A felvételt a tűzoltóság saját embere készítette, az mégsem képezte az ügyben folyó eljárás bizonyítékát négy éven keresztül. A felelősök látták, tisztában voltak a létezésével és úgy döntöttek, jobb, ha a fiókban marad, közben zavartalanul folyik a nyomozás. Mert így megy ez – nem gondolom, hogy különösebben cinikus, vagy kiégett az, aki ezen már nem lepődik meg. Az érintettek, lehetséges felelősök egymásra mutogatnak – ebben sincs semmi váratlan.
A felelősök kiléte még mindig nem foglalkoztat, a tragédia megtörténte után talán már mindegy is. Aggasztóbb, hogy magas pozíciójú felnőttek. A szüleim generációja, vagy idősebbek. Engedtessék meg ezen a ponton kis szándékos csúsztatás, durva általánosítás, hogy egy tömbként kezeljem. Tisztában vagyok vele, nem egykutya.
Ez a generáció követeli alanyi – és életkori – jogon a tiszteletet, pofátlanságnak titulálják az igazuk megkérdőjelezését. Ez a generáció kritizálja az enyémet, amiért olyan, amilyen, pedig ők neveltek minket. Nem közvetlenül, nem ugyanabban a családi házban, de a tömegmédia korában az egész világ egy nagy falu. Ez a generáció, amelynek tagjai a mulasztásukat követően ujjal mutogatnak egymásra és kerülik a felelősséget kondicionált arra, hogy a valóság olyan, amilyenné mi hajlítjuk, és csak az igaz, amit mi látunk, és csak onnan, ahol mi állunk. Hogy minden annak függvényében jó vagy rossz, hogy az a mi érdekeinket szolgálja vagy gátolja. Mert az a kiindulópont, hogy nekem van igazam – ez pedig megkérdőjelezhetetlen és abszolút. És ha én jó vagyok, akkor aki velem szemben áll, az a rossz. Ha tisztességtelen előnyhöz jutunk és lebukunk, bűn; ha nem, talpraesettség, furfang.
Ez a generáció váltotta aprópénzre a következő nemzedékek jövőjét. Önzés, még ha a gyerekeik kényelméért is tették – mi nem kértük, főleg nem ilyen áron. Ne hozzatok többet helyettünk döntéseket, inkább vállaljátok a felelősséget a sajátjaitokért.
