Életműdíj, gumicukorból
Vissza

Életműdíj, gumicukorból

Hát, elkísértünk téged is utolsó utadra, drága Lőwy doktor bácsi. Sokan voltunk, persze, hiszen se szeri, se száma mindazoknak akik ismertek, szerettek. Mondják, olyan diszkréten, csendben mentél el, amilyen diszkréten éltél, olyan úriember módjára távoztál közülünk, ahogyan egész életedben léteztél.

Ahogy ott álltunk a ravatalod mellett (már akik befértek a neológ zsidó temető szertartásépületébe, mert sokan kinn rekedtek), és hallgattam a beszédeket, folyton a következő jelenet járt a fejemben: kimegyünk, és a temetőkert telis-tele van emberekkel, ott van mindenki, akit hosszú gyermekorvosi karriered során gyógyítottál, ott állnak végtelen sorokban, és várják, hogy köszönetet mondhassanak neked. Te meg csak szerényen állsz, és zavarodban motyogsz valamit, olyasmit, hogy „ez hihetetlen”... de talán egyszerűen meg sem tudsz szólalni. Aztán mindenki nekiindul, és sorra letesz eléd egy gumicukrot, már ki se látszol az óriási halmok mögül, de még mindig érkeznek újabb és újabb egykori páciensek, hogy visszaadják neked legalább a töredékét annak a hajdani, oly nagy varázs- és gyógyerővel bíró, gumicukorba bújtatott szeretetnek, gondoskodásnak, amit tőled kaptak.

Jó, belátom, ez inkább afféle másodrangú hollywoodi produkció kissé nyálas befejezése lehetne, még csak nem is egy Spielberg-filmé ugyebár, de nem tudtam szabadulni ettől a képtől. Persze, már csak azért is lehetetlen lenne ez a „filmjelenet”, mert annyi ember, ahányat te gyógyítottál gyerekkorában, be se férne abba a temetőkertbe...

De jól esett kiszínezni magamban ezt a képet, amíg ott álltam az egyszerű koporsód mellett, és hallgattam a beszédeket, mert arra gondoltam, ez lehetne a te Életműdíjad. Az az életműdíj, amit hosszú karriered és életed során nem kap(hat) tál meg senkitől, mert eszébe nem jutott senkinek – sem a közművelődési-, sem a politikai szféra képviselőinek –, hogy egy csekélyke díjjal elismerje akár gyermekgyógyászi, akár a közművelődés terén végzett tevékenységedet. Ha másért nem, akkor azért, mert kolozsvári magyar gyerekek ezreit gyógyítottad, hogy maradjunk csak e város falai között, de bátran kitágíthatjuk a kört erdélyi magyar gyerekekre, nem lenne túlzás. Köztük talán olyanokat, vagy olyanok gyerekeit is, akik ténylegesen is tehettek volna azért, hogy ez a szimbolikus gesztus megtörténjen.

Persze tudjuk, hogy a hősökről általában mindig post mortem derül ki, hogy hősök voltak, és azt is, hogy te annál szerényebb voltál, hogy ilyesmi benned egyáltalán felmerüljön. Sok Facebook-oldalon olvastam rólad is az utóbbi napokban, hogy milyen nagyszerű ember és milyen csodás orvos voltál.

Ez valóban így van, és ezt már nem veheti el senki tőled. Mint ahogyan nem vehették el soha sem a szakmai tudásodat – pedig könnyen meglehet, hogy próbálkoztak kiszorítani szakmai berkekben –, sem rendkívüli humán műveltségedet, sem Emberségedet. Ez volt a te Életműdíjad.

Nyugodj békében, drága Dokibácsi, Lőwy Károly, Dániel Károly!

(Fotó: Rohonyi D. Iván)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

„ Együtt vagyunk, boldogok vagyunk!” - ...
Szecessziós sétára hív a Korzo Egyesület
Tizenhárom óra keresés után találtak rá ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