Életünk Évával
Vissza

Életünk Évával

Éva kikészült az iskolától. Reggel hatkor alig találtam rá, nem futott elém a sötétben, és nem toporgott türelmetlenül Á. ajtaja előtt, hogy nyissam már, ugorhasson már, ébresszük már…! Csak – szerintem – csodálkozva nézett, hogy mi a frászkarikát keresek ilyenkor ott a sötétben, meghibbantam talán? A szeme fénye csak az előbb lépett ki az ajtón – róla sem tudni, mikor megy, mikor jön, miféle dolog is ez, rendes ember mindig ugyanakkor jön, iszonyatosan fárasztó napról napra, reggeltől estig és estétől reggelig reménykedve figyelni a bejárati ajtó kattanását, hátha most, hátha ma… Szóval a szíve csücske csak az előbb hagyta itt, s ő már a félbeszakadt édes álom folytatásához éppen kényelmesen befészkelte magát a lakásajtó elé hurcolt zöld pizsamablúzba, ami telistele van a távozó isteni illataival. Még a készülő szalámis-hagymás-paprikás mennyei rántotta sem hozta formába, simán sétálhattam a tűzhely, a hűtő és a kagyló között a konyhában, senki nem lábatlankodott körülöttem „rögtön éhenhalok” szemekkel. Á.-t sem követte a zuhanyzóhoz, szokásos rajongásával nem követelt simogatást, figyelmet, nem akart mindenáron játszani. Valami nagy szövegbuborékban tisztán láttam a feje fölött a döbbent üzenetet: „Mi ütött belétek? Sötét van! Korán van!! Hagyjatok aludni!!”

Lassan két éve költözött hozzánk Éva. Ő igazából egy életre kelt plüsskutya. Temérdek szőre van, csiklandozóan puha, selymes, egyszerűen nem bírod nem belefúrni kezed-orrod – és tényleg egyáltalán nem hull! Csokibarnából mára fehér-kapucsínó színe lett, a szeme kékből zöldre váltott. Gombszerű orra barna, és vicces látvány, amikor elszalad: olyankor tisztán látszanak a szinte feketéig sötétbarna talpai. Nyírás után elég gyorsan függönyt növeszt a szeme elé, nem is tudom, hogy lát a sűrű hullámos tincsektől. Ha hagynánk, földig növesztené bundáját, amitől kétszer nagyobbnak látszana, félelmetes méreteivel megtévesztve a nála nagyobb igazi fenevadakat. És lakozna benne fű-fa-virág, bogáncs, ételmaradék és társai. Sose bírtam a piros pántlikával díszített ölebek látványát, de egyszer – kizárólag a házban! – copfot biggyesztettem a feje búbjára, ám attól olyan búbánatos lett, hogy akkor már inkább a loknik, legalább edzi az orrát a tájékozódáshoz.

Első kutyánk szépen helyrebillentette a nemi arányokat a családban. Megrögzött feministát kaptunk a személyében. Mindkét fregolinak morog és vinnyog, aztán harapdálja, míg rá nem szólunk. Legyek bármily elővigyázatos, nem tudom elég óvatosan mozgatni ezeket a mobil ruhaszárítókat, ha három helyiséggel odébb tartózkodik, őnagysága a leghalkabb fémes csörrenésből is meghallja, mi készül, és hogy még időben kifejezésre juttathassa mélységes ellenszenvét, tövig nyomja a gázt – vagyis olyan hirtelen akar elfutni, hogy a parkettán abból eleinte egy helyben csúszós eszeveszett rohanás lesz. Sajnos, nem tereget, és a száraz ruhát sem fogja össze. A vasalódeszkára most már annyira haragszik, hogy egyenesen megugatja. Akkor is, amikor összecsukom, hogy elpakoljam…

Ez a kutya olyan értelmes, csakhogy meg nem szólal! Elfogultság ide vagy oda, tényleg nagyon sok mindent megért. Azt például pontosan érti, ha kérdezzük „Éhes Éva?” A kaja szó hallatán még a madzag is kiesik a szájából, amit épp visszahozott, hogy újra eldobjuk neki. De azt is érti, ha megkérdezzük tőle: Megyünk Jegenyébe? És azonnal örvendező-izgatott vinnyogással leül a kamra elé, ahol a pórázát tartjuk. Azaz csak mímeli az ülést, mert már annyira menni akar, hogy időpazarlás lenne tényleg oda érinteni a fenekét a földhöz, hát csak nagyon közelíti. Séta után első útja a zuhanyzóba vezet, majd onnan kukucskál utánam, hogy hol késlekedem már, neki lábat kell mosni. Az öntörvényű gyermekek világában el sem mondhatom, micsoda hihetetlen diadalérzés, amikor a kutya tényleg leül, ha mondjuk (de ha másodszor mondjuk, akkor biztos…), marad, ha mondjuk (legalábbis egy ideig), és (majdnem) azonnal odajön, amikor hívjuk, nem alkudozik, hogy igazán na, csak még egy kicsit. És szempillantás alatt, zokszó nélkül elfogyaszt minden ételt, amit kap. Na jó, a citromról első kóstolás után lemondott, de amúgy végtelenül hálás kosztos. Nem válogatós, egyformán szereti a csirkenyakat, ami csak úgy egészben lecsusszan falánk torkán, és a paprikát, káposztát, barackot, savanyú uborkát, bár nagy kedvence továbbra is a sajt, amit jutalomfalatként kapott kölyökkorától. Ja, és a napraforgómag, héjastól.

