Értékes adalékokkal bővült a Szent Mihály-templom építéstörténete

Kié lehet a címer a feltárt sírkövön és a Vallásszabadság Házán?

Értékes adalékokkal bővült a Szent Mihály-templom építéstörténete
Építéstörténeti szempontból értékes, a múlt világa iránt érdeklődők számára izgalmas adalékokat tárt fel újabban a Szent Mihály-plébániatemplom felújítása alkalmával végzett régészeti kutatás. Az újabban felszínre bukkant látványos lelet egy 14. századi oltárasztal az északi mellékszentélyben, amelynek részben a felépítménye, s lépcsőfoka is megmaradt. Ebben a térrészben egy igényesen épített középkori sírt, és egy 15. századi, nagy méretű , faragott sírkövet is találtak. A kő érdekessége, hogy a rajta ábrázolt címerelemek – a kereszt, a csillag – és az S T monogram még két, dokumentált címerábrázoláson láthatóak. A címer birtokosa tehetős ember, a templom támogatója lehetett, de kiléte sajnos még nem ismert – mondta lapunknak Lupescu Radu művészettörténész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója, aki a régészeti felügyeletért felelős Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeummal együttműködésben dolgozik a feltáráson.

A Szent Mihály-plébániatemplom átfogó, külső-belső restaurálása 2018-ban kezdődött. A felújítási munkálatok közben végzett régészeti feltárások nyomán immár jól körvonalazódik a 14. századi időszak, ami azért fontos, mert ezzel kezdődik a templom építéstörténete. „Pontosan arról a korszakról tudtunk meg lényeges adatokat, amelyet eddig kevésbé ismertünk, csak elképzeléseink voltak róla” – magyarázta a templomban tett látogatásunk során Lupescu Radu régész-művészettörténész, a Sapientia EMTE oktatója, aki bemutatta az eddigi feltárások eredményeit, és összegezte jelentőségüket.

A régészek még a tavaly ástak a főszentélyben egy nagy méretű szelvényt, remélve, hogy rábukkanhatnak a korábbi templom maradványaira; a ma álló plébániatemplomot ugyanis a 14. században kezdték el építeni. Apróbb leletek, falazóanyagként felhasznált 13. századi építészeti faragványok arról tanúskodnak, hogy léteznie kellett egy korábbi templomnak is. A Szent Mihály-templomtól északra már régebben megtalálták a 12. század végi, 13. század eleji temetőt, így elképzelhető, hogy a korábbi templom is ebben az irányban helyezkedhetett el.

„Természetesen, a korábbi istenházának nem feltétlenül a mostani templom alatt rejlenek a maradványai: állhatott a Szent Mihály-templomtól északabbra, vagy akár délebbre is, valahol a Főtéren. A lényeg az, hogy ebből a nagy szelvényből nem derült ki semmi a templom építéstörténetére vonatkozóan, nem találtunk korábbi templomot; az ásatásnak csak a római Napocára vonatkozó adatai voltak relevánsak: a római településnek minden fejlődési fázisát sikerült beazonosítani a vizsgált szelvényben” – részletezte Lupescu Radu. Hozzátette: idén már csak régészeti felügyeletet gyakoroltak, ami azt jelenti, hogy nagyjából egyméteres mélységig vizsgálták meg a talajjelenségeket, mélyebbre már nem ástak.

Amikor a 14. században elkezdték a Szent Mihály-plébániatemplomot építeni, kialakították az akkori járószintjét, és ehhez igazították a különféle falpilléreknek, pilléreknek a lábazatát. Egy idő után, még a középkor folyamán, valamikor a 15. század elején lemondtak az eredeti járószintről, és körülbelül 90 centiméterrel megemelték. Ilyenképpen minden a földbe került, ami a 14. század végéig megépült. Az ásatások feltárták ezt a 14. századi állapotot, amely fél évezredig érintetlenül rejlett a földben.

Az északi mellékszentély látványos elemei: a 15. századi sír és a 14. századi oltárasztal

A templom építését annak idején a szentélyrésszel kezdték: a 14. században megépült a szentély és a két mellékszentély. Miután befejezték a keleti templomrészen a munkálatokat, az építést nem a hajóval folytatták, hanem a nyugati oldalon építkeztek, ahol elkezdték a homlokzati tornyokat, pontosabban a két toronyból a délinek a délnyugati sarkát kialakítani. A régészeti kutatás során bebizonyosodott: a szentélyrész és ez a bizonyos délnyugati torony is a régi, 14. századi járószinthez igazodik.

