Érdemes

Villámvignetták

Érdemes
Goretity Jóska hívta fel a figyelmemet, hogy az Alföldi nyomdában kilóra adnak könyvet. Elmentem hát, és jól bevásároltam.

Akkor tudtam meg Mészöly egyik novellájából, hogy mekkora költő ez a Tóth Árpád, „nyomukban, mint fekete bundás, begyűrt süvegű öreg kondás, hallgatva ballag a lemondás”, zseniális, akkor olvastam először Nádas Évkönyvét, Ortega y Gasset esszéit a szerelemről – egy új világ nyílt meg előttem, vágytam oda.

Tatán pedig egy másik új világ – érdekes, olyan időszak volt ez, hogy sorba álltak az új világok. Még élt Havel, még volt Közép-Európa, nem ez az acsarkodó, hanem az igazi. 

Mindenesetre Tatán léptem be az irodalomba. Egy valamikori KISZ-táborban ültünk össze minden augusztusban talán, az Öreg tó partján. A napokban olvastam Szilasi érzékenyen trágár, sebzett-durván őszinte interjúját, és majd' elájultam: ő hitte, ő, hogy nem fogadják be?! Hát ő egy csillag volt, nem kevesebb. Én viszont örültem, hogy Kukorellyvel focizhatom, és Parti Nagy versszemináriumaira járhatok. Hogy Spirót és Kertészt hallgathatom, bár az előbbi jóval szellemesebb volt, mint az utóbbi. 

Vagy a bemondások: „derridai cigányok”, „Süsü, a sátán”. Katika, az amazon, aki egyszercsak belépett fiúszobánkba, és egészen felbolydított, bár nem minket keresett. Az utunk hazafelé két talpraesett lánnyal, akik bekönyörögtek bennünket egy zsúfolt buszba, és amíg aludtam, megették a csokimat.

Imre sora egy szlamversenyen: „vesenedvedet ne ereszd a szelekbe”. Mészöly, akihez odabátortalankodom, hogy megkérdezzem, milyen versből idézte: „Az erdei kis pacsirta mind a két szemét kisírta”. Láng Zsolt hangjátéka, amelyet az asztal alólról adtunk elő Selyem Zsuzsával, Kovács András Ferenccel, Viskyvel. Mészáros, aki egy román-bolgár döntőre vágyik. Gyimesi Timea fergeteges előadása, melyből végre érteni kezdek valamit a posztmodernből. Odorics, ez a dekonstruktív Koppány.

Szóval Tata sok minden volt, bizonyos értelemben a minden. Azt hittem, érdemes írónak lenni. Aztán kiderült, hogy tényleg.