Ezt a csatát mi nyertük meg!
Vissza

Ezt a csatát mi nyertük meg!

Valami okosat, de inkább hasznosat kellene most szólni. Igen, sokkolt, és azt hiszem, nemcsak engem, hanem nagyon sokunkat megdöbbentett az, ami csütörtök délután az uzvölgyi katonatemetőnél és a sírok között lezajlott. Még akkor is sokk volt ez, ha az eltelt száz év alatt már hozzászoktunk ahhoz az állapothoz, lassan megtanultunk együtt élni azzal a tudattal, hogy mi, magyarok, itt, Romániában, akárhogy is tesszük-vesszük, csupán megtűrtek vagyunk a homogén nemzetállami törekvéseket hol burkoltan, hol nyíltan, de lépésről lépésre mindenképpen következetesen kivitelező román állam szemében. Nem újkeletű és nem huszadik századi, nem Trianon utáni, hanem lényegesen korábbi jelenség ez, ha visszapörgetjük kissé az évszázadokat. Az uzvölgyi katonatemető körüli történet pontosan ebbe a homogenizációs törekvésbe illeszkedik bele.

És azt is megtanultuk már, hogy minden kis apró eredményért, amelyek megmaradásunkat szolgálhatják, alaposan meg kell küzdenünk, akár kemény és sokszor visszatetsző kompromisszumok árán is. És azt is megtapasztalhattuk, hogy igenis, gyakran a legváratlanabb pillanatban érhetnek övön aluli ütések és orvtámadások, amelyekkel kénytelen-kelletlen szembesülnünk kell, és el kell tűrnünk valahogyan. És azt is pontosan tudjuk, hogy léteznek, körülöttünk és közöttünk járnak azok a román sovén, rasszista, fasisztoid, magyar-, zsidó-, cigány- és egyáltalán mássággyűlölő ultrák, (futball?) huligánok, akik részéről semmi jóra nem számíthatunk, és akik ha kell, egyetlen intésre belefojtanának bennünket, másokat egy kanál vízbe.

De azért ez most már sok volt. Leköptek, megdobáltak, zászlórudakkal megszurkáltak, hozzánk ütöttek, megaláztak, kaput zúztak, hátba támadtak, elkergettek, őseink sírján, apáink arcán tapostak, halottaink emlékét gyalázták, keresztjeiket kitépték… És tették ezt ortodox papok segédletével, Isten és a kereszténység nevében. Egyetlen lépésre voltunk a tömeges fizikai agressziótól – a szóbelit lassan fel sem vesszük már… –, s csupán a másik fél higgadtságán, józanságán és önuralmán múlt, hogy a még nagyobb baj nem következett be. Talán az ima és a hit ereje óvta meg a temetőt testükkel védelmező magyarokat, akiknek egyetlen fegyvere a Miatyánk, a Hiszekegy és az Üdvözlégy, Mária volt. Igen: ez minden fegyver erejénél többet ért, és többet ér, még akkor is, ha egyesek nem hisznek benne. Ott, a lövészárkok mélyén is, az Uzvölgyében nyugvó katonáknak is sokszor csak ez segíthetett. Csütörtökön délután képletesen és ténylegesen is majdnem ránk szakadt az ég, mert dörgött, villámlott és zuhogott, mert igenis, Ő, a mindenek Ura nem helyeselte, nem helyeselhette azt, ami itt és most történt. Nem adhatta sem magát, sem nevét, sem áldását az ilyen gyalázathoz…

