Farkas Loránd: „Van valami varázsa a színpadnak…”

Farkas Loránd: „Van valami varázsa a színpadnak…”
Bár eleinte izgult, nagyon hamar belejött a beszélgetésbe Farkas Loránd színművész, a 17. Livingroom vendége szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában, a Légy jó mindhalálig előadás után. Az emlékek felidézésében jól informált beszélgetőtársai – Vajna Noémi és Laczkó Vass Róbert – segítették, megannyi izgalmas történetet hallhattunk. Már gyermekkorában szeretett énekelni és táncolni, idővel a foci, a zenélés és „az abszurd szeretete” is az élete részévé vált. Az építészet mind a mai napig lenyűgözi, legfőbb hobbijaként az éneklést és a teniszezést említi. Korántsem bánja, hogy az architektúrát a színészetre cserélte, elvégre „van valami varázsa a színpadnak: ha ott állhatok és megmutathatok, elmondhatok, elénekelhetek bizonyos dolgokat, az olyan elégedettség-érzést jelent számomra, ami felülírhatatlan”.

– 1982-t írtunk, szeptember 5-ét, amikor világra jöttem, reggel 6 óra 53 perckor, és Lorándnak kereszteltek a szüleim. Négyéves koromban egy kétszobás lakásból sikerült egy négyszobás lakásba költöznünk. Édesanyám ezt ügyesen kitervelte és meg is valósította, noha nem volt könnyű; akkor még csak hárman voltunk a családban, a testvérem később született. 1986-tól 2001-ig, amíg leérettségiztem, abban a négy szobában laktunk – magyarázta a sepsiszentgyörgyi származású színművész, aki édesanyja szerint nagyon jó gyerek volt, képtelen volt rosszat csinálni. A családban Dodó a beceneve, a testvérével, Zsolttal mindmáig így szólítják egymást. A megnevezés édesapjuktól származik, akiről, mint kiderült, köztudott, hogy nem szólítja az igazi nevükön a családtagokat, mindenkit „elnevesített, megbecézett”: a feleségét, aki egyébként Gizella, leginkább Vilmának és Sárának hívja, míg Lorándot többnyire Józsinak, Bélának és Dodónak.

Az éneklés és a tánc már korán előkelő helyre került az életében, kívülről fújta a Csárdáskirálynőt. Ha valaki meglátogatta az édesanyja felőli nagyszüleit Mikóújfaluban, és ő is jelen volt, nyomban elő is adta; a hallgatóság sem maradt hálátlan, a fizetségből egy-két fagylaltra való is összejött naponta. Egy másik pénzszerzési lehetőségként zsebeket varrt nagyapja szabóműhelyében – „aki jött hozzá, mindenkinek kötelező volt venni, egy zseb 5 lejbe került. Mobil zsebek voltak, két rongy összevarrva, és máris kész.”

A zeneiskolában hegedű szakon tanult, bár ez „sajnos nem úgy sült el”, ahogy tervezte. A hangszer fogásával ugyan megbarátkozott – amit a Livingroom keretében is alkalma nyílt megmutatni, kollégája, Váta Loránd útbaigazításával –, ráadásul a Megfogtam egy szúnyogot kezdetű dalt is megtanulta, ez azonban kevésnek tűnt a boldogsághoz. – Volt egy mű, amit még tudtam-forma, már nem emlékszem, hogy melyik, de abból megéltem három évig. Harmadikos koromban viszont megbuktam a hegedű vizsgán, és szólt a tanárom, hogy többé nem mehetek hegedülni. Rosszul esett, hogy megbuktam, ellenben boldog voltam amiatt, hogy többé nem kell mennem hegedülni – részletezte.

Öt-nyolcban a Váradi József Általános Iskolában tanult, majd kilencediktől a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, csatárként játszott a szentgyörgyi B divíziós futballcsapatban, és a zenekari tevékenysége is erre az időszakra nyúlik vissza. Zakariás Zalánnal, aki jelenleg rendezőként dolgozik, már akkoriban jó barátok voltak, zenéltek is együtt. – A Mikesben hagyományuk volt a gitáresteknek, ahol régi magyar slágereket énekeltünk hetente, kéthetente. Egyszer felkértek az egyik helyi szórakozóhelyről, hogy Kurt Cobain halálának évfordulójára állítsunk össze egy kis Nirvana-műsort. Így történt, hogy zenekart alapítottunk: én énekeltem, Zalán gitározott, az egyik nagyon jó barátom, Krisztián basszusgitározott, Fekete Zsolt pedig, aki most Szentgyörgyön színész, ő volt a dobos – mondta.

