bajor Andor egyik interjújában fogalmazott, nem volt egyéb, mint: a „halandzsa”. Nos, mi a halandzsa? A kérdésre ő maga így válaszolt: „az a szöveg, amely úgy néz ki, azaz messziről úgy hat a fülünkre, mintha jelentene valamit. Tulajdonképpen azonban összefüggéstelen nagyotmondás, a mélység sejtetésének a szándéka ott, ahol csak laposság van. Nem állítom azt, hogy korunkban nincsenek igazi nagyságok. De még többen vannak, akik nagyságoknak szeretnének látszani, illetve, akik egyáltalán csak látszani szeretnének. Hogy lehet a legegyszerűbben feltűnni? Úgy, hogy az ember elkezd halandzsázni”.

Ez a korszak volt az un. szocialista-realizmus időszaka.

Mondanom sem kell, hogy Bajor Andor sohasem halandzsázott, hanem vérbő humorral közelítette meg maga körül a világot, kutatta mindig a rejtőzködő igazságot, jól tudván azt, hogy a humorral kiváltott felszabadult nevetés maga a belülről megteremtett és semmivel sem pótolható szabadság. És tudta azt is, hogy a gondolkodás és a beszéd mellett az ember legnagyszerűbb tulajdonsága éppen a nevetni tudás, illetve a nevetés.

Bergsont idézve írja Bajor Andor a Gondolatok Pascalról című remek tanulmányában a következőket: „A teremtett lények közül egyedül az ember képes nevetni, mégpedig csakis az emberi dolgokon”. És, tegyük rögtön hozzá –, sírni is. Lám, milyen közel van e kettő (a nevetés és a sírás) egymáshoz!

Kápráztató tűzijátékként sziporkázó humoreszkjeiben is mindig azokat a komoly kérdéseket vetette fel, amelyeket az általa tanulmányozott nagy gondolkodó, Blaise Pascal és társai, munkásságuk során föltettek: Kik vagytok ti, emberek? Mit kerestek ezen a világon? Hová száguldoztok? Mi elől menekültök állandó szórakozásba, különféle ceremóniákba, kábulatokba? Tudjátok és értsétek meg végre: nem bujdokolhattok míg a világ – a válasszal: a játék tétje ugyanis az élet, mégpedig tulajdon életünk!

Amikor külföldi útja során egy alkalommal a szentpétervári Ermitázsban, Rembrandtnak A tékozló fiú hazatérése című festménye előtt hosszasan elidőzött, egészen váratlanul elérzékenyült és elsírta magát, sőt, elmondása szerint zokogni kezdett. Az élmény sokkoló hatása alatt ugyanis, filmszerűen lepergett előtte addig eltékozoltnak vélt élete. Minden bizonnyal erre a felejthetetlen élményre utal vissza említett tanulmányában lejegyzett következő vallomása: „Mindannyian esetleges és aránytalan teremtmények vagyunk a végtelen nagy és a végtelen kicsi között – szorongva”.

Ugyanott azt is írja: sem a próféták, sem az evanglisták nem hivatkoznak koruk tudományos érveire Isten létezését illetően. Rejtőzködő Isten a mi Istenünk (Deus absconditus), akit igazán és véglegesen csakis a hitben találhatunk meg. Bajor Andor ezért a szó szoros értelmében bújócskát játszott lázasan keresett Istenével egy életen át, s ebben a játékban (mint ahogy kifejezi magát) mindvégig ő volt a hunyó. Humora soha nem hagyta el, a hit válságán is átsegítette őt. Tudta nagyon jól, hogy akinek humora van, az mindent tud, akinek meg nincs humora, az mindenre képes.

Ha előszeretettel használjuk is vele kapcsolatosan többek között a humorista jelzőt, tudjuk nagyon jól, esetében nem egy tarka ruhában bukfenceket hányó bohócról van szó, hanem arról a gondolkodó emberről, aki mindennek nemcsak a színét, de a visszáját is látta.

Emléke legyen áldott!