Felocsúdó világ, feltámadó remény

Felocsúdó világ, feltámadó remény
Ma minden összefolyik. Egyszerre tombol a múlt, a személyes és a történelmi, a jövőtől való félelem, a vágyott tervek. A kényszerű leállás tette ezt. A visszahúzódó barátok, a megfogyatkozott gyülekezet. Ma mindenkinek egyformán rossz. Modern világunk nagypénteke ez. Megváltói szenvedés nélkül.

Talán mindent elért már a változatlan ember. Technikában, sebességben a sci-fi a mindennapok valósága lett. Közben képernyőbe merülten reméljük, hogy kitisztul felettünk az ég. Elsötétült a LED-es ragyogás. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava”. (Zsolt 22,2) Nyilván hosszabb gyó­gyulásra kell berendezkedni. Talán most jobban értjük, hogy Krisztus egész élete szenvedés volt, nem csak a kereszthalála. Most hogy testünk-lelkünk egyszerre szenved, talán jobban értjük Őt is. Mert eddig úgy éltünk, mintha „sose halnánk meg”. Ma viszont tehetetlenül kísérjük szeretteinket az életben maradás küzdelmében, remélve, hogy nem veszítünk el senkit, mi pedig kivételek leszünk, és nem kell egy mindent elsöprő láthatatlan ellenség áldozatának lenni. Ezen a húsvéton még biztosan nincs vége a küzdelemnek.

Most az Isten türelme időt ad a világnak a feltámadás ajánlatát fontolgatni. Észrevétlenül elmélkedéssel és imádsággal telik meg a magány. Isten örök létéből drága, mély perceket kapunk ajándékba. A számvetés perceit. Megzavartan, az ösztönös pörgésben mintha valami más is kezdene kibontakozni. „Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus.” (Ef 5,14) Közvetlen utak helyett megtagadva a magam módján való hit csalóka istenképűségét, a hirdetett ige valósággá kezd lenni. Mert így volt kedves annak, aki elrejtette ezeket a bölcsek és értelmesek elől, de megjelentette kisdedeknek (Lk 10,21). Összeroppantott világunk újjászületésének pillanatai lehetnek ezek, amikor gyermeki hittel kiáltjuk: kell hogy legyen feltámadás. Nekünk is, másoknak is, a teljes világnak. A Szentlélek munkája által mindez valósággá válik. Magányról magányra, imáról imára hordoz minket a mindenség ura, akinek a kezében még az ellenség is áldássá lesz. Ő jóra tudja fordítani mindazt, amit e siralomvölgyben reám bocsát. „Hiszem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet, minden benne lévőkkel együtt semmiből teremtette, és azokat örökkévaló tanácsával és gondviselésével fenntartja és igazgatja: énnekem az ő Fiáért, a Krisztusért Istenem és Atyám; ezért úgy bízom őbenne, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy mind testi, mind lelki szükségeimre gondot visel, sőt még mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reám bocsát, javamra fordítja; mivelhogy ezt megcselekedheti mint mindenható Isten, s meg is akarja cselekedni mint hűséges Atya.” (HK: 26) Gőg azt hinni, hogy Isten rólam sem feledkezik meg? Újra szótlanná lettem, hogy Ő beszélhessen, Aki úgy vezette pajkos iskolását, mint egy soha el nem fáradó tanító néni. Mondhatok róla bármit, akkor is ott van, elérhető közelségben, hogy reményt adjon, hogy hinni tanítson, hogy aztán ezzel az erővel harcoljak kicsiny világomért, ahol minden gesztus, szó tavasszá és gyógyulássá érleli a reményt. Mert ahogy a vírus láthatatlan, de valóságos, úgy valóságos Isten minden ígérete, amelyet gyermeki bizalommal egyéni és közösségi életvitelünk alapjává teszünk. A feltámadásba vetett hit a keresztyén embernek alapszükséglete.