A statisztikai intézet a napokban közölte, hogy júniusban országosan a nettó átlagbér értéke 3541 lej volt. Az alacsony bérezésű vidékeken kimagaslónak és sokaknak hihetetlennek tűnik ez a nettó kereset, de ez csak azt mutatja, hogy a kétkedők a világtól elszakadva, tájékozatlanul élnek. Elfogadom, hogy a statisztikák nem hajszálpontosak, de nagyságrendileg mindenképpen hiteles tükröt tartanak a társadalom elé, amit azért is érdemes megszívlelni, hogy jobban felmérjük, hol tartunk. Az átlagbér nem azt tükrözi, hogy nekem vagy a szomszédomnak mekkora a jövedelme, hanem éppen azért átlagbér, mert valamennyi dolgozó bérét figyelembe veszi és azt elosztja a dolgozók számával.
Hogy sok helyen ez jóval kevesebb, azt szintén a statisztika mutatja ki. Hargita és Kovászna megyében 2019-ben például az átlagbér szintje 20 százalékkal maradt el az országos átlagtól. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az országos átlagbérként egyesek számára horribilisnek tűnő 3541 lejes összeget számolt ki a statisztikai intézet, hiszen ha az említett két megyében 20 százalékkal marad el az átlagbér, akkor a helyiek többségének a fizetése vélhetően legalább ugyanennyivel kevesebb, de akár többel is. Sokan arra panaszkodnak, hogy 2000 lejt keresnek, bizony ebben az esetben a jövedelem több mint 40 százalékkal marad el az országos átlagbértől.
Ennek a jelenségnek az oka a szegénység, ami számos összetevőből áll. A gazdaságilag gyengén fejlett vidékeken fejletlen az infrastruktúra, ezért a tőkeerős vállalatok elkerülik ezeket a régiókat, a fiatalok sem maradnak ott. Következésképpen kevés a vállalkozó, a létezők sem tudják könnyen eljuttatni áruikat a piacokra az infrastruktúra és a tudás hiányában, a helyi vásárlóerő alacsony, így ott helyben nem is keletkezhet jelentős bevétel. A lakosság képzettsége tekintetében sem állnak jól általában a szegénynek számító vidékek, az egyetemi végzettek aránya rendszerint alacsony, márpedig minden cég főleg a versenyképes tudást hajlandó megfizetni bevételének növelése érdekében.
A cégek szerkezetéből azt is tudjuk, hogy Székelyföldön nagyon kevés a tőkeerős cég, az ott működő vállalatoknak alacsony a bevétele, így érthető módon alacsony béreket is fizetnek, ellenkező esetben csődbe mennének. Székelyföldön is az állam az egyik legnagyobb alkalmazó, így az állami bérek azok, amelyek még felfelé húzzák az ottani béreket. A lemaradás a versenyszférában tapasztalható, ahol a fent említett okok miatt igazán kevesen tudnak országosan versenyképes bért fizetni. A fiatalok exodusát márpedig így igen nehéz megállítani.
Ami azonban ennél felháborítóbb, az Florin Cîţu miniszterelnök arroganciája, aki a napokban szintén a béreket taglalta. A miniszterelnök megállapította, hogy a bérek növekednek, a lakosság egyre jobban keres, és Románia már nem az alacsony bérek országa. Részben igaza van, mert ha visszanézzük az elmúlt évek bérstatisztikáit, akkor az látszik, hogy az elmúlt nyolc évben csaknem megháromszorozódott azok száma, akik nettó ezer eurónál többet keresnek. S hogy lássuk abszolút értékben is a Ziarul Financiar számításait, amelyekre a kormányfő hivatkozott: míg 2013-ban 191 937 dolgozó keresett ezer eurónál többet – ők a 4,9 millió dolgozóállomány 3,9 százalékát tették ki –, az idén 563 826-ra nőtt a számuk, a teljes dolgozói állományban pedig arányuk 11,4 százalékra emelkedett. Persze itt is feltűnik, hogy ebben az esetben is a lakosság csaknem 90 százalékát mellőzzük. A kormányfő meglehetősen érzéketlenül nyilatkozott akkor, amikor azzal rukkolt elő, hogy immár a lakosság több mint egy százaléka, vagyis körülbelül 50 ezer személy keres többet 3 ezer eurónál, s ez azt mutatja, hogy az emberek egyre jobban élnek.
A kormányfőnek – ha nagyon őszinte akart volna lenni – azt is el kellett volna mondania, hogy a béremelkedésben nagy szerepe volt az előző szociáldemokrata kormányoknak, amelyek jelentősen emelték a minimálbért, valamint a közszférában a bérezést. Az is igaz, hogy emiatt felborult a makrogazdasági egyensúly, de a tanári, orvosi és előadóművészek béreinek emelése elengedhetetlen volt. A belső pártelnökválasztási kampány hevében a fáradtság jeleit mutató kormányfőről egyre jobban kiderül, hogy elitista szemléletű, hiszen a dolgozók egy százalékának a keresete alapján próbál messzemenő következtetéseket levonni az életszínvonalról, ami valóban felháborító. Joggal kérte számon mindenki a kormányfőn, hol marad a többi 99 százalék.
A statisztika meglehetősen kacifántos műfaj, hiszen nagyon sokféle szemszögből lehet ábrázolni számokkal a valóságot, és könnyen lehet ugyanarról a valóságról pozitív vagy negatív képet kialakítani. Cîţu kiragadta a lehető legtorzítóbb adatot, és egyébként ez a fajta szemléletmód vezetett oda, hogy az ország gyakorlatilag szétfejlődött az elmúlt harminc évben, hatalmas jövedelem- és életszínvonalbeli különbségek keletkeztek a különböző megyék és régiók között. Tény, hogy az elmúlt nyolc évben szép ütemben emelkedtek a bérek, viszont az európai átlagtól a lakosság 99 százaléka még nagyon messze áll. A nettó átlagbér is júniusban 7,4 százalékkal volt magasabb a tavalyi hatodik hónaphoz képest, de ha azt vesszük figyelembe, hogy a jegybank az év végére 5,6 százalékos inflációt vetített előre, akkor a reálkeresetek vonatkozásábanl a lakosság ebből igen keveset fog megérezni.
Háromezer eurós magasságokban valóban nem számít, hogy mennyi a kenyér ára. Az is kiderült ugyanis a kormányfőről, hogy halványlila gőze sincs, mennyibe kerül a lakosság több mint 90 százaléka által fogyasztott alapélelmiszer. Csakhogy a nagy többség nap mint nap szembesül az egyre magasabb árakkal és az elértéktelenedő jövedelmekkel. Márpedig a mintegy 1,5 millió, 1386 lejes nettó minimálbérért dolgozónak erősen nem mindegy, hogy mennyibe kerül a kenyér. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy kihagyják étrendjükből ezt az élelmiszert és egészségesebb életmódra törekedjenek, mint a kormányfő.
