Erdély jogtörténete – egy új kézikönyv margójára
Vissza

Erdély jogtörténete – egy új kézikönyv margójára

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektori épületének Óvári termében mutatták be a Veress Emőd jogászprofesszor által szerkesztett Erdély jogtörténete (Sapientia Forum Iuris, Idea Nyomda, 2018, 592. old.) című monumentális kötetet, amelyet Egyed Ákos történész, akadémikus és Fábián Gyula jogász ismertetett pénteken. A tizenhárom szerzőt felsoroltató mű Erdély területének közel kétezer éves jogtörténetét foglalja össze Dacia provincia megalapításától egészen napjainkig és azt a módszertani kérdést feszegeti: beszélhetünk-e Erdélyről, mint jogtörténeti térről?

E kérdésre – amely e kötet legitimitását is adja – maga a szerkesztő, Veress Emőd ad választ bevezető tanulmányában. Ebben kiemeli: egy sokféle fennhatóságot megélt történelmi régió – ez esetben Erdély – szempontjából kulcsfontosságú a jogtörténet alapos ismerete, hisz számos jelenkori helyzetben nélkülözhetetlen forrás. Bár példákat nem ad, természetesen számos olyan esetet ismerünk, amikor a kortárs jogászoknak több száz éves jogtörténeti esetet kellett példaként felhozni vagy épp nyelvi kérdésekben dönteni. Gondoljunk itt a gyulafehérvári Batthyaneum sajátos esetére, ahol évtizedek óta azon folyik a vita, hogyan értelmezzük a Transsylvaniae kifejezést egyházjogi és közjogi szempontból. Veress Emőd bevezetőjében tehát alaposan körüljárja, miért is van legitimitása és jelentősége egy erdélyi jogtörténetnek valamint Erdélyt, mint jogtörténeti teret lehet értelmezni már az ókor óta.

A kötet kronológiai sorrendben követi végig Erdély földrajzi területén kialakult államalakulatok és társadalmak jogi státuszát és helyi sajátosságait az ókortól napjainkig. Ez az első olyan erdélyi jogtörténeti munka, amely az ókori római provincia(ák), a három Dacia jogtörténetét is elemzi ebben a témában, hiszen a Kr. u. 106 és 271 között a majdani Erdély mint történelmi tájegység a Római Birodalom része volt és a provinciák általános jogi státuszán és adminisztrációján túl számos sajátos jogi forrást is adott a kutatásnak. Ezek közül kiemelendő a kötetben részletesen elemzett viaszos táblácskák sajátos jogi nyelvezete, amely Pólay Elemér 1972-es monográfiájának tükrében került a kötetben elemzésre.

A második nagy fejezet a Népvándorlás, a honfoglalás és a Magyar Nagyfejedelemség kora címet viseli és a régió jogi sajátosságait elemzi 271 és 1000 között. A fejezet talán a leginkább problematikus kérdést járja körül: lehet-e jogtörténetet írni egy olyan korszakról, amelyet leginkább tárgyi emlékekből és szűkszavú irodalmi, nemegyszer toposzszerű forrásokból ismerünk? A fejezetszerző Gáll Erwin régész igyekszik körüljárni a rövid ideig fennálló politikai, hatalmi struktúrák sajátos társadalmi, jogi helyzetét és kontextualizálja azokat egy Kárpát-medencei, de nemegyszer eurázsiai helyzetben. A hun és avar társadalmakat kiváló diagramokban elemzi a régészeti és irodalmi források tükrében. Jogtörténeti szempontból is érdekes a „kettős honfoglalás” elméletének rövid elemzése, amelyet Szabados György bár plauzibilisnek tart, de a kifejezést jogi szempontból (is) hibásnak véli, hiszen ha még éltek is elő-magyarok a VII. században Erdélyben, azok biztos nem foglaltak „hont”, tehát nem volt honfoglalás, mint a IX. században, a László Gyula-féle fogalom tehát anakronizmus, helytelen. 

