Embereket megtaláló, visszahozó és felkaroló programok kellenek

Az esperes, akinek egyszer talán Facebook-oldala is lesz

Embereket megtaláló, visszahozó és felkaroló programok kellenek
Dr. Bibza Gábor esperest nemrég választotta újra a Kolozsvári Református Egyházmegye. 2012-ben ő volt Erdély legfiatalabb esperese, tele tervekkel, elképzelésekkel, az sem tántorította el, hogy ellenzői is jócskán akadtak. Fiatalos lendülete most, hat évvel később sem lankadt – győződtem meg a napokban, amikor felkerestem a frissen felavatott törökvágási gyülekezeti házban –, s mi sem bizonyítja jobban, hogy jól végezte küldetését, minthogy második mandátumára készülve nem volt ellenjelöltje. Bibza Gáborral gyermekkorunk óta ismerjük egymást (innen a tegeződés), de először beszélgettünk érdemben családról, hivatásról, vallásról. Arról, hogy manapság templomot vagy kórházat kell-e inkább építeni, hogy kell-e Facebook-oldala legyen a digitalizáció felé nyitni akaró esperesnek, s egyáltalán hol az egyház helye a mai társadalomban? Arról, hogy milyen könnyű a digitális világban uszítani, s hogy mire képes ezzel szemben a türelem és az alázat. Nem utolsósorban pedig arról, melyek a következő hat év kihívásai, s mi lesz az egyházmegyében kallódó több mint tízezer református lélekkel?

(Borítókép: Kiss Gábor)

– „Türelemre, megértésre, alázatra van szükség” – emeltük ki 2012-ben annak a cikknek a címében, amelyben megválasztásod előtt esperesi programodat ismertettük. Azóta eltelt bő hat év. Mikor fogyott el először a türelmed?

– Egész későn, négy évvel a megválasztásom után. Volt egy olyan év, amikor három gyülekezetben kénytelenek voltunk úgy rendet tenni, hogy a lelkipásztornak mennie kellett. Lehet, a kívülállók számára nem is látszott, hogy elfogyott a türelmem. Nagyon nehéz év volt. Végül közös megegyezés történt: megértette a lelkipásztor is, hogy lehetetlenné vált az adott gyülekezetben a szolgálata. Amikor a presbiterek kiabálnak, mi pedig érzékeljük a lelkipásztor tehetetlenségét – akár vezetőjeként, akár kollégájaként – ezek nagyon kellemetlen dolgok. Talán éppen ezért az évek során a türelemhez, megértéshez, alázathoz hozzáadódott még egy dolog, amire nagy szükség van: a humor. Mert rájöttem: vannak dolgok, amelyeket csak humorral lehet elviselni.

Erős ellenzékből értő partnerség?

– Mesélj részletesebben e hat évről, amely 2012. október 1-jén kezdődött esperessé választásoddal.

– Nagyon nehezen indult. Nagyon erős ellenzék volt, akik nem akarták, hogy esperes legyek, ugyanakkor két egyházmegye egyesült, és más-más irányból érkeztek a lelkipásztorok, más-más belső rendje, „kultúrája” volt a korábbi egyházmegyéknek. Először is adminisztratív vonalon létre kellett hozni az új egyházmegyét. Nagyon sok segítséget kaptam Tárkányi Mártontól, az akkori pénztárostól és Ferenczy Anna-Máriától, az egyházmegye tapasztalt titkárnőjétől, aki hosszú évtizedeken át az egyházmegyében dolgozott. Ezenkívül a fiatalok, főleg az én nemzedékem, mellém álltak, és így nem egyedül kellett megküzdeni a tornyosuló feladatokkal, hanem egy egész közösség, egy csoport tevékenykedett, és egyre többen kapcsolódtak be a munkába. Aztán csendesebb időszak következett, majd a már említett gyülekezeti gondok. A vége pedig jobbra sikerült, mint képzeltem, hisz a hat év munkáját úgy értékelték a lelkésztársaim és a presbiterek, hogy nem volt ellenjelölt a választás alkalmával.

