Feledés ellen
Tíz éve távozott közülünk Géczi A. János
Tíz éve távozott közülünk Géczi A. János
Vissza

Feledés ellen

A múlt hónapban lett volna 65 éves – és már tíz éve végleg lezárult élete és pályája. Két novelláskötet maradt utána, s egy harmadik, amelyet már halála után rakott össze a kegyelet. Meg egy egyszemélyes könyvkiadó, a Kalota, 26 kötettel.

DÁVID GYULA

Több száz oldalt kitevő kéziratos Munkanaplója – amelybe többek között a diákéveiben, majd a Déva szomszédságában épült kecskedágai cementgyárban vele-körülötte történtek epizódjait is, megírandó novellái tárgyául papírra vetette – arról tanúskodik, hogy nemcsak szenvedély, de szenvedés is volt számára az írás. Vívódás a fölött, hogy mi az, amit szabad (és miképpen szabad) megírnia abból, amit látott-megélt. S ez a „szabad” nem csak, sőt nem is elsősorban a novelláit már kéziratban olvasó Illetékes Elvtársak miatt jelentett számára problémát, hanem a maga belső, önmagával szemben támasztott igénye, igényessége miatt.

Jó néhány témája, amelyekkel Holdfényben című novelláskötetével 1987-ben, a Forrás-sorozatban jelentkezett, látszólag megfelelt az akkori idők elvárásainak. A gyárról, a termelésről, abban a maga helyét kereső emberről szóltak, valójában azonban egy hőseivel és hősei körül átrendeződött világról: a faluból kiszakadó, de elszakadni még sem képes fiatalokról, a buldózer elől – egyébként már romos – otthonukat felgyújtó öregekről. Ha mód volna arra, hogy ezeket az írásokat első megjelenésük kronológiai sorrendjébe rakjuk, felvázolhatnánk Géczi János pályájának ívét is, ennek a kötetnek az írásai azonban egy másik kronológiát követnek: hőseinek életpályáját, a középiskolás diákbentlakástól a cementgyár építésében részt vevő, majd a kész, működő gyárban helyét nem lelve tébláboló mérnökig, olykor szerelmi kalandokkal, olykor munkakonfliktusokkal. S az olvasó nem űzheti el magából azt az érzést, hogy ez a másik kronológia tulajdonképpen az igazi, s a kötet – és az 1992-ben megjelent második: a Patthelyzetek is – valahogy olyanformán megkonstruált, mint Páskándi Géza verskötete, a Tű foka, amelyben a meg nem írt versek helyét a kiugrott sorszámok jelezték az olvasó – és önmaga – számára. Hogy pedig mikor mi íródik meg a Munkanaplóban feljegyzettekből, az a megírásra való ráhangolódás pillanataitól (vagy épp a hiányától) függött.

A Holdfényben első novelláinak hőse egy kegyetlen kisközösség szereplője (és szenvedője). Mintha az egész bentlakási rend, amelybe bekerül, arra szolgálna, hogy a hatalmaskodó szobafőnökétől kapott pofonok, a kegyetlen tréfák a „nagy Életre”, az ezután felnőttként kapandó pofonokra és kegyetlen tréfákra készítse fel őt. De egyúttal beléneveljék a betyárszolidaritást is a diákközösség fölött álló hatalommal szemben.

Aztán a faluból tanulással kitörő hőse számára másfajta leckéket tartogat az élet: az egy kori közösségéhez fűződő kötelékek eltéphetetlenségének tapasztalatát. Hiába nyomasztó már számára – haza-hazatérve – az otthon hagyott világ, természetes mozdulattal nyúl a tűzifagyűjtő lánc után, indul öregedő apjával erdőlni, segít hazavonszolni az összegyűjtött ágköteget, vagy áll be mellé, kiásni az új halottra váró sírt. A mindennapi történetek menetében újra meg újra régi emlékeket feltámasztó falu – olykor felismerhetően Torockó – azonban már messze nem a régi: a zsúfolt ingázó busz jelzi, hogy menekül onnan, aki teheti, mert abban a világban, amelybe haza-hazatér, már nincs lehetőség a megélhetésre. Nyomasztó világ ez, az időközben épült új házakkal együtt, hiszen azok építői „nem idevalósiak”, nem a változás természetes rendjét, hanem a természetes rendbe való brutális beavatkozást sugallják.

*

Géczi A. Jánost ennek az első kötetének a kiadási előkészületei hozták közelebb a Kriterionhoz. A kötetnek Egyed Péter volt a szerkesztője, akinek arra is gondja volt, hogy mivel a kiadó akkoriban épp utódlásgondokkal szembesült: a nyugdíjkorhatárhoz közeledett többek között Bálint Lajos, a műszaki szerkesztő, beajánlja őt. A kedvező fogadtatásában nyilván műszaki végzettsége is szerepet játszott, de Bálint Lajos szívesen választotta munkatársául, ami nem volt épp mindennapi dolog, hiszen Lajos csak az olyan embert tűrte meg maga mellett, aki kész volt magától „ellesni” ennek a sok minden egyéb mellett nagy figyelmet is igénylő munkának a csínját-bínját. Ő pedig megfelelt ennek az elvárásnak, s hogy nem csak tanítvány, de igen hamar a megszerzett tudást tovább vivő szakember lett belőle, azt az elkövetkező közel két évtized alatt keze alól kikerült Kriterion-, majd Polis-könyvek sora – az ő könyvtervezői érzéke, szakértelme – jelzi.

