Eső – nyomok

Eső – nyomok
Ess, eső, ess! Gyerekkorom egyik legkedvesebb emléke, amint a nyári zivatarok alatt mindhárman ott kucorgunk az erkélyajtó küszöbén és nézzük az esőt.

Ess, eső…

Ess, eső, ess! Gyerekkorom egyik legkedvesebb emléke, amint a nyári zivatarok alatt mindhárman ott kucorgunk az erkélyajtó küszöbén és nézzük az esőt. Anyám kezében kávé, cigaretta is bizonyára, bár ez halványuló emlék.

Ott a küszöbön kuporogva vált a Lépa, letek, modolóból Répa, retek, mogyoró sokadik próbálkozásomra, épp egy dörgedelmes vihar alatt. Ott tanultam számolni a villámlás és a dörgés közti távolságot. Ott nevettünk könnyes szemmel a ,,Kérem, kapaszkodjon máshova...”-féle tömött buszos viccén, jaj, Istenem, mennyit nevettünk...

Ma is zuhog.

– Nyissuk ki az ajtót, hogy halljuk az esőt! – mondom a lányomnak.

Kinyitja. Lekucorodik a küszöbre.

– Van kávéd? – kérdezi.

Valahonnan hozzuk magunkkal ezeket a kérdéseket, kéréseket.

(2017. június 7., Frumósza)

Nyomot hagyni

Egy nagyon idős nénit és egy párhetes fiúcskát fogad ma magába a fagyott föld. Ki dönt, hogy kinek mennyi jut? Hogy ki, mit hagy maga után? Kit? Mit?

Szeretném azt hinni, hogy csak egy stáció az élet. Nyomot hagyni... Talán utódokat…

Akkora lehettem, mint ez a kisfiú volt, amikor először felmentem az angyalokhoz. Észre se vette senki. Azóta is csendben járok. Édesanyám szigorú barátnője épp benézett a nagy ablakon át, s látta, az inkubátorban én nem szuszogok…

Dódi, így hívják a nénit, mindig nyugodt, kiegyensúlyozott volt, ahányszor csak nálunk járt. Én mindig szigorúnak tartottam, aki élesen rám tudna szólni bármikor. Simogatást kaptam tőle mindig, és értékes történetrészecskéket anyám, de még apám életéről is…

Hatévesen majd kitörtem a rövidke nyakamat. Édesanyám ölében ébredtem, egy folyton dudáló bordó autóban, amit Jákó Gabi vezetett csendben, de nagyon gyorsan.

– Csak itt vagyok??? – éreztem a meglepő mondatot… – Mondhatok valamit? – hangosan csak ennyit szóltam.

– Most ne mozogj, bújj hozzám kincsem – húzott magához anyám, s én szinte sírtam a fájdalomtól, hogy miért nem jó nekem itt, miért mentem volna…

Édesanyám sokszor kérdezte a kórházban, hogy mit akartam mondani neki az autóban.

– Semmit – mondtam mindahányszor…

Most a nagyon öreg nénire gondolok, akiknek megváltás volt a halál. Így fogalmazunk ilyenkor, ugye? Így illik…. Most a kicsi, párhetes fiúcskára gondolok. Bizonyos vagyok benne, hogy nyomot hagyni érkezett. Szülei, testvére, jövőbeli testvérei életébe. Őszinte részvétem a gyászoló családtagoknak. Csak a föld ne lenne ennyire fagyott…

(2018. február 27.)