A szerzőt Csurgai Horváth József történész mutatta be a hallgatóságnak. Megtudtuk: Oborni Teréz, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) végzett történelem-levéltár szakon, s levéltárosként kezdte pályafutását, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és az Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak referenseként. 1991-től az ELTE-n, majd a Pécsi Tudományegyetemen és a Pázmány Pter Katolikus Egyetemen is oktatott. 2004-től az MTA, jelenleg pedig az ELTE Kutatási Hálózatának kereteiben működő Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének főmunkatársa. Kutatási területe elsősorban az Erdélyi Fejedelemség története és a kora újkori kormányzattörténet.
Rácz Árpád történész, a könyvet kiadó és az eseményt szervező Rubicon Intézet társelnöke felvezetőjében kiemelte: a Rubicon első kiadványa a Rubicon Történelmi Magazin volt – amely egy ideig a Rubicon Történelmi Folyóirat címet viselte, majd újra visszatért eredeti elnevezéséhez. A tudományos ismeretterjesztő folyóirat közérthetően, ugyanakkor hiteles és szakszerű módon népszerűsíti a történelmet. „A Rubicon ars poétikája, hogy amit a történészszakma feldolgoz, azt a nagyközönség nyelvén, közérthetően mutassuk be. De a népszerűsítés lényege az, hogy nívós, szakmailag hiteles, látványos külsővel, jól olvasható formátumban töltjük meg a Rubicon lapjait. Ugyanez érvényes köteteinkre is. A könyvkiadási üzletág időközben levált a Rubicon folyóirat szerkesztőségéről, s létrejött egy külön kiadói intézmény, a Rubikon Intézet, amelynek kutatási feladatai is vannak”, részletezte.
Oborni Teréz: "Az Erdélyi Fejedelemség a magyar nemzet egészének páratlan szellemi és anyagi értékeit teremtette meg; olyan értékeket, amelyekre időről-időre emlékeztetni kell a nemzet közösségét"
A kötetet alkotó 19 tanulmány Oborni Teréz eddigi kutatómunkájának eredménye, aki 1992-ben pályakezdő történészként publikált először a Rubiconban. A tanulmányok jó része a Buda eleste után kialakult, úgynevezett Keleti Magyar Királyság történetével, az Erdélyi Fejedelemség időszakának történetével foglalkozik. Egyebek mellett választ keres arra a kérdésre, hogy miként tudott a kis „Erdélyország” megmaradni a két korabeli „szuperhatalom”, az Oszmán és a Habsburg Birodalom szorításában, hiszen mindkettő meg akarta szerezni, sőt, magáénak is tartotta ezt a területet.
„Az Erdélyi Fejedelemség a magyar nemzet egészének páratlan szellemi és anyagi értékeit teremtette meg; olyan értékeket, amelyekre időről-időre emlékeztetni kell a nemzet közösségét. A több száz évvel ezelőtti történelmünk sorskérdéseit ugyanúgy érdemes fenntartani, és újragondolni, mint az időben közelebb álló, 20. századi történéseket”, fejtette ki Oborni Teréz.
A Bethlen Gáborról szóló fejezet címe, Arte et Marte egy 1626-ban, a református lelkészeknek kiadott oklevélből származik, de akár a fejedelem jelmondataként is értelmezhető, emelte ki előadásában a történész. Bethlen Gábor ugyanis nem tanulta az uralkodás, gazdálkodás tudományát, ennek ellenére ő volt Erdélynek az a fejedelme, aki a legnagyobb fokú – szellemi, anyagi javakban való– gyarapodást, fejlődést érte el a 17. század első felében.
A történész érdekes, a Bethlen Gábor egykori köz- és elismertségre utaló adalékként elmesélte: 2002-ben alkalma nyílt néhány Loire-menti kastélyt felkeresni. A Beauregard-kastély portrétárában olyan a 18. században, francia festők által festett arcképeket talált, akik az 1400-as évektől az 1800-as évek elejéig Európa történelmének meghatározó alakjai voltak. A 314 művet tartalmazó arcképcsarnokban a két Hunyadi – Jánosra és Mátyás –, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király, Fráter (Martinuzzi) György, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós, valamint Bethlen Gábor fejedelem portréjára is rábukkant.