A Kriterion csapatába való bekerülés még a szokványos „kádercsere” keretei között ment végbe, a feladat azonban: folytatni a húsz évvel azelőtt megkezdett munkát, az 1989-et követő változás körülményei kö- zött egymagában sem volt egyszerű. Amikor pedig az akkor még állami státusú Kriterion mellett létrejött a munkatársainak egy csapata által alapított magánkiadó, a Polis, mint az „új idők” képződménye, őt is ott találjuk azok között, akik egy emberpróbáló feladatra vállalkoztak: saját ösvényt vágni „a szabadság dzsungelében”. Géczi A. Jánosra akkor még a fiatalokkal feltöltődött kolozsvári Kriterion-csapat kiadói vezetői feladatai is hárultak, amit szintén a reá oly jellemző (nemcsak önmagától, de másoktól is elvárt) fegyelemmel és felelősséggel végzett. Aztán átváltott a Polishoz, ahol a közben fogyatkozó csapatban egy idő után a terjesztés gondját is magára vállalta.

1999-ben aztán arra az elhatározásra jutott, hogy saját kiadót indít – egyszemélyeset, ahol a „maga ura, maga szolgá ja” lehet. Ekkor derült ki, nem csak arra képes, amit eddig csinált. A Kalota huszonhat könyve ugyanis – ha képzeletben, vagy akár valóságosan egymás mellé rakjuk őket – nemcsak egyedi könyvtervezői arculattal tűnik ki, hanem a tartalmat tekintve önálló kiadói koncepciót is jelez: érzékenységet és bátorságot akkoriban fontos közügyi témák felvállalására, kapcsolatteremtő képességet a fiatalok felé, legyenek azok az irodalomban újabban feltűnő tehetségek vagy a könyvgrafika terén jelentkező fiatalok.

Talán elég minderre – épp csak utalásszerűen – néhány Kalota-könyv címét ideiktatni: Varga Attila kisebbségjogi tanulmányainak kötetét (Nulla pax sine iustitia, 2002), Vetési László szórványgondokkal vívódó írásait egybegyűjtő könyvét (Ne csüggedj el, kicsiny sereg, 2002), Szilágyi N. Sándor égető közéleti gondokkal vívódó tanulmánykötetét (Mi-egymás, 2003), Sorbán Angella és Nagy Kata interjúkötetét (Örökölt dilemmák. Beszélgetések a romániai magyar társadalomról, 2004.), Egyed Péter esszékötetét (Látlelet. Tanulmányok esszék Románia tizenöt évéről, 2005). Aki olvasta ezeket a könyveket, számot adhat magá- nak arról is, milyen részt vállalt Géczi A. János – kiadóként – az 1989 utáni változások felvetette új sorsproblémákkal való nyílt és őszinte szembesítődésben.

A Kalota kiadásában megjelent könyvek egy másik sora Géczi irodalmi örökségünk értékei iránti érzékenységét jelzi. Ennek előrejelzése volt az a Kriterionnál még 1989 előtt elvállalt Karácsony Benő-kötet (Líra, 1990), amelyet ő válogatott és látott el előszóval. (A sorozatnak egyébként, amelyben megjelent, kimondottan az volt a célja, hogy az akkori fiatal nemzedékkel újraolvastassa az elmúlt idők „nagyjait”, vagy előhozassa a süllyesztőből elfelejtett értékeit.) De amikor végül a maga gazdája lett, ezt a hozzáállást teljesítette ki egy olyan kiadványsorozattal, amelynek célja épp ez a fajta – méghozzá a romániai magyar irodalom 1918-at követő egészére kiterjedő – újraolvasás volt. Ennek a sorozatnak a részeként jelentek meg az erdélyi magyar költészet (Álmok szállodája, 2002), az elbeszélő próza (Lassított lónézés, 2002), a dráma (Válás után, Örökmozgó, Caligula helytartója, 2003), az esszé (Az emberfejű madár, 2008). De ezenközben felvállalta a Kalota a fiatalon elhunyt Vass László Levente teljes költői hagyatékát tartalmazó kötetet (Üvegmezők, 2004), Szilágyi Domokos addig csak részben, folyóiratközlésből ismert útinaplójának kiadását (Útinapló – A Volga nyugaton, 2004), vagy egy újabb, a pályakezdő Karácsony Benő addig ismeretlen novelláit tartalmazó kötetet (Nyári délután a régi Fehérváron, 2006).

Ami pedig egy kiadó esetében különösen fontos: ezeknek a köteteknek az összeállítását (szerkesztését/gondozását) fiatalokra bízta: Balázs Imre Józsefre, Demény Péterre, fontosnak érezve azt, hogy az akkor már több mind nyolc évtized irodalmi öröksége az ő ítéletük elé bocsátva tétessék mérlegre.