A földi erők hozzáállása már kicsit másabb, kicsit kuszább volt. Látszólag a karhatalom, a román csendőrség kivezényelt osztaga megtette, amit megtehetett: a magyarok józanságát is beleszámítva megelőzött egy, ahhoz a marosvásárhelyihez hasonló magyarellenes pogromot, de létszámát tekintve valóban képtelen volt megvédeni a temetőt. A mulasztás, a hiba nem feltétlenül náluk, hanem magasabb szinteken keresendő, ott, ahol idejében intézkedhettek volna, hogy ne az legyen, ami lett. Amennyiben az ország első emberének, akinek német ősei is ott nyugszanak az uzvölgyi temetőben, mindez rendben van, és nincsenek lelkiismereti gyötrelmei, hogy még Isten földi helytartója előtt is büszkén eldicsekedje: Románia mintaország a kisebbségek jogai tekintetében, akkor mit várjunk el az Uzvölgyében tomboló és romboló, a román média tekintélyes része által rendesen beetetettektől, magyarabbul: félrevezetettektől? És abban is felsőbb körökben keresendő a válasz arra, hogy Románia budapesti nagykövete – felettese(i) utasítására – a diplomáciában példátlan módon megtagadja a magyar külügy felkérését a párbeszédre.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az egész uzvölgyi cirkusz egy előre kitervelt forgatókönyv része volt, valaki/valakik aktuálpolitikai vagy egyéb érdekektől vezérelve robbantották ki, terelték szándékosan az etnikai konfliktus síkjára a történetet. Minden jel arra mutat, hogy ez az egész az első perctől kezdve nem a katonákról, a hősökről, a kegyeletápolásról szólt, hanem valami másról, és a temetőügy csupán eszközt jelentett egyesek kezében céljaik elérése érdekében.

Néztem a helyszíni felvételeket, képeket, olvastam a tudósításokat, és folytak a könnyeim. Félelmet éreztem, és nagyon fájt, s folyamatosan borzalmasan fáj, ami történik. Miközben gyermekeink ballagásán nagyjából a történésékkel egy időben arra biztattuk őket: van értelme itthon, a szülőföldjükön élni, küzdeni, tanulni, hogy boldog, kiegyensúlyozott, önmagukkal elégedett emberekké váljanak, és imádkoztunk ezért tanárok, szülők, nagyszülők, gyermekek, addig a Kárpátok völgyében, az Európai Unió keleti peremén minket gyaláztak, s utasítottak, hogy takarodjunk el innen. Hogyan tudjunk ezek után a szemükbe nézni, miként tudjuk őket meggyőzni arról, hogy igenis, érdemes itt élni, küzdeni, alkotni? Hogy biztonságban vannak ebben az országban, és tiszteletben tartják legalapvetőbb emberi jogaikat? Hogy megvédik, szeretik és tisztelik őket? Mi lehet minderre a helyes válasz, hogyan tudjuk magukban, a lelkünkben feldogozni mindazt, ami az Uzvölgyében történt, és ami már túlmutat a temető kerítésén, határain?

Akármennyire is nehéz, próbáljunk meg hinni és bízni az imádság erejében, mert csakis ezen az úton haladhatunk tovább. Valahogy így: Atyánk, mutasd meg nekünk a helyes utat, és adj erőt, hogy a hergelésre ne hergeléssel válaszoljunk, hogy hőseink sírja feletti imádságainkhoz ne szegődjék se büdösbocskorozás, se feketezsákozás, adj erőt, hogy felismerjük és belássuk, ha valahol valamiben tévedtünk, hogy a békés, józan és törvényes megoldásokat keressük. És keressük a párbeszédet azokkal a jóhiszemű román emberekkel, akik szintén léteznek, ők is itt járnak körülöttünk és közöttünk, akik nyitottak és józanok, elítélik a történteket – s talán szégyellik is magukat miatta –, és partnereink lehetnek a küzdelmeinkben.

Csütörtökön az Uzvölgyében látszólag az erőszak győzött, de az igazi győztesek azok a magyar emberek, akik hittek az ima erejében, és volt erkölcsi tartásuk, merszük saját testükkel védeni a temetőt, s ezzel mindannyiunkat is. Ezért a „betörőknek” azt üzenem: ezt a csatát mi nyertük meg!

 

Fotó: Hargita Népe


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Úzvölgyi katonatemető - Csíkszeredában ...
„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Évet zártak Kalotaszeg táncosai
  • Ellehetetlenítik a kolozsvári repteret?
  • „Egymás nélkül sötétben vagyunk…”
  • Nézőpontok
  • Maradt a sötétség