Bojti Veres Gáspár (1595–1640), a fejedelem udvari historikusa, életrajzírója egy írásában „merész, magabiztos, semmit lehetetlennek nem tartó ifjúként” jellemezte a fiatal Bethlent. Életútját, politikai tevékenységét vizsgálva, ez a leírás teljesen helytállónak is tűnik – jegyezte meg a történész. Kortársai közül többen azzal vádolták, hogy a török szultán „szolgája, fenntartott rabja”; pamfleteken, röplapokon „Mohamedán Gábornak” is csúfolták. Uralkodásával azonban Bethlen bőven rácáfolt ezekre a vádakra. Sir Thomas Roe, portai angol követ egy írásában úgy fogalmazott: „Bethlen letépné ingét, ha azt sejtené róla, hogy az tudja gazdája szándékát.” Az európai diplomáciában ugyanis Bethlen maga volt a rejtély: úgy szövögette a diplomácia szálait, olyan lépéseket tett, hogy senki sem tudta előre, mit akar elérni, magyarázta a kutató. Rosszmájú, de sokatmondó a bécsi nunciustól, Caraffától származó, 1620 körüli megállapítás is: „… kereskedése és zsarnoksága által annyit tud kipréselni országából, amennyit akar…”
Mikor Bethlen 1613-ban átvette Erdély trónját, az ország belső viszonyaiban, külkapcsolataiban is rendkívüli zűrzavar uralkodott. Egyensúlyoznia kellett az őt hatalomra segítő török császár, II. Habsburg Mátyás magyar király, német-római császár elvárásai között, illetve saját országa népének békét és fejlődést kellett biztosítania.
Bethlen és a szultáni udvar viszonya
Egy 1620-ban megfogalmazott portai állásfoglalás szerint, „Erdély Szultán Szulimán találmánya, és sajátja az hatalmas császárnak”. A Porta álláspontja értelmében tehát az Erdélyi Fejedelemség a tulajdona, vazallusállama volt. Bethlen Gábor beleszületett ebbe a helyzetbe: a 15 éves háborúban hadakozott is az oszmánok ellen, s tudatában volt annak, hogy Erdély mennyire ki van szolgáltatva az akkoriban még legyőzhetetlennek vélt Oszmán Birodalomnak. Tudatosan felvállalta a Portával való kapcsolatot, ugyanakkor, lehetőségei szerint, ki is használta azt: rendkívüli érzékkel úgy tudta fordítani a diplomáciai tárgyalások menetét, hogy abból Erdély számára haszon származzon. Kiváló taktikus és jó politikus is volt, aki tudta, hogy időnként áldozatokat is kell hozni azért, hogy „az ország földjét ellenség lova lába ne tapossa”; ennek megfelelően adta át például 1616-ban Lippa várát az azt követelő, a hadak bevonulásával fenyegetőző szultánnak – amint utólag megállapítható, abban a helyzetben a legmegfelelőbben cselekedett – emelte ki a történész.
Egy másik, szintén Bethlen Gábor és a Porta kapcsolatával összefüggő érdekes mozzanatra is felhívta a figyelmet Oborni Teréz: 1620-ban a besztercebányai országgyűlés királlyá választotta a fejedelmet. A történettudomány máig nem tud pontos választ adni arra, hogy az ezt követő hetekben-hónapokban Bethlen miért nem koronáztatta meg magát a Szent Koronával, hogy törvényes királya legyen Magyarországnak. Egy megjegyzése maradt fent, mely szerint, ha magát megkoronáztatta volna, „a Porta mindjárt az országnak végházait kívánta volna…” – Ennek az idézetnek vannak körmönfontabb magyarázatai is a történeti szakirodalomban, de az én álláspontom az, hogy úgy kell érteni, ahogy Bethlen írta: azaz, végképp magára vonta volna a szultáni kormányzat támadását, ha magyar királlyá koronáztatta volna magát”, magyarázta Oborni Teréz.