Mindig is vonzották azok a tevékenységek, amelyeket szenvedéllyel tud művelni, a zene és a sport mellett a színház is felkerült a listára. „Összehoztak” egy előadást Mrożek Nyílt tengeren című abszurd komédiája alapján, amivel a zsámbéki fesztiválon is vendégszerepeltek. A Duna Televízió felkapta a dolgot, meghívták „egy röpke kis interjúra”. – Salek bácsi, a magyartanárunk kísért el bennünket, és arra kért, hogy figyeljünk oda a -csük, -sük végződésekre, nehogy valami hibát kövessünk el. Beültünk a stúdióba, előadtunk egy részletet az előadásból, és következett utána a beszélgetés. Az volt az első kérdés, hogy miért pont ezt a darabot választottuk. Kisebb csend, majd egymásra néztünk, gondoltam, megszólalok: „há’ azér’, me’ szeressük az abszurdot”, ez volt a válasz – ecsetelte, nyilván, derültséget váltva ki a közönségből.

A színészi pálya felé egy kis kitérővel jutott el, tizedikes koráig egyébként is fogorvos szeretett volna lenni. Idővel letett erről a szándékáról, és előszeretettel segédkezett Zakariás Zalán édesapja, Zakariás Attila műépítész műhelyében. Betekintést nyerhettek ott a tervek elkészítésébe, faházak összerakásában asszisztáltak, és Lorándnak egyre jobban megtetszett a szakma, elhatározta, hogy megpróbálkozik vele. Felvételizett a nagyváradi és a kolozsvári egyetemre is, de nem jutott be, a bukarestire viszont igen, ahol aztán két évet töltött el. Annak ellenére, hogy székelyföldiként nem jelentett számára gondot a román nyelv használata, nem érezte jól magát. – Az elején nagyon lelkes voltam, persze kicsit bánkódtam amiatt, hogy a barátaim közül mindenki Kolozsvárra vagy Váradra ment, de kíváncsian vártam, hogy mivel szembesülök. Sajnos csalódtam. Nem biztos, hogy a város volt ebben a hibás, lehet, hogy én zártam el magamtól mindent, de úgy éreztem, nem az én világom; nem tudtam nyitni sem az emberek felé, sem pedig a város felé – magyarázta.

Zakariás Zalán, aki abban az időben rendezői szakon tanult szintén Bukarestben, vállalta, hogy a színire felkészíti, ugyanakkor a szándékáról is ő tájékoztatta barátja édesanyját. A keményebb diót édesapja jelentette: nagyon nehezen fogadta a hírt, olyannyira, hogy pár hétig nem is beszélt vele. S noha a (mára már színész) fiatalember egyszer s mindenkorra hátat fordított az építészmérnöki képzésnek, az építészet továbbra is lenyűgözi: „bárhova megyek, mindig megnézem, hogy mi melyik stílushoz tartozik, különösen bejön a régi székely falusi építkezés. Az álmom az, hogy egyszer majd saját kezűleg készítek el egy gerendaházat.”

2007-ben végzett a BBTE Színház és Televízió Tanszékén Szilágyi-Palkó Csaba osztályában, az évfolyamtársai (Albu István, Bándi Johanna, Benedek Ágnes, Benedek Botond-Farkas, Domokos Erika, Gábos Albin, Nagy Eszter, Pethő Anikó) közül legtöbben a pályán maradtak. Farkas Loránd úgy érzi, Szilágyi-Palkó Csaba „volt az egyik oka” annak, hogy ő is köztük van, ezen felül pedig a kezdetektől fogva egyértelműnek tartotta, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szeretne dolgozni. – Már a főiskola idején nagyon tetszett a város hangulata és a színház, úgy döntöttem, hogy vagy Kolozsvár vagy semmi. Ha nem vettek volna ide fel, nem tudom, mit csináltam volna, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán – összegezte.

Egyéb hobbijairól, a testét és a lelkét egyaránt fitten tartó teniszezésről, a basszusgitározásról, valamint a musicalek iránti rajongásáról és a zene szeretetéről – amely képes elröpíteni az egész lényét, ugyanakkor összekapcsolja az embert a barátaival – is szót ejtett a színművész, megjegyezve: soha nem keresi, hogy valami megérintse; inkább hagyja, hogy történjenek a dolgok, úgyis megtalálja, ami igazi lelkesedést adhat. Színpadi szerepei és a színészzenekarban vállalt teendői mellett pedig egy másik tisztségben is helytáll, a rendezvényen édesanyja ölében édesen szundikáló Katácska édesapjaként. – Ez valami fantasztikus érzés. Bármilyen fáradtan mennék haza, amikor meglátom szembemosolyogni a kicsit, én is egyből föltelek energiával. Olyankor csak ő létezik, csak a családom, semmi más, és ez gyönyörű – hangsúlyozta.

A jó hangulatot a finom falatok és a zenei pillanatok is biztosították az est folyamán: Laczó Júlia és Orbán Attila pincepörkölttel kedveskedett a vendégnek és a közönségnek, a zenei pillanatokról pedig a Bocskor Bíborkával kiegészült zenekar (Balla Szabolcs, Enyed Károly, Szép András, Viola Gábor) gondoskodott.

(Borítókép: fotó: Biró István)