Előhívás: amikor a képek ismeretlen életekről is mesélni tudnak

Rendhagyó kiállítás az audiovizuális örökség világnapjára

Előhívás: amikor a képek ismeretlen életekről is mesélni tudnak
„Fedezd fel, emlékezz, oszd meg” – jelmondattal buzdította idén az UNESCO az audiovizuális örökség világnapja alkalmából a világszerte működő archívumokat, hívják fel a figyelmet az általuk őrzött értékekre. A felhívásnak maradéktalanul eleget tett a Sapientia EMTE média tanszéke és az Erdélyi Audiovizuális Archívum, az Előhívás című, nem mindennapi kiállításával. A fotó és a film közegéből építkező tárlat bizonyosságául szolgál annak, hogy egy kidobott családi fotógyűjtemény is információkat hordoz, hogy ismeretlen emberek emlékeit őrző fényképeket is értelmezni, sőt azokhoz különböző szálakkal kapcsolódni lehet, és méltó kontextusban örökséggé, a közös emlékezés részeivé válhatnak. Bár a fotók történetét senki nem mesélhette el nekik, a Kerekes Emőke és Balla Zoltán által megalkotott tárlat mégis mesél – két kolozsvári ember életéről.

Az október 27-i világnap kiváló alkalom arra, hogy a figyelem az audiovizuális dokumentumokra, ezek megőrzésének, kutatásának fontosságára irányuljon – hangsúlyozza honlapján közzétett felhívásban az UNESCO. Az emberi életekről, kultúrákról mesélő archívumok felbecsülhetetlen, a kollektív emlékezetet erősítő örökséget képviselnek, a világban élő emberi közösségek kulturális, társadalmi és nyelvi változatosságát tükrözik, segítenek megérteni közös világunkat.Az UNESCO felhívása folytán világszerte foglalkoznak az archív képek és filmek sorsával, felhasználási, kutatási lehetőségeivel; mindenki csatlakozhat a meghirdetett tematika szellemében kidolgozott rendezvényével, feltöltheti honlapjukra annak leírását, mint ahogyan mi is megtesszük – mondta lapunknak Blos-Jáni Melinda, az Erdélyi Audiovizuális Archívum egyik alapítója, a Sapientia EMTE média tanszékének oktatója. – Mi egy kicsi archívum vagyunk, egyelőre évente a saját kutatásainkat, a bejövő képanyagokat próbáljuk láthatóvá tenni. Törekszünk arra is, hogy megmutassuk, hol tartunk, mivel foglalkozunk, hogyan gondolkodunk a képekről, jelezve, hogy milyen új megközelítésekkel gazdagodtunk – magyarázta.Az Előhívás cím alatt, a Sapientia EMTE média tanszékén pénteken délután megnyitott kiállítást megtervező és megalkotó művészek egy méltatlan sorsra jutott családi fotógyűjtemény képeivel dolgoztak; a fotó és a film eszközeivel teremtettek kapcsolatot, egyfajta emlékezési szférát olyan emberekkel, akikkel nem lehettek közös emlékeik.A tárlat létrejötte egy nagyon emberi, és nagyon megható szálon indult el: a házaspár, akiknek fényképei a szemétben landoltak, a kiállítás alkotóinak tömbházbeli szomszédjai voltak. „Közvetlen falszomszédaink voltak, de a városi, elidegenedett élet folytán, soha nem találkoztunk. Láttuk, amint a fényképgyűjteményt a lakás új tulajdonosai a hölgy halála után kidobták” – magyarázta a fotóművész, Kerekes Emőke. Elmondta, nagyon meghatotta őket, hogy mennyire erős manapság is a fényképek mágiája: ezek az ember létezésének legfőbb bizonyítékai, mindenekelőtt ezeket dobják ki. Szükségtelen, hasznosíthatatlan dolgoknak tekintették őket, hiszen az apróbb tárgyakat felkínálták a szomszédságnak is…
A fotókat kivették a szemétből, elemezni kezdték, és a képek sok mindent elmeséltek: többek között azt, hogy nem volt gyermekük, és a két ember rendkívül fontos volt egymásnak. „Hosszabb ideje dolgozom archívumokkal, de soha nem találkoztam még ennyire fókuszált anyaggal, amelynek kilencven százaléka arról szól, hogy férj és feleség egymást fényképezi” – mondta a fotóművész. A fényképek valamikor az 1950-es évektől kezdve készültek, nagy részük a házaspárnak a volt szocialista országokban tett útjai, kirándulásai alkalmával. Mindamellett, bárhova mentek, soha nem a helyszín volt a fontos, mindenekelőtt egymást fényképezték – magyarázta Kerekes Emőke. A fotókból azt is leolvasták, hogy a férj feltehetőleg középosztálybeli értelmiségi, mérnök, vagy tanár lehetett, a feleség háztartásbeli. A férj maga is amatőr fotós volt, a sötétkamrai előhívás során alakítgatta, nagyítgatta a képeket. A fotógyűjtemény erről a két emberről, az ő kapcsolatukról szól, és mivel egymást fényképezték, állandóan jelen van a női és a férfi tekintetcsere rajtuk – részletezte a művész.
Elmondta, a tárlat fotográfiai anyagában ennek a nagyon erős kapcsolatnak az értelmezésére törekedett, a hangsúlyt a tekintetekre helyezte. Néhány montázsképpel az adott kornak a miliőjét is megpróbálta kiemelni. A másik művész, Balla Zoltán a képek vizualitására, az amatőr fotós férjnek a képalkotási módjára összpontosított A végső mosás című kisfilmjében. Ez a megjelölés egyrészt a fotográfiák mosására, az utolsó vizestálcára utal, de arra is, hogy a két alkotó ezt a fotóarchívumot annak képletes utódaiként magáévá tette, kortárs koncepcióba helyezte.
Világszerte létezik és terjed már az arra irányuló mozgalom, hogy az audiovizuális archívumokat használni kell, kutatásra, művészetre, különben elhalnak, elsikkadnak – emelte ki Kerekes Emőke.
Az október 27. és november 12. között, a Sapientia EMTE Tordai út 4. szám alatti, B épületének I. emeletén látogatható kiállítás a média tanszék Intermedialitás a kortárs filmben: a köztesség változó formái című kutatási programjához is kapcsolódik.

Amint arról beszámoltunk, az audiovizuális örökség világnapja alkalmából az Erdélyi Audiovizuális Archívum egy közösségi projektet is indított, melynek keretében Kolozsváron vagy kolozsváriakról 2000 előtt készült, a téli ünnepkörhöz kapcsolódó fényképeket és az ezekhez kapcsolódó történeteket gyűjtenek.
Az UNESCO kezdeményezésére 2007-ben ünnepelték először október 27-ét az audiovizuális örökség világnapjaként. A világszervezet szerint, ennek az örökségnek a megőrzése, elérhetőségének biztosítása az emlékezéssel kapcsolatos valamennyi intézménynek, de a nagyközönségnek is alapvető célja kell legyen.