A főszentélyben végzett ásatás során megtalálták a diadalív látványosan képzett lábazatát is – lévén ez sajátos funkciójú liturgikus tér, ennek bemutatására nem lesz lehetőség. A déli mellékszentély nyugati felében nagyon látványos elemeket nem tártak fel, mivel oda a 19. század elején beépítettek egy kriptát. A mellékszentély apszisában előbukkant viszont a 14. századi járószint, amely nagyjából egy méterrel mélyebben van a mainál, szép kőlapokkal kirakva. Az apszis tengelyében egy elfalazott ajtót is kibontottak, amely nem más, mint a padlástérig haladó csigalépcső ajtaja. A küszöbszintje ennek is a 14. századi járószinthez igazodik. A csigalépcső a templomépítkezés első fázisában már elkészült a szentélyrész padlásterének megközelítésére.

Az igazán látványos feltárás az északi mellékszentélyben zajlott, ebben nem bolygatták meg ugyanis az eredeti állapotot későbbi kriptaépítéssel. „Szintsüllyesztést végeztünk, és itt is megtaláltuk a 14. századi járószint kőburkolatát. A feltárás nyomán jól látszik, hogy az apszis falpillérsora – amelyet mindenhol elvágott primitív módon az új járószint – igényesen faragott lábazattal rendelkezik” – hívta fel a figyelmet a művészettörténész. Előkerült az apszisban egy 14. századi oltárasztal is; bár ebből a korból származó oltárasztaloknak többnyire csak az alapozását szokták megtalálni, ennek felépítménye is részben megmaradt.

Az oltárasztal a jelenleg látható állapotnál magasabb volt – egy kvádersor őrződött meg, amelyen annak idején volt még legalább egy sor kő. Középkori oltárasztalok előtt mindig volt egy lépcsőfok, ez is előkerült. Ilyenképpen, már az első építési periódusban legalább három oltára volt a templomnak: a szentélyben állt a főoltár, a két mellékszentélyben két mellékoltár.

„A 14. századi járószintről még valamikor a 15. század elején lemondtak. Az én elképzelésem szerint, amikor a város megkapta azt az 1405-ös privilégiumot, hogy városfalakat építhessen, látványos tereprendezést végeztek a belvárosban, és ennek hatására a templomban is módosítani kellett a járószinten. Körülbelül 80-90 centi magasságban megemelték és a töltésrétegre a 15. századi kőburkolatot helyezték” – magyarázta Lupescu Radu.

A két század közötti töltésrétegből szórványosan, nem túl látványos kerámiatöredékek, csontmaradványok jöttek elő. Az északi mellékszentélyben a másik, igencsak látványos felfedezés egy falazott sír volt, amelynek kialakítása egészen különleges és igényes. Valamikor a középkor végén ennek a kápolnaként használt északi mellékszentélynek a boltozatát elbontották, és a kőbordákat felhasználták építési anyagként ehhez a sírhoz, amelyet akkor alakítottak ki.

A 15. századi sírhelyet aztán sajnos később részben megbolygatták, mivel a barokk korban a mellékszentély alapozásához merevítést építettek, és köpenyezték a falpillérlábazatokat. A barokk kori, 18. századi beavatkozás során ezt a sírhelyet úgymond kettévágták, és tönkretették a nyugati végét.

A 19. században Jakab Elek várostörténeti monográfiájában leírta azt, hogy a Szent Mihály-plébániatemplom északi mellékszentélyében – az 1860-as években végzett felújítás során – találtak egy címeres középkori sírkövet. A 19. században egy elég naiv rajzot készítettek a kőről, aztán visszatemették a mellékszentélybe. „Az itt végzett régészeti kutatásnak ilyenképpen egyik célkitűzése pontosan az volt, hogy megtaláljuk ezt a sírkövet, amelynek címere megtalálható a Vallásszabadság Házán, illetve a Szent Mihály-plébániatemplom déli falában is” – emelte ki Lupescu Radu.

„Hosszas várakozás után, körülbelül két hete bukkantunk rá a kőre; mint kiderült, ez annak a sírgödörnek a lapja, amelyet a járószint magasságában helyeztek el. A 19. században is csak a felét találták meg, mivel a sírhelynek csak a keleti vége őrződött meg a 18. századi beavatkozás miatt. A fél sírlapon látható a címer, és a feliratnak a történeti szempontból sajnos kevésbé releváns része” – részletezte a szakember. Annyi olvasható ugyanis a felirattöredéken, hogy az illető Szent Borbála napján halt meg, s hogy „tiszteletreméltó” ember volt. Utána következne a neve és az évszám nagyobbik része – a dátumból csak az utolsó számjegy latin neve, a (septimo), azaz a hetes szám olvasható. Ilyenképpen 1407-től 1497-ig több dátumvariáns is lehet…

Az elhunyt, akinek címere, a kereszttel, a csillaggal és az ST monogrammal immár három helyen is látható a városban, nyilván egy tehetős kolozsvári, a templom építkezéseinek támogatója lehetett, akinek a nevét sajnos még nem ismerik a történészek; mindeddig még az írott források alapján sem sikerült beazonosítani.