Van kutya, akit hidegen hagynak a labdák. Nem így Évát, kölyökkorában ő még az ajtóütközőt is hetekig próbálta a padlóból kiszedni és pattogásra bírni. Ilyen butaságot, egy szép fehér golyót odarögzíteni…! Micsoda értelmetlen pazarlás! A labdára akkor is odafut, ha a tévében látja, pláné, ha kutya is van a képernyőn. Örök optimista, ugyanis ha kutya van a tévében, akkor még ma is előfordul, hogy átszalad a tévé fala mögötti szobába, hátha ott vannak az imént látott potenciális játszópajtások. A játék a mindene. Legszeretettebb gazdájához odahordja csomós madzagját, gumicsontját, labdáját akkor is, ha az éppen alszik. Ráteszi a takarójára, fejére, kezébe, hogy mikor felébred, azonnal kezdődhessen a játék. Egyébként nem szokta zavarni az alvót, csak éppen annak legkisebb mozdulatára azonnal fél centire dugja az orrát az arcához, hogy még magánál az ébredőnél is hamarabb észrevegye, ha kipattan gazdi szeme, és végre kezdődhet a játék, simogatás. Az más kérdés, hogy az én szememből ezzel másnap estig kiűzné az álmot, hiszen én már attól is helyrehozhatatlanul felébredek, ha lépeget a padlón, mert tudjátok, khm, úgy izé, finoman koppintanak a körmei… A fiúkat persze nem zavarják az ilyen csekélységek, ők igazán tudják, hogy kell rendesen aludni, és százszor              elmondták már nekem, hogy ha egyszer álomra szenderültek, olyankor nem hallgatóznak,     hanem alusznak, na.

Éva maga az élő lelkiismeret. Ha érkezésünkkor nagy ritkán nem üdvözöl, hanem a konyhaasztal, szék alá húzódva les ránk farkcsóválva, akkor már kereshetjük, mit követett el. Önzetlen és önfeláldozó, elég csak annyit kérdezni, mit csináltál, és ő azonnal megszégyenülten elsomfordál, felelősséget vállalva akárki más bűnéért. Akkor is, ha semmit nem követett el. Ilyenkor a hazaérkezésünkre kijáró örvendezésből összehúzza magát amilyen kicsire csak lehet, és közben úgy lopakodik tova, mint lassított felvételen a rajzfilmhősök, hogy észrevétlen eltűnhessen a minden bizonnyal jogosan háborgó gazdi szeme elől. Bár ez a hely tabu (kipróbálva!), egyszer áldozatául esett az asztal szélére pakolt Kinder tojás, biztos játéknak látszott. No, akkor senki sem sietett üdvözölni, amikor hazaérkeztünk. A kis műanyag játékot nem rakta össze, de legalább nem nyelte le, biztos, gondolta, mégiscsak jó lesz nekünk is hagyni belőle – mondom én, hogy bölcs kutya…

A labdaimádattal alighanem rokon a zokniszenvedély. Mint trófeát, úgy hozza széles farkcsóválások közepette szájában az elejtett zoknit az ajtóhoz, amikor hallja, hogy kulcs fordul a zárban. Jobban szereti a zoknigombócot, de jobb híján egy-egy elárvult zoknival is megelégszik, nagy szükség idején nem átall a szennyesből sem álnok módon halászni. Csak belefúrhassa orrát a puha kelmékbe, amelyek az imádott testeket érintették, s mindez gazdikra emlékeztessen addig, amíg végre hazajönnek. Így költözött a szennyeskosár zárt ajtók mögé, ezért aztán annál édesebb a diadal, amikor mégiscsak kerül egy-egy kósza zokni. Vagy reggel hanyag-sietősen levetett pizsama. Azóta rendre nevelődtünk ugyan általa, de minél hosszabb ideig van egyedül napközben, annál nagyobb lesz a mégis megkaparintható ruhák halma a bejárati ajtó előtt. Mind odahordja, amit talál.

Már csak azt kéne valahogy elérjem, hogy a zoknikat ne lopkodja a szennyeskosárból. Hanem szépen belehordja…

Kerekes Edit

Megjelent a szerző blogján (keditt.wordpress.com)

 

Fedőkép: Van kutya, akit hidegen hagynak a labdák, nem így Évát


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Vb-2018, D-csoport, 2. forduló: Az ...
VIDEÓK, FOTÓRIPORT – Sátrat ...
Pincéket árasztott el, fát döntött ki a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