– Sokak számára fura lehet, hogy az egyházban is vannak ellentétek.

– Lehet konfliktus a hívek és a lelkipásztor között, a lelkipásztor és a presbitérium között, vagy éppen a presbitérium és a hívek között. Minden esetben az egyházmegye – és ezen belül az esperes – közvetítő, békítő szerepet tölt be, és ha más eszköz nincs, akkor terelődnek fegyelmi útra a dolgok; hála Istennek az utóbbi hat évben erre nem volt szükség a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A jó szó, az emberi szó, a beszélgetés, a moderálás sok mindent meg tud oldani. Ahol emberek találkoznak, együtt vannak, még ha az Isten nevében is, konfliktus mindig lehet.

Szükséghelyzet volt: ennek a gyülekezetnek nem volt se gyülekezeti háza, se parókiája (Rohonyi D. Iván/archív)

– Prioritásod volt a lelkipásztori közösség erősítése is. Sikerült megvalósítani?

– Részben. Lehet, hogy nincs egy egységes, együtt dobogó rend, hogy messze állunk még az ideálistól, de a nagyon mély ellentétek szép lassan kezdenek eltűnni. Teljesen más dolgok foglalkoztatnak bennünket, mint azok az ellentétek, amiket magunkkal hozunk az egyházi szocializációnkból – természetes, hogy van ilyen, hiszen más helyről érkezünk, más-más egyházmegyéből, más háttérrel. A lelkészi közösség ebben az egyházmegyében kívülről kapott erősítést: nagyon erős Presbiteri Szövetség alakult 2012 őszén, és ez úgy összefogta a híveket, hogy a lelkipásztorok is megerősödtek ebben a közösségben. És igen, vannak még közös focimeccsek, amelyekről már írtatok: a mai napig is fociznak közösen a lelkész kollégák, akik még bírják.

Ki kinek épített gyülekezeti házat

– Ha már konfliktusokról beszéltünk, s mondtad, hogy voltak ellenzőid, felmerül a kérdés: nincsenek olyan rosszmájú megjegyzések, hogy bezzeg az esperes pont saját magának épített gyülekezeti házat?

– Rosszmájú megjegyzések mindig lesznek, de nem hiszem, hogy ezeknek meg kellene akadályozniuk az embert a munkájában. Ezt a gyülekezeti házat egy közösségnek építettük, nem én, hanem a közösség tagjai velem együtt. Itt rengeteg ember dolgozott azért, hogy ez az épület felépüljön. Nem hallottam rosszindulatú megjegyzéseket, és szerintem itt most nem is lenne helyük, hiszen szükséghelyzet volt: ennek a gyülekezetnek nem volt se gyülekezeti háza, se parókiája.

– A társadalomban sok olyan hangot hallani, hogy nem templomot kell építeni, hanem kórházat… Persze tudom, ez egy gyülekezeti ház, de.

– Egy vallásos közösség építette saját magának. Ami itt történt a Donát negyedben, az egy helyi közösséget szolgál ki, az egyetlen magyar intézmény a negyedünkben. Olyan gyülekezeti központ, ahová a bajba került emberek, egyháztagok bejöhetnek, segítséget kér­hetnek.

Ami az általános kérdést illeti, úgy gondolom, egyensúlyra lenne szükség. Ha egyensúlyban lennének a dolgok az életben, akkor ez nem lenne kérdés. Valóban rengeteg templom épült az utóbbi években, de azért azt is látni kell, hogy talán az elmúlt 50 évet pótoljuk be, amikor nem épülhettek templomok Romániában. Hogy aztán túlkapás lett belőle, ez is tény. Ezek a túlkapások vezettek oda, hogy a társadalomban megfogalmazódott: kórházra lenne szükség, és nem templomra. Mert teljesen igazuk van abban, hogy olyan kórházaink vannak, amilyenek Európában sehol. Jogos a felháborodás, és a legkönnyebb, ha egymás ellen uszítunk… Ahol a közösségnek templomra van szüksége, templom épüljön, ahol kórházra, ott pedig kórház. Ezt kellene egyensúlyban tartani, de ez már nem a lelkipásztor, hanem a politikum dolga. Egy közösségnek egy templomra igenis szüksége van.