Megtalálták s 19. században visszatemetett, ST monogramos, feliratos sírlap-töredéket

A felirat látható része szerint, az elhunyt „In vigilia Barbare”, azaz Szent Borbála napjának előestéjén halt meg. Olvasható továbbá a „honestus et strenuus”, azaz a „tiszteletreméltó és kiváló, erős” jelző is, amelyet követett a név, amely sajnos a hiányzó darabon volt. A kő kiállítási tárgy lesz, a terv szerint a Schleynig-kápolnába kerül, ott lehet majd megtekinteni.

A Schleynig-kápolnában is zajlott már korábban ásatás, amely során a régészek megtalálták a 14. században elkezdett délnyugati toronynak a sarokpillérét, tartópillérét; már akkor egyértelmű volt, hogy itt is olyan járószint van, amely a szentély járószintjéhez igazodik. Nemrég sikerült feltárni a kápolna másik oldalát is, és láthatóvá vált a pillérlábazatok igényes, kannelúrás megoldása.

Járószintben ez a térrész ugyan igazodik a szentélyhez, de stílusában már kicsit eltérő: egy következő műhely munkásságáról tanúskodik, amelynek faragványai még mindig a 14. század végére datálhatók. Ehhez a 14. századi fázishoz tartozott a torony tömege és a toronytól a hajó irányába induló falrész, ahova csigalépcsőt is építettek – magyarázta Lupescu Radu. A koncepció egységességét tanúsítja, hogy csigalépcső szolgálta ki a keleti részeket, ez kellett hogy kiszolgálja a nyugati részeket is. A délnyugati torony és a hajóhoz csatlakozó falrész kváderkövekből épült, amelyek szép egységbe fűzik ezt a sarkot. A hajó falának folytatásában már jól látható, hogy lemondtak a kváderkövekről, törmelékkőből építkeztek.

A torony aljában kápolnát rendeztek be, boltozatát díszíti Georg Schleynig címere, aki nagyjából V. Lászlónak, illetve Mátyás királynak volt kortársa, és az 1450-es, 1460-as, 70-es években a Szent Mihály-plébániatemplom plébánosa. Ő építtette át, foglalta egységbe egyébként a plébánia épületét is, ahol két helyen is ott látható a címere. Ő alakíttatta ki a kápolna végső, 15. századi arculatát is, amikor már lemondtak a 14. századi járószintről.

A hatméteres mélységig lenyúló alapozás tanúsítja, hogy annak idején hatalmas méretű délnyugati torony építésére készültek, amely végül elmaradt. Megépült viszont a 15. században a társa, az északnyugati torony, amely már a hajó későbbi, 15. századi járószintjéhez igazodik, és amely állt a 18. századig, míg vissza nem bontották.

Felmerült a kérdés, hogyan mutassuk be a Schleynig-kápolnában a két gyönyörű pillérlábazatot – végül a tervező építész, Emődi Tamás javasolta, hogy ebben a térrészben is vissza kellene menni a járószinttel a 14. századi állapotba; ilyenképpen, természetes formájukban láthatók lesznek a lábazatok és maga a tér is. Mindemellett a nyugati csigalépcsőhöz vezető ajtó és a csigalépcső is funkcionális lesz – a tervek szerint a kápolna feletti, első emeleti zárt helyiségben kis kiállítóteret alakítanak ki, ahhoz vezet majd ez a csigalépcsősor, amelynek egyébként kívülről is van bejárata.

Összegzésként: a régészek a feltárások eredményeként rekonstruálhatták a 14. századi építéstörténeti periódus részleteit, sőt munkafázisokat is el tudtak különíteni. Az egyház terve szerint a Schleynig-kápolnában és az északi mellékszentélyben is az eredeti, 14. századi járószintet állítják vissza, így mindkét térrészbe le lehet majd menni néhány lépcsőfokon, s meg lehet majd tekinteni a különféle igényes kiképzésű építészeti részleteket.

Mint már korábban beszámoltunk róla, a Szent Mihály-templom tornyáról csak a felállványozása után derült ki, hogy a vártnál rosszabb állapotban van, sürgős és nagy beavatkozást igényel. A restaurálási költségek növekedtek, és az újonnan feltárt értékes részletek bemutatása is áldozatokat igényel. A Szent Mihály-plébánia hálásan fogadja az adományokat, amelyekkel a közösség tagjai a város emblematikus műemlék épülete átfogó restaurálásának befejezéséhez járulnának.

(Fotók: Rohonyi D. Iván)