A Kalota könyvválasztéka mutatja, hogy Géczi János figyelmét nem kerülte el a jövő olvasónemzedékének igénye sem: ezt tanúsítja az a gyermekkönyvsorozat, amelyben egyébként H. Chr. Andersen és Wilhelm Hauff, Czegei Carla és Szilágyi Domokos mellett a gyermekolvasó természettudományos érdeklődését felkeltő Kiss Bitay Éva-kötetek is szerepeltek, amelyek közül többnek is az illusztrálását fiatal – először általa foglalkoztatott – képzőművészekre bízta.

*

Közben 1992-ben, nem sokkal a Kriterionhoz kerülése után megjelent a Kolozsvári Írók Társasága által az év prózadíjával kitüntetett második kötete, a Patthelyzetek.

Az, hogy ekkor már „irodalmi közegbe” került, kitapintható a kötet írásain is. Az e kötetben megjelent novellák legnagyobb része mintha azt jelezné, hogy Géczi rátalált a novellának arra a formájára, amelyet az irodalmat – saját érdekében is – felvállaló sajtó már jóval korábban kifejlesztett, a „tárcanovellá”-ra. Ennek a második kötetnek az írásai legnagyobb részben rövid, a történet magját frappánsan megragadó, a kulcsmomentum felé kulmináló írások. S életterük is kitágul – akárcsak a világ a szerző körül, a bekövetkezett változások nyomán. A gyermekkor (Kamaszkrónika) és a már elhagyott gyári évekhez köthető ingázás (Vedernyi bizsu), vagy a kihelyezés és a gyári világgal való találkozás, az ott szerzett – immár magából kiírható – tapasztalatok korábbi emléke (Alibi, Papírvizsgálaton) még fel-felvillan történeteiben, de hősei között már vannak olyanok is, akik nekivágnak a nagyvilágnak, s ott szereznek új – nem mindig építő – tapasztalatokat (Retúrjegy nélkül, Merre van Európa).

A kötetnek közel a felét foglalja el egy nagyobb elbeszélés, az Őrségváltás – ez viszont azt jelzi, hogy a szerző csak látszatra „szabadult meg” vívódó énjétől. Sőt, mintha csak most értek volna be benne az írás értelmét feszegető kérdések. Az íróvá vált Apa dilemmái ez alkalommal a múltból – a történet során pontosan ki sem derülő halála körüli kérdőjelekkel terhelten – tárulnak fel a Fiú számára, aki első gesztusával ennek az egész múltnak a megsemmisítésére készül, hogy a továbbiakban ő maga legyen a kulcsszereplője annak, hogy lépésről lépésre tárulkozzanak ki az Apa művének rejtett titkai, s végül vállalja a legnagyobb terhet: az Apa művének folytatását.

Az Őrségváltásban újra elő- kerülnek – s ezúttal már nem csak hivatkozási alapként vagy forrásként – a Munkanaplók és az Esedékes vallomások. Az onnan beemelt szövegekből ismerkedik meg igazán az alkotással kapcsolatos dilemmákkal, vívódásokkal, tekint be annak a fölöslegességérzésnek a mélyére, amelytől az Apa nem tudott szabadulni.

A Patthelyzetek után Géczi A. János nem jelentkezett többet új kötettel.

Igaz, kezünkben van még egy harmadik Géczi-kötet is (Csak fiataloknak, 2009.), ezt a halálát követő esztendőben Balázs Imre József gondozza, és látja el utószavával, ebben azonban a két korábbi kötet teljes anyagán kívül mindössze három rövid írás olvasható – másfél évtized folyóiratokban is közölt terméke.

Balázs Imre József utószavában azonban nem csak Géczi elhallgatására kapunk valamiféle magyarázatot. Megtörténik irodalomtörténeti helyének kijelölése is: „Géczi A. János prózája – fogalmaz Balázs Imre József – kapocs a romániai magyar irodalom történetében. Vári Attila és Mózes Attila nyomvonalán halad, Palotás Dezsővel közel egy időben érlelődik, és a Láng Zsolt korai novelláinak életérzésétől sem idegen ez az elbeszélő habitus, noha nyelvileg kevesebbet kísérletezik. Szuverén, egy tömbből faragott írói világ, amely sok szálon kapcsolódott az 1989 előtti Románia lefojtott légköréhez: annak sötét tónusú, helyenként groteszk kivetüléseként.”

*

„Én 2033-ban lennék 80 éves” – idézi utószavában Balázs Imre József az akkor már a halálos kórral szembesülő Géczi A. János szavait. És hozzáteszi: „játék és fintor volt ez is. Egy teljes, értelmes munkálkodással telt élet egyik utolsó jeladása. Joggal remélhetjük, hogy lesznek, akik 2033-ban is felidézik majd ezt a mondatot.”

2033 még messze van. Az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét azonban talán jó alkalom arra, hogy ezt a felidézést már most elkezdjük. 

(Borítókép: Géczi A. János - balról - és Deák Ferenc egy 2003-ban készült felvételen)              


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Svájc, ahol a vonat asztalán nem borul ...
Segítsünk Gál Antóniának!

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