Nagyvárosi misszió: megtalálni a 12 ezer kallódó reformátust (Rohonyi D. Iván/archív)

– Szerinted hol az egyház helye a mai társada­lomban?

– A mai digitális világban elég rossz szemmel nézik az egyházat, és abban egyelőre keresi helyét az egyház – de úgy gondolom, nem is az egyháznak kell megtalálnia ezt. Egy közösség ellen lehet kampányt indítani, nagyon könnyű heccelni úgy, hogy nincs arc hozzá, s nincs egy kiforrott, egészséges vitakultúra. Viszont annál nehezebb építeni valamit. Ami a teljes társadalmat illeti, az egyháznak nem változott a szerepe: az evangéliumot kell hirdetnie, az Istentől kapott örömüzenetet, a bajban levőkön, rászorulókon segítenie.

Facebook és család

– Ha a digitális világ rossz szemmel nézi az egyházat, nem lenne jó ott reagálni erre? Akár úgy is kérdezhetném: miért nincs Facebookod?

– Úgy gondolom, ha valaki ír nekem, akkor illik válaszolni. De annyira sok ember ismer, és annyira sokan leveleznének, tartanák a kapcsolatot velem, hogy nagyon értékes időt venne el. És lehet, hogy ezt is a családomtól venném el. Facebookozom viszont: időnként a feleségem Facebookját használom. Sőt, van Facebookja az egyházközségnek, a segédlelkészeknek, és ezeken keresztül kommunikálunk, még ha indirekt módon is. Majd ha nem leszek esperes, és más egyházi tisztségem sem lesz, s amikor már kellő időt tudok a családra szánni, akkor Facebookom is lesz, megígérem. Mert bár kívülről nem látszik, de az esperesség igen időigényes megbízatás, ami nagyon sokszor a család kárára megy – különösen a gyerekeimnek hiányzom igazán. Nagyon sok adminisztráció van, az egyházak rendje szerint három évente minden gyülekezetet meg kell látogatni, sok ünnepségen elvárják, hogy az esperes jelen legyen.

– Szoktad-e kérni édesapád, Bibza István nyugalmazott esperes véleményét? Szeretnéd-e, ha valamelyik gyermeked a nyomdokaitokba lépne?

– Édesapám véleményét nemegyszer kikértem, figyelembe vettem a döntéseimben – de nem mindig döntöttem azt, amit ő javasolt. Nagy segítség volt nehéz helyzetekben, sorsdöntő pillanatokban, vagy mikor magam sem találtam a megoldást. Ez így van rendjén apa s fia között. Hogy valamelyik gyermekem kövessen a pályán? Ilyen jellegű vágyam sohasem volt. De édesapámnak sem velem szemben. Amikor bejelentettem, hogy teológiára felvételizem, meglepődött, sőt megijedt, hisz ismeri ennek a szakmának nemcsak minden szépségét, de nehézségét is. Én úgy lettem lelkipásztor, hogy egy ifjúsági csoportba jártam, itt a Donát negyedben, és annyira megérintett ez a lelkület, hangulat, ez a világ, hogy azt mondtam, ezt akarom. Azt szeretném, ha a gyermekeim is megtalálnák a maguk útját. Ha valamelyikük úgy dönt, hogy lelkipásztor szeretne lenni, állok elébe. Külön érdekesség, hogy két lányom van és egy fiam… A női lelkészséggel Erdély-szerte még mindig fenntartások vannak, bár szerintem egyre inkább el fog nőiesedni ez a szakma is. Bárki lehet közülük lelkipásztor, ha úgy dönt.

