Alphonse Daudet több mint hetven évvel Saint-Exupéry előtt megírja a maga saját Kishercegét, ahogy ő a Dauphinjét, a trónörököst nevezi.
A Haláltól nem félni kell, hanem elfogadni, hisz az élethez tartozik.
*
A régi pickup (lemezjátszók) idején került Kolozsvárra Philippe Folch, a francia filológia karra lektorként kinevezett tehetséges fiatal tanár. Kinevezése két évre szólt, de beleszeretett városunkba és még kétszer hosszabbított, tehát hat évet működött-tanított, és végül meleg barátság fűzött össze minket. Könyveket, lemezeket kölcsönzött/ajándékozott nekem, ami oxigénértékű volt számomra azokban a nehéz években.
Improvizált kis monodrámákkal kedveskedett olykor, kicsi, de rajongó közönségének (legfeljebb száz hallgató verődött ilyenkor össze). Francia könnyedségére volt jellemző például, hogy előadás közben elkezdte mondani (persze franciául):
„Amit az ember jól kigondol… (– folytassa Doktorkám!…)
az elméjében világosan jelenik meg,
és a kifejezéshez szükséges szók
könnyen megtalálhatók.” …fejeztem be én a megkezdett citátumot, Boileau L' art poetique-jából, a hallgatóság derülésére, mert ő nemcsak feltételezte, hanem tudta, nekem ezt a szöveget ismernem kell!
Aztán egyik nyáron (amely a hatévi tanítást követte) elindult valamelyik közel-keleti országba, ahonnan többé soha nem jött vissza.
Tőle kaptam annak idején Jean-Marc Tennberg De Villon à Prévert című lemezét, amin rajta volt Daudet Kishercege, amit le szándékoztam fordítani anyanyelvemre. El is mentem a francia könyvtárba, valahol a Farkas utcában, hogy kikérjem a kötetet. Az intézet katalógusában nem fedeztem fel a művet, tehát az igazgatótanárhoz folyamodtam segítségért.
– Daudet-nak nincsenek versei! – förmedt rám az igazgató és lesajnált, onnan az ő Parnasszusáról (még ennyit sem tud ez a fajankó?).
– Majd én bebizonyítom, hogy vannak! – és másnap újra jelentkeztem, most már a lemezzel.
Meghallgattuk együtt, és az igazgató úrnak leesett az álla. Néhány percre... Mert ő úgy és annyira otthon volt a francia irodalomban, mint én Ady vagy Kányádi költészetében.
– De hiszen ez prose rythmée, ami a francia irodalomban ritmizált próza. Egy vájt fülű rögtön megfejti a talányt.
Így kerültünk össze őfensége és én, a nagy előadó jóvoltából…
De álljon itt az írás, talán megríkat mást is, ahogy velem már egynéhányszor megtette. Vagy túl kell lenni a kilencvenen, hogy meginduljon a folyamat? Nem szükséges hozzá más, mint egy befogadásra nyitott lélek, egy még el nem kérgesedett szív, és egy szárnyalásra még képes fantázia.
Alphonse Daudet: A kisherceg halála
A kisherceg beteg, a kisherceg meg fog halni. A királyság minden templomában, az Oltári Szentség éjjel-nappal ott marad kitéve, és hatalmas gyertyák lobognak a királyi sarj gyógyulásáért. A régi rezidencia utcái szomorúak és hallgatagok, a harangok többé nem szólnak, a hintók csak lépésben haladnak. A palota tövében a kíváncsi polgárok a rácsokon keresztül nézik a pocakos, aranyozott svájci gárdát, amint fontoskodva beszélgetnek. Az egész kastély meg van rendülve. Az udvaroncok és udvarmesterek szaladva iparkodnak le és fel a márványlépcsőkön. A tükörfolyosók tele vannak apródokkal és selyembe öltözött udvaroncokkal, akik egyik csoporttól a másikig menve halkan tudakolják a történéseket. A nyitott lépcsőfeljárókon a kesergő udvarhölgyek, mély meghajlással hajbókolnak egymásnak, szemeiket törölve szépen hímzett zsebkendőikkel.
A narancsfák melegházában számos talárba öltözött orvos. A tágas ablakokon át jól látható, amint a bent levők széles mozdulatokkal lengetik bő, fekete kabátujjukat és doktorosan hajtják meg súlyos ítéletektől terhes parókájukat. A kormányzó és az istállómester a kisherceg kapuja előtt sétálva várnak az egyetemi kar döntésére. Az istállómester úgy káromkodik, mint egy pogány, a kormányzó Horatius-versekből idéz. Az istálló felől ezalatt hosszú, fájdalmas nyerítések hallatszanak. Ez a kisherceg sárga pejlova, akiről a gondozók elfelejtkeztek, és aki szomorúan hívja őket az üres jászol előtt.
És a király? Hol van Őfelsége? Bezárkózott a kastély egyik folyosója végén lévő szobájába, mert a királyi felségek nem szívlelik, hogy sírva lássák őket… Ami a királynőt illeti, az már más… A kisherceg ágyfejénél ülve virraszt, szép arcát könnyekben fürdetve, és úgy zokog, mint akármelyik posztókereskedő nő.
Csipkés ágyában a kisherceg fehérebb, mint a párnája, amin fekszik. Szemei be vannak hunyva, azt lehetne hinni, hogy alszik. Anyja felé fordul és látva, hogy könnyezik, így szól hozzá:
– Hölgyem, Ön miért sír? Valóban attól tart, hogy meg fogok halni?
A királynő felelni próbál, de szavai könnyekbe fulladnak.
– Ne sírjon Felséges Asszony! Ön feledi, hogy én a herceg vagyok, és a hercegek nem tudnak eképpen meghalni!
A királynő ettől még hevesebben zokog, és a kisherceg kezd megijedni.
– Hollá – mondja –, nem akarom, hogy a halál elragadjon. Meg fogom tudni akadályozni, hogy ideérkezzen. Rendeljenek ide negyven markos, német zsoldost, akik őrt álljanak az ágyam körül. Száz nagy ágyú őrködjön éjjel-nappal égő kanócokkal az ablakaim alatt! És jaj, a Halálnak, ha közeledni próbál hozzánk.
Hogy kedvébe járjon a királyi sarjnak, a királynő jelt ad. Rövidesen már hallani lehet a nagyágyúk dübörgését az udvaron és negyven alabárdos sorakozik fel a szoba körül. Ezek mind öreg, szürkebajszú katonák. Egyiküket felismeri közülük és megszólítja: – Lorainne! Lorainne!...
A katona egy lépéssel közelít az ágyhoz.
– Szeretlek, jó öreg Lorainne! Mutasd meg hatalmas kardodat! Ha a Halál el akar majd ragadni, úgy-e, meg kell ölni?
– Igen, Királyi Fennség – feleli Lorainne, és két súlyos könnycsepp pereg le kicserzett orcáján.
Ekkor a gyóntatópap közelít a kisherceghez és sokáig beszél vele fojtott hangon, a feszületet mutatva neki. A kisherceg elképedve hallgatja, majd hirtelen megszakítja:
– Nagyon jól értem, amit mond, apát úr, de végül is a kis barátom Beppó, nem hallhatna meg helyettem, ha adnék neki sok pénzt?...
Az apát folytatja mondókáját, továbbra is halk hangon, és a kisherceg egyre inkább elámul. Mikor az apát befejezi mondanivalóját, a kisherceg egy mély sóhajtással folytatja:
– Mindaz, amit mond nagyon szomorú, szentatyám, de egyvalami vigasztal, az, hogy odafenn a csillagok Paradicsomában, én továbbra is a kisherceg maradok… Tudom, hogy a Jóisten rokonom, és nem mulaszthatja el, hogy rangomhoz méltón bánjék velem. Majd anyjához fordulva:
– Hozassa ide legszebb ruháimat, fehér hermelin zakómat és bársony körömcipőmet!
Méltóképp szeretnék az angyalok előtt megjelenni és hercegként öltözve belépni a Paradicsomba.
Harmadszorra is odahajlik a gyóntatóatya a kisherceghez, és továbbra is elfojtott hangon beszél hozzá, de a kis beteg türelmetlenül megszakítva annak beszédét, dühösen kiáltja:
– Hát akkor hercegnek lenni, az mit sem ér?
És nem akarva többé semmit sem hallani, a falnak fordul, és keserves sírásra fakad…
