Emlékezés az alma materre

A mi dupla osztályunk a középiskola utolsó négy évét tiszavirág-életű, de ennek ellenére kiválóan teljesítő tanintézetben járta végig. Az 1948-as tanügyi reform hozta létre és 1952-ben, amikor érettségiztünk, már nem indult új első osztály.

A tanügyi reform országszerte megszüntette az egyházi iskolákat, s minden más, tanításra, nevelésre hivatott intézményt, amelynek szellemisége nem egyezett a kialakuló népi demokratikus rendszer elveivel. Iskolánkat, a Marianumot is felszámolták, épületében ősztől már a Bolyai Egyetem működött. Tanácstalanok voltunk, hova jelentkezzünk felvételi vizsgára, ugyanis több magyar tannyelvű vagy magyar tagozattal is rendelkező középiskolát létesítettek, amelynek elvégzése után az érettségi diploma mellé középfokú szaktudást igénylő munkahelyet is ígértek. Ilyen volt a Kereskedelmi Leány-középiskola is, amelynek párhuzamos két osztályába 86-on jutottunk be.

Mivel szeptemberben még dolgoztak az iskolánknak kijelölt egyemeletes lakóház átalakításán, az ugyancsak akkor létesített Pénzügyi Leány-középiskola épületében, délutáni oktatással kezdtük a tanévet. Csaknem két hónap telt el, mire átköltözhettünk a Marianumból származó bútorzattal, szemléltető eszközökkel berendezett épületbe. A tanári kar tagjai jórészt a Marianumból és a Református Leányiskolából jöttek. A harmadik osztályt újra költözéssel kezdtük, mert egyesítettek a román tannyelvű Kereskedelmi Leány-középiskolával, ahol természetesen csak reggeltől estig tartó tanítással (kéthetenként változó beosztással) biztosították a két tagozat működését.

Zűrzavaros évek voltak, nem csak a világháború nyomta rá a bélyegét a mindennapi életre, az emberek gondolkodását, viselkedését is megosztotta a megváltozott társadalmi-gazdasági rendszer. Ebben gyökerezhetett az a szavakkal meg nem fogalmazott, közöttünk lappangó ellentét is, amitől egyre barátságtalanabbá vált a két osztály kapcsolata. Tanáraink kiváló pedagógia érzékkel oldották meg a problémát: összekeverték a két osztály tanulóit. Szétválasztották a barátnőket, az összeszokott padtársakat, egyiküket az A-ba, másikukat a B-be irányították. A negyedik osztály végén alig néhányan tartották számon, „ki honnan érkezett”. A többség belátta, nem ez a fontos, hanem a tulajdonképpeni közös cél, amiért ide jöttünk: az eredményes tanulás, a sikeres érettségi vizsga. S mindezt könnyebb elérni barátságos, összetartó közösségben.

A tablóról egyetértésben döntött a két osztály, hogy csak azért is lesz, és közös lesz. A felsőbb szervek ugyanis helytelenítették, hogy „az egészséges káderek” és az „osztályidegen elemek” gyerekeinek a fényképe ugyanazon a bekeretezett felületen díszelegjen. Azt a szokást, hogy az elkészült tablókat néhány napra kitették a belvárosi üzletek kirakataiba, nem nézték jó szemmel, s a ballagások hagyományos ceremóniáit is gyanakodva figyelték. Azt viszont, hogy a végzős diákok új ruhában ballagjanak, a gazdasági helyzet tette lehetetlenné (áruhiány az üzletekben, a szülők szűkös jövedelme…). A tablón azért vagyunk mégis egyforma és az alkalomhoz illő öltözetben, mert mindegyikünk ugyanabban a sötét színű, fehér csipkegallérral díszített blúzban ült a fényképezőgép elé. Bankettünk szerény búcsúdélután volt egy osztályteremben.

1952. június 10-én ballagtunk. A kis iskolaépületben és az udvaron alig fértek az illatos virágcsokrokkal érkező meghívottak: szülők, családtagok, barátok, ismerősök. A tablót – az igazgatónő kérésére, hogy ne legyen feltűnő helyen – az épület manzárdszobájában állították fel, az érdeklődőket kis csoportokban kalauzolták arrafelé a szervezők.

Az érettségi vizsga rendben és elég jó eredménnyel zárult, a többség izgatottan várta, hogy elfoglalja első munkahelyét, mások egyetemi felvételi vizsgára készülődtek, de néhány jó képességű társunkat megfosztotta ettől a lehetőségtől egy igazságtalan rendelkezés, amely szerint „társadalmi eredetük” miatt nem kaphatták meg az egyetemi felvételihez szükséges írásbeli ajánlást.

Az évek során szétszóródtunk az országban, a nagyvilágban, ennek ellenére közösségünk – néhány kivételtől eltekintve – lélekben együtt maradt. A távol levőktől érkező híreket továbbadtuk a többieknek, ha váratlanul találkoztunk, nem mentünk el egymás mellett egyszerű köszönéssel, de kölcsönös segítségnyújtásban, tanácsadásban sem volt hiány.

Rendszeresen megtartottuk az érettségi találkozókat, az 55. évforduló után már évente, mert a jelenlévők névsora egyre rövidült, és szaporodott halottaink száma… A 67. évfordulón, 2019 szeptemberében két férjjel együtt tizenketten gyűltünk össze, és még huszonkét volt osztálytársról volt friss hírünk. A következő két évben a koronavírus-világjárvány miatt nem gondolhattunk találkozószervezésre, s mi tagadás, az életkorunkból adódó egészségügyi panaszok is egyre több társunkat kényszerítették otthon maradásra. Ezért gondoltuk úgy 2021 nyarán, hogy idén, a hetvenedik évfordulón érettségi találkozó helyett néhány sorban megemlékezünk iskolánkról, még egyszer lerójuk hálánkat és tiszteletünket egykori tanáraink előtt, akik mindent elkövettek és megtettek azért, hogy tudásunk gyarapítása mellett emberré neveljenek.

Egy újságcikk sajnos nem nyújt lehetőséget nevük, érdemeik felsorolására, de nem fáradoztak hiába. Iskolánk végzősei nemcsak a nők hagyományos és fontos szerepkörében, feleségként, anyaként állták meg a helyüket az életben, hanem megbízható szakemberekké váltak, sokan felelősségteljes beosztásban dolgoztak.

Azt a sok történetet sincsen mód elmesélni, amitől – a mostoha körülmények ellenére – jó volt, szép volt a mi időnkben is kolozsvári középiskolás diáknak lenni. Befejezésül kedvenc népdalunk két kezdősorát idézem (szövegét kissé magunkhoz igazítva énekeltük, dallama a füttyjelünk volt): „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak / nincsen párja a kerista lánynak…”