A harmadik fejezet Erdély a Magyar Királyságban (1000–1540) nemcsak jogászoknak kiváló bevezetés a jogtörténetbe és Erdély történetébe, de egyben történészeknek is jó fogódzó. A két tudományág a kötet szerkesztőgárdájában is tükröződik: a jogászok, jogtörténészek mellett régészek és történészek is jelen vannak, többségük Erdélyből. A fejezet részletesen elemzi a magyar királyságbéli Erdély közjogi berendezkedését és jogi sajátosságait, a középkori vármegyék és székely struktúrákat, szász önkormányzatokat, román kenézeket, valamint a közjogi kapcsolatokat a natiók között.  A fejezet részletekbe menően elemzi a jog alakulását történeti perspektívákban az állam, politika és alkotmánytörténet szempontjából, külön alfejezetet szentelve az „Erdély joga” témának, amely a Werbőczy-féle Tripartitum után különösen fontos lesz. A negyedik nagy fejezet az Erdélyi Nagyfejedelemség (1526–1690) korát járja körül. Ahogy az előző fejezetek, itt is egy részletes történeti háttér segíti a jogászhallgatókat majd megérteni a történelmi kontextust és a jogi változások politikai, történeti aspektusait. A fejezet nagyon hűen tárgyalja az állam fogalmát, hangsúlyozva, hogy ezt a szót a XIX. századig nem kellene használni régmúlt korok politikai, jogi struktúráira.  A fejezet ugyanakkor azért is nagyon fontos, mert ebben a rövid időszakban beszélhetünk valóban „erdélyi” jogról és Erdély sajátos politikai-jogi helyzetéről. A fejezet kitér a büntetőtörvényekre és a magánjog kérdésére is. Érdekességként talán kiemelendő, hogy ekkor keletkezik a Werbőczy-féle Tripartitum első versbe foglalt változata is, valamint első kolozsvári nyomtatása Heltai Gáspár nyomdájában.

Az ötödik fejezet Erdély a Habsburg Birodalomban és az Osztrák–Magyar Monarchiában (1690–1918) lévő jogi helyzetét tárgyalja több mint száz oldalon át, hasonló struktúrát követve (történeti áttekintés, közjog, büntetőjog, magánjog) mint az előző fejezetek.  Az irodalmi források gazdagodásával a fejezetek egyre nagyobb számú idézeteket, szövegelemzéseket és esettanulmányokat is bemutatnak, amelyek kiválóan elevenítik meg a korhangulatot és azok jogi sajátosságait is.  A korszak sajátossága, hogy ekkor már jogtörténeti munkák is keletkeznek (ekkor születik tehát a modern jogtudomány) és elindul a Habsburg egyetemeken a modern jogi oktatás is magyar nyelven.

A hatodik, utolsó fejezet Erdély Romániában (1918–) címet viseli és az elmúlt 100 év jogi változásait foglalja össze 150 oldalban, immár az európai jogra is kitérve. Végezetül, a hetedik fejezet az erdélyi jogi oktatás történetét foglalja össze, kitérve a kolozsvári Királyi Akadémiai Líceumra, a Temesvári Jogakadémiára, a református felekezeti jogkurzusokra, a nagyszebeni szász jogakadémiára (1844–1848), az Unitárius Kollégium jogi kurzusaira (1847–48), a nagyváradi Királyi Jogakadémiára, de még az erdélyi románság jogi oktatására is, végig követve a főbb intézmények történetét a XVIII–XX. században. A kötet egy 40 oldalas, több száz címet felsoroló gazdag bibliográfiával zárul, amely nemcsak Erdély történetének kiváló irodalmi kistükre, de az erdélyi jogtörténet alighanem eddigi legteljesebb bibliográfiája is.

A Veress Emőd és társzerzői által kevesebb, mint egy év alatt létrehozott monumentális kötet apróbb, a kötetet bemutató szakemberek által jelzett hibái ellenére alapvető kézikönyvként fog bekerülni az erdélyi magyar jogoktatásba és ugyanakkor csatlakozik a kézikönyv-írás nemzetközi tendenciáihoz is. A kompendiumok, kézikönyvek kora ugyanis kiváló lehetőséget biztosít egy szakmai csapat létrejöttére, összekovácsolódására, közös projektek kidolgozására, egy-egy tudományág önreflexiójára, és végül, de nem utolsósorban egy új generáció minőségi nevelésére is.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Bajnokok Ligája: Az FC Liverpool a ...
Pszichodráma, élménypedagógia, ...
Feljelentették Băsescut újabb ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