A döntés súlyát meg azok a szerzők is elismerték az elmúlt kétszáz évben, akik ellenséges hangnemben írtak a fejedelemről; azt a magyarázatot fűzték hozzá, hogy ez Bethlen államférfiúi nagyságának egyik legnagyobb bizonyítéka; képes volt ugyanis lemondani a megkoronáztatásról, mivel tudta, hogy ez a gesztus Erdélynek s egész Magyarországnak kárára lett volna.
Bethlen Gábor tehát minden politikusi és diplomáciai tehetségét kis országa, Erdély megtartására használta. Zseniális volt a diplomáciai hadviselésben, sikeresek voltak igyekezetei, hogy török hadjáratok ne vezessenek Erdélyen keresztül, s hogy azokban magyar hadak ne, vagy csak formálisan vegyenek részt. Fejedelemségét azonban a másik nagyhatalommal, a keresztény Európát uraló II. Habsburg Mátyással is el kellett fogadtatnia. A Mátyás udvarában ugyanis rendkívül ellenségesen viszonyultak megválasztásához, más jelöltet szerettek volna Erdély élére.
Habsburgok szerint „dominus”, valójában „Princeps”
Egy igencsak hosszas tárgyalásfolyamot követően Bethlen 1615-re megkötötte a nagyszombati szerződést, kiegyezett a Habsburg magyar királlyal, II. Mátyással is, erről az oldalról is biztosítva saját országát. Megfelelő kompromisszumkészséget tanúsított, hogy béke és nyugalom legyen az országban, de alapelveit azért nem adta fel. Az egyezséghez vezető tárgyalások során például a Habsburg udvar erősen követelte Váradot és a hozzá tartozó részeket, de ezeket nem adta át. Fejedelemként elismerte a magyar királyt a kereszténység fejének, illetve magánál feljebb valónak, Erdélyt és a részeket a Magyar Korona elválaszthatatlan tagjának. Mindezek a pontok csaknem teljesen egyeznek az 1570-ben II. János király által megkötött, speyeri szerződésben foglaltakkal. A Habsburgok a maguk részéről, provinciának tartották Erdélyt, az élén álló uralkodót pedig egyszerűen „dominusnak”, azaz „úrnak” nevezték. Mindezek mellett, Bethlen „Princepsnek”, fejedelemnek nevezte magát, s Erdélyt illetően pedig a „a mi Erdélyországunk” megjelölést használta. Bethlen alatt valójában Erdély önálló, számba vehető országként funkcionált – emelte ki a történész.
Bethlen Gábor Erdélye befogadta a királyság területéről érkező politikai menekülteket, otthont adott a reformációnak, kialakult a négy bevett vallás intézménye, fejlődött az anyanyelvi kultúra és a gazdasági élet. Erdély szellemi elitje megtalálta a helyes arányt az európaiság, azaz a latin nyelvű tudományosság és a nemzeti egységtudatot építő anyanyelvűség között – összegezte Oborni Teréz.
„Az Erdélyi Fejedelemség mintegy 120 esztendős fennállása – a két nagyhatalom közé szorított helyzete ellenére – valódi felvirágzást, igazi aranykort hozott a keleti országrész számára. Az Erdély élén álló fejedelmek, akik egyszerre voltak a szultán vazallusai és a magyar királyok főhatalmát elismerő alattvalók, különbözőképpen irányították országukat. Volt közöttük tehetséges államszervező és túlzó álmodozó...”, olvasható a kötet bevezetőjében. A fejedelmek közül a legtehetségesebbnek, Bethlen Gábornak a 17. század első felére sikerült az erdélyi fejedelemséget a protestáns országok szövetségi rendszeréhez kapcsolnia, elismerést és megbecsülést szerezni országának. „A kötet írásaiból az olvasó sok olyan részletet megtudhat, amelyekkel konkrét ismereteit kiegészítheti. A szerző tudományos szakszerűsége mellett, szépen, szabatosan, közérthetően fogalmaz, a fejezetek akár egy-egy ülés alatt átolvashatók”, összegezte Rácz Árpád, a kötet szerkesztője. A könyv a Kolozsvári Magyar Napok ideje alatt, a Farkas utcai könyvvásárban is megtalálható.