Négy faluval vagyunk kevesebben

– Beszéljünk akkor a közelebbi jövőről, az újabb hatéves mandátumról, kihívásairól, terveidről!

– Az elmúlt hat évben egy dolgot nem sikerült megvalósítani: az egyházmegye digitalizálását. Van weboldala az egyházmegyének, de senki sem foglalkozik vele úgy, ahogyan kellene, nincs rá megfelelő ember. A gyors adatátvitel – hogy a lelkipásztoroknak minél kevesebb papírmunkát kelljen végezniük – sem valósult meg. A következő hat év egyik feladata lenne az adminisztráció ilyen irányú leépítése, hiszen ha már nem lehet kikerülni, a digitális világban legalább fel lehet gyorsítani, könnyebbé tenni.

Türelemmel és alázattal kell az embereket meghallgatni, s ha a lelkipásztornak a maga gyülekezetében ilyen hozzáállása kell hogy legyen a hívei iránt, akkor az esperesnek is ugyanilyen türelemmel, alázattal, jóindulattal kell meghallgatnia a hozzá forduló lelkipásztorokat, presbitereket.

Az elmúlt hat esztendőben két és fél ezer lélekkel fogyott az egyházmegye. Ez kolozsvári viszonylatban nem is tűnik olyan soknak, de négy közepes falut jelent. Ezenkívül 12 ezer református itt kallódik közöttünk: tudjuk, hogy reformátusok, ők maguk is ennek tartják magukat, de sehova nem tartoznak. Sajátos nagyvárosi missziót kellene indítani, meg kell keresni és megtalálni ezeket a reformátusokat, akik részben elidegenedtek az egyháztól. 12 ezer emberről beszélünk, miközben 28 500-an vagyunk ma Kolozsváron és vonzáskörzetében. Ez tehát a nagyon nagy feladat: nagyvárosi missziót indítani. Ezt az egész egyházmegye és lelkészi kar, illetve a 12 kolozsvári gyülekezet csak együtt tudja megvalósítani.

Zajlik a rendkívüli templomfelújítási program, amely a kolozsvári egyházmegyéből 33 templomot érint – ez az Erdély-szerte felújítandó templomok 10%-a. Van, ahol csak egy orgonát kell javítani, máshol csak a fűtést korszerűsíteni, de van, ahol teljes felújítás kell, s lehet, hogy már életképes gyülekezet sincs a háttérben. Az egyházkerület égisze alatt zajló program – amelyben egyfajta közvetítő szerepe van az egyházmegyének és az esperesnek is – meghatározza következő 2-3 évünket. Túl vagyunk a pályázatok megírásán, 28 pályázatot az egyházmegye segítségével tudtunk összeállítani, további 5 a gyülekezetekben készült el, és most már a pályázatok lehívása, nyár óta elszámolása is elkezdődött. S ha mindezzel megvagyunk, akkor jön az, ami talán még fontosabb: az egyre inkább elnéptelenedő, kiürülő templomokat meg kell tölteni lélekkel, tartalommal, gyülekezettel. Ehhez a mai társadalomban már nem elég egy helyi gyülekezet vagy közösség, hanem egyházmegyei, egyházkerületi szintű programokra lesz szükség. Nem feltétlenül népszerűsítő, hanem embereket megtaláló, embereket visszahozó és felkaroló programok kellenek. Mert hiába hirdetek evangéliumot, ha valaki éhezik vagy beteg, hiába hirdetek örömüzenetet annak, aki teljesen hátat fordított. Azt először meg kell keresd, meg kell találd, meg kell érintsd a lelkét, és utána lehet rajta segíteni, a maga módján. Akkor fognak ezek a megújuló és megszépülő templomok megtelni, ha ilyen emberközpontúan tudunk odafigyelni a saját egyháztagjainkra.