El(nem)magányosodásainkról

El(nem)magányosodásainkról
Csak le ne merüljek, gondolta, és öt metrómegállónyi időre ki is kapcsolta a mobilját, hogy kicsit elodázza a netfüggőségét. Idegesítette, hogy megint átengedte a rohanó utasoknak a helyeket, így állva utazhatott a végállomásig. 20 percet. Már leszokott arról, hogy éberen figyeli az egész kocsiban, hogy ki készülődik leszállásra, hogy annak a helyét egy tigrisugrással elfoglalhassa. Ilyenkor örül, hogy mindig egyedül utazik, mert megfigyelte, hogy a telefonját bújva is sokkal gyorsabban reagál bármilyen mozgásra, mint azok, akik legalább ketten vannak és beszélgetnek. Ezt már említette a pszichológusának is, hogy az utóbbi időben a figyelme nagyon élesedett, és ez megnyugtató számára, mert időben érzékeli ezáltal a veszélyeket.

Még ki kell bírnia négy megállót a telefonja nélkül. Szorongani kezd.

A munkahelyétől hazáig 3 jármű, 17 megálló, a busztól hazáig 164 lépés. Eszébe jut, hogy gyerekként mindig gyalog ment az iskolába, ha havazott, akkor síléccel. 1754 bal-jobb. Akkor is volt napirendje, csak akkor órarendnek hívták. El nem tudja képzelni, hogy mivel töltötte a szabadidejét, ha esett az eső, vagy a nagy hideg téli estéket. Bosszantja, hogy nem emlékszik semmire, mintha kitörölték volna az agyából. Próbálja nagyon megerőltetni az emlékezetét, állva, kezeinek kissé oldaltartásával elkezd mélyeket lélegzeni. Becsukja a szemét, és akkor felelevenedik egy kép: a júliusi rekkenőségben már kint dolgoznak a mezőn, amikor megkapja az értesítést, hogy nem vették fel az egyetemre. Akkor még csak egy telefon volt az egész faluban, sorba álltak, ha telefonálni szerettek volna; beírták az órarendbe, hogy 16.20-16.40-ig Kovácsék telefonálnak.

Aznap gyűlölte meg a földet, belebetegedett abba, hogy még egy évig, amíg újra felvételizhet, csak ez lesz neki. A föld és az állatok gondozása. Csak a természet. A városba vágyott, és annak ellenére, hogy a forradalom utáni első év volt, és a város még eklektikus képet mutatott, a lepusztultság sűrű szmogként nehezedett a szürke épületekre, érezni lehetett, vagy legalábbis ő minden alkalommal, ahányszor a nagyvárosba utazott érezte a város lüktetését, tetszett neki az utcán vonuló sok ember, hogy építkeznek, hogy élet van. Amikor az első igazi kávéját megitta az első igazi kávézóban, akkor érezte, hogy a világ, benne az ő világa is, így kerek, ez az igazi boldog állapot, amiért érdemes volt élni. Ezt a képet mindenképpen lementi, és legközelebb, amikor a pszichológusa azt kérdezi tőle, mikor volt utoljára boldog, ezt a lementett képet mutatja meg neki.

Azt a plusz egy évet leszámítva, amit kétkezi munkával és tanulással töltött, a következő pár év elhozta számára munkája révén a jólétet, a kényelmes életet, tudatos életvitele miatt az egészséges táplálkozást,a tökéletes testet, a növekvő komfortot, az intenzív örömöket; mindent, amit addig el se tudott képzelni, hogy egyáltalán létezhet, és ő ezeket megtapasztalhatja.

Kinyitja a szemét, megnézi a kijelzőt a kocsiban, és döbbenten veszi tudomásul, hogy még mindig van három megálló telefonja visszakapcsolásáig. Jobb híján, elkezdi nézegetni a vele együtt utazókat. Mindenki nyomogatja a kütyüjét; egyvalaki olvas, és pont úgy is néz ki, mint akit egy 20. századról készült dokumentumfilmből itt felejtettek.

Vajon mit nézegetnek? Saját képeket, másokét? Van, aki játszik a telefonján, és annyira beleéli magát az emberölösdibe, hogy hangosan élteti saját győzelmét, intenzíven gesztikulál. Nem vár a többi utastól visszajelzést, ő megéli ezt az örömet, és nem rejti véka alá. Egy nő szemében könnycseppeket vesz észre. Zavarában kicsit félrenéz, de aztán vissza a nő arcára, aki már magába roskadva zokog. A mellette ülő ismerős ismeretlennek megmutatja a telefonján a 40 másodperces videót, ami belőle kiváltotta ezt az intenzív érzelmi állapotot: egy aranyos majmocska, amint az erdőben keresi a hozzátartozóit, és minden állatot megölel, aki vele szembe jön.

A mellette ülő pasi épp, hogy odabiccent, ő egy munkatársa, vagy főnöke posztjait nézegeti, hangosan kommentálva azokat.

Ő meg csak azon gondolkodik, hogy ez a sok kütyünyomogató, aki pajzsként tartja maga elé telefonját, tabletjét, és próbálja az ürességtől való félelmét valamivel elterelni, egy kusza hálózatban összekötve mindenki egy végpont. Őt a gyerekkora arra tanította meg, hogy minden helyzetet ki lehet bírni, túl lehet élni. A jelenkