Emlékezés Kolozsvár bombázásának 75. évfordulójára
Édesanyánk megérzése
Édesanyánk megérzése
Vissza

Emlékezés Kolozsvár bombázásának 75. évfordulójára

Ilona nővérem sokat mesélt nekem az 1944. június 2-i kolozsvári amerikai légitámadásról, akkori életükről, viszontagságaikról. Sorban elevenedtek meg emlékei, pillanatképek, kis epizódok az átélt borzalmakról. Ezt próbáltam leírni, minél hűebben visszaadni.

VÁRADI ISTVÁN

A Ferenc József, akkoriban Horthy, jelenleg Horea út 64. szám alatt, az édesapám nagynénjétől, özv. Zagyva Istvánné született Váradi Emíliától (Ilka néni, 1864–1945) örökölt házban laktunk. A sarkon Pethe Gizella csemege-, gyarmatáru- és élelmiszerüzlete volt, míg a Kis (Acad. D. Prodan) utca felé néző oldalon Ágnerék egy kis kocsmát működtettek. Az udvaron álló kisebb, kétszobakonyhás házban pedig Olcsváriék és Nagyék, mint bérlők laktak. Ezen a borzalmas, 1944. június 2-i napon a következő személyek tartózkodtak a szóban forgó helyen: szüleim, Váradi Sámuel (1894. június 22. – 1967. január 31.) és Váradi Ilona szül. Csomós (1910. augusztus 5. – 1993. december 6.), két nővérem, a tíz- éves Váradi Ilona (1937. október 30.) és a hétéves Váradi Judit (1937. július 11. – 2016. augusztus 19.), valamint jómagam, édesanyám hasában, körülbelül hathónapos magzatként. Szomszédjaink: Ágner Károly (–1946.) és Ágner Zsuzsa, felnőtt lányaik: Ágner Nusi, Deák Jolán szül. Ágner, lányai Joli és Gyöngyi, továbbá Olcsvári András, Olcsvári Katalin és hároméves fiúk, Karcsi, valamint Nagy József, Nagy Márta és lányuk, Ilonka.

Június 2-a szép, derűs, napsütéses napnak ígérkezett. Édes­apám, nyomdász lévén, reggel jött haza munkából. Reggelije elfogyasztása után szokásos módon családja körében és a szomszédokkal beszélgetve töltötte az időt. Édesanyám a frissen kivasalt ruhákat rakosgatta el, míg a gyermekek az udvaron játszottak. Kilenc óra körül felhangzott a rádióban: Achtung!!! Achtung!!! Fliegalarm!!! Fliegalarm!!! Figyelem!!! Figyelem!!! Légiriadó!!! Légiriadó!!!  Kolozs, Szamos. Maros… Édesapám a szomszédokkal latolgatni kezdték, hogy menjünk-e le vagy sem a pincébe, melyet az akkori szabályok szerint légoltalmi pincének rendeztek be.

Édesanyánk hirtelen felnézett az égre, majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte: most, azonnal, menjünk le! Érdekes módon ezúttal senki sem alkudozott, ellenkezett. Mindenki vette a kötelező légócsomagját, és sietve elindult lefelé. Ez volt a szerencsénk, mert rögtön ezután elszabadult a pokol. Hulltak és robbantak a bombák! Ágner Nusi szinte négykézláb érkezett le, míg az öreg Ágner bácsi utolsónak, már egy nagydarab vakolattal a hátán. A légnyomás becsapta a masszív pinceajtót, ezzel megvédve a bent lévőket a bombázás esetleges súlyos következményeitől. Ilona nővérem szerint úgy mozgott a pince, mint egy hánykolódó csónak, édesanyámat a légnyomás valósággal feldobta az egyik priccsre.

Judiiit…! Judiiit…! Édesanyám kétségbeesett kiáltással kereste kisebbik nővéremet, aki egy perccel korábban még az udvari vízcsap körül kergetőzött a többi kicsivel. Abban a nagy zűrzavarban, félhomályban, porban és füstben nem látta a pincében. Judit és a kisebb gyermekek azonban Ágner néni bő szoknyája alá bújva kerestek menedéket. A fülsiketítő robbanások és emberi sikolyok közepette ott érezték magukat biztonságban. Közben Ilona (Loncika) nővérem azt kiabálta, hogy: Ott van! Ott van! Abban a nagy hangzavarban alig lehetett hallani a vékony gyermekhangot. Édesanyánk csak akkor nyugodott meg, amikor végre mindkettőjüket magához ölelhette.

Odalent megállt az idő. Néhány dermedt perc után jött megint a rettenet, a felnőttek sikolyai, imái, a pinceablakon beszűrődő világosságban felsejlő rémült, falfehér, ideges emberarcok látványa mind mélyen bevésődött az ittlévők emlékezetébe. Ezek felelevenítése és a korabeli fényképek látványa még most, hetvenöt év múlva is mélyen megrázzák az embert.

Bombatalálat érte a mellettünk, a 62. sz. alatt álló kétemeletes ház utca felőli szárnyát, melynek maradványai ránk, vagyis a házunkra omlottak. De találat érte a református korházat is, a szemközti oldalra is több bomba esett. Szerencsénkre, a jól megépített, mély boltíves pincénk kiállta a próbát, és megmentette a benne oltalmat keresőket.

Jóformán még el sem csitultak teljesen a robbanások hangjai, amikor a magyar és német katonák már elkezdték a mentést. A mellettünk lévő emeletes ház tűzfala úgy lógott, hogy akármelyik percben a házunkra zuhanhatott volna. A romok teljesen betemették az udvarunkon álló kisebbik, kétszobakonyhás házunkat. A pinceajtón már nem lehetett felmenni, mert a törmelék teljesen elborította azt, ezért a katonák a Kis utca felé eső pinceablakon keresztül mentették ki az embereket. Nővérem annyi év után is tisztán emlékszik arra a kissé kövérkés, szeplős magyar katonára és fekete, római számlapos karórájára, aki őt kiemelte a pincéből. 

Szüleimet és az Ágner családot, amint kimenekítették a pincéből, nemsokára egy katonai teherautóra rakták a házból sebtében összepakolt, nehezen kimenekített ruha- és ágynemű-készlettel együtt, és elszállították őket az egyik rokonunkhoz, Deákéknak az Erdő utca (….) tetején lévő szőlősébe (gyümölcsösébe). Itt volt egy kis nyári lak, ebben vészelhették át azt az időszakot, amíg visszaköltözhettek a Horea úti házukba. A nők és a gyermekek bent, a férfiak pedig a tornácon aludtak. Édesapánk innen járt be dolgozni nap mint nap. A férfiak néha elmentek a Vasas csapat meccsére drukkolni. Megtörtént az is, hogy légiriadó miatt sokszor eszeveszetten szaladtak haza a meccsről. A gyermeknek feledhetetlen élményt jelentett a szőlősbeli pár hónap. 

Útközben, a szőlős felé, a teherautóból csak keveset lehetett látni. De az a kevés is mélyen beivódott az akkor tízéves Ilona nővérem emlékezetébe. Házunk a betört ablakaival, a repeszektől összeroncsolt falaival, az utca mindenfelé teli törmelékkel. Bombatölcsérek, katonai autók, lovak, szekerek, a 62. szám alatti ház romhalmazának egyik vasgerendáján a légnyomástól felakadt kicsi kombiné... Ugyanott, egy falon maradt kép. Egy cipő bokástól, katonák sürgés-forgása, kiabálás, jajgatás, mindenütt por, füst, a robbanószerek jellegzetes szaga, néhol véres rongyhalmazok, a református korház romja a lógó lifttel, az emeleten egy ágy a fal mellett… A 62. szám alatti ház törmelékhalmaza felett kilátszó házuk tetejét már sírva nézte…

Édesapám nyolcvanéves be­teg nagynénje, Ilka néni és egy­ben keresztanyja nálunk la­kott. Akárhány légiriadó volt, soha nem engedte, hogy levigyék az óvóhelyre, vagyis a pincébe. Ha meghalok, eleget leszek majd a föld alatt, mondta. Szüleim, ahogy feljöttek a pincéből, a kitört ablakokon keresztül rögtön bemásztak hozzá. A légnyomás kiszakította az egyik ruhásszekrény ajtaját, és úgy csapta az ágyhoz, hogy a törmelékek nem érték Ilka nénit, az üvegszilánkoktól pedig a fejére húzott paplan védte meg. (A paplant a betört ablaküvegek szinte széthasogatták, beborítva az egész ágyat). Őt a katonák a szürkenővérek (piarista apácarend) által valahol a Magyar utca végén fenntartott menhelyre szállították. A nagy légnyomás hatására a házban található minden porcelán és üvegféle ripityára tört, sőt a ruhásszekrények is szinte darabokra estek. A konyhában jó pár edény egészen érdekes, használhatatlan formára görbült. Csodával határos módon a porcelán teáskészlet egyik kis kancsója épen maradt.

Ilona nővérem 1944-ben a harmadik, Judit pedig az első osztályt végezte a Rudolf (Szent István, Karl Marx, Decebal) úti elemi iskolába. Ha légiriadó volt, azokat a diákokat, akik a közelben, 15-20 percnyire laktak az iskolától, mindig rögtön hazaengedték, mert az ottani óvóhely nagyon kicsi volt. Általában a riadók alkalmával nővéreim az iskolától a Rudolf út és a Kis utca sarkán lévő Gál-vendéglő – amely teljesen tönkrement, és az itt tartózkodók közül többen is meghaltak – mellett bekanyarodva, kézen fogva, lélekszakadva szaladtak hazafelé, édesanyánk pedig a csemegeüzlet előtt várta őket. Szerencsére, a háborúra való tekintettel, már március végén kiadták a vakációt. Különben nem értek volna idejében haza, hiszen június 2-án a légiriadó után pár percre már hullottak is a bombák.

Lefekvés előtt ruháikat mindig megfelelő sorrendben kellett elrendezniük, hogy légiriadó esetén gyorsan tudjanak felöltözni. Édesanyánk ezt mindig szigorúan megkövetelte. Az úgynevezett légócsomag is mindig kéznél volt az ajtó közelében, hogy ne kelljen keresni szükség esetén. A légócsomagban mindig kellett legyen élelem, víz, ruhák, fehér- és ágynemű stb.

Ha jól meggondolom, akkor a Jó istennek, édesanyánk megérzésének, gyors döntésének és a jól megépített boltíves pincénknek köszönhettük, hogy ép bőrrel megúsztuk. (Tizenegy felnőtt, hat gyerek plusz én.)

Szüleink az 1944-es tanév befejezésekor, mivel már nagyon közeledett a front, nővéreimről fényképet készíttettek a házunkkal szemben, a hidelvi református parókia épületében működő, Halzsa János nevű fényképésznél. Megmaradt az a csoportkép is, amelyik a harmadik osztály végén, 1944. március 17-én készült a Rudolf úti iskola udvarán, középen Bencze Lídia tanítónővel. Sajnos, Ilona nővérem egyik osztálytársa, a harmadik osztályt alighogy befejező Illés Zolika vagy Gyuszika a bombatámadás áldozata lett.

A háború után kezdett helyreállni az élet. Szüleim egy magánbank megkeresésére, a szakértői vizsgálat után, előszerződést kötöttek a ház teljes rendbehozatalára, és még két emelet ráépítésére a telek jobb kihasználására. A tervek szerint alul üzletek, az emeleten pedig lakások lettek volna. Ám az 1948-as államosítással a szép tervek szertefoszlottak. Ott laktunk egészen 1957 húsvétjáig, amikor az épületet államosították, lebontották, és helyébe négyemeletes tömbházat építettek.

Fotó: Wagner János

 

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A koszovói különleges rendőri alakulat ...
Új irodalmi lendület Kolozsváron: ...
VIDEÓINTERJÚ - Mi történt Oláh ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