Ahhoz, hogy egy közösség élő közösség maradhasson, nélkülözhetetlenül szüksége van az emlékezést és az emlékezetet egyaránt ébren tartani tudó jelekre, szimbólumokra. Mégpedig olyanokra, amelyek által érzékelhetővé válik az odatartozás érzése és tudata a közösség tagjai számára. Ezeknek a jeleknek és szimbólumoknak az üzenete rendszerint minden más egyébnél hatásosabb. Messzibbre és mélyebbre visz, mint az elszálló szó, a puszta beszéd. Gondoljunk csak népünk esetében a szent koronára, a nemzeti lobogóra, a piros-fehér-zöld zászlóra vagy a himnuszra. Bizonyos körülmények között valósággal lázba hoznak; néha akár az egyiknek, akár a másiknak a puszta látványa is megdobogtatja a szívünket. Az 1989-es változások előtt ha megfordulhattunk Budapesten a Mátyás-templomban, mindezeket látva és hallva, elsírtuk magunkat…
Ilyen sokat kifejező jel és szimbólum katolikus templomainkban az Eukarisztia, a szentmisében Krisztus testévé és vérévé átváltoztatott szőlőbor és búzakenyér, a holnap ünnepelt Oltáriszentség. Hogy milyen mélyértelmű és fenséges dologról is van szó, és milyen belülről fakadó vágyakról, azt az eukarisztikus himnuszként ismert szép énekünk szövege foglalja össze: Krisztus kenyér s bor színében úr s király a Föld felett, forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet!
Az olvasmányban leírt mózesi szövetségkötés, az Ó-szövetség, tulajdonképpen a krisztusi szövetségkötésnek, az Új-szövetségnek az előképe. Mózes (miután) lejött a hegyről, s kihirdette a népnek az Úr minden szavát és parancsát, s az egész nép egy szívvel felelte: követjük és megtartjuk, amit az Úr parancsol, az állatok vérét mintegy az elhangzottak megpecsételése végett az oltárra hintette. A jelenet önmagában is kifejező és beszédes.
A Zsidókhoz írt levélből vett szentlecke is lényeges dologról, az Isten és ember között létrejött új és végső szövetségnek a vérrel való megpecsételéséről szól: Krisztus a ránk váró javak főpapjaként ... nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Értünk vállalt nagypénteki keresztáldozata révén valamennyien a mennyei haza reménybeli várományosai, sőt örökösei lettünk, amiért ezen a főünnepen különösen is hálásaknak kell lennünk.
Az evangélium az utolsó vacsoráról készült helyszíni beszámoló. Az esemény Jézus legutolsó jeruzsálemi zarándoklatakor történt: a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor vacsora közben kezébe vette a kenyeret ... majd a kelyhet, s oda nyújtotta nekik, mondván: Vegyétek, ez az én testem ... ez az én vérem. Tulajdonképpen ennek a búcsúzással egybekötött, meghitt hangulatú vacsorának az elköltése közben hozta létre terített asztal mellett Jézus azt az élő közösséget, amelynek Egyház a neve, amelynek tagjai vagyunk mindahányan, és amelynek végső úticélja Isten Országa.
A most ünnepelt Eukarisztia azonban – ezt hangsúlyoznunk kell állandóan –, nem csak jel, nem csak szimbólum, nem csak a hét szentség egyikének kézzelfogható tárgyi megjelenítése, hanem ennél sokkal több. Szent Ágoston szavai szerint: az egység szentsége és a szeretet köteléke.
Merjük ezért hinni, hogy ezt a meggyőződést – mi, akik az úrnapi oltár körül itt és most, de máskor is az Úr asztalánál együtt vagyunk, és mindannyiszor az utolsó vacsorára, illetve annak áldott gyümölcsére, az élet Kenyerére, az Eukarisztiára emlékezünk – nem csak szánkkal valljuk, de valóságosan is érezzük, hiszen mindannyiszor láthatóan megvalósul az egység és ezáltal is erősödik a szeretet köteléke közöttünk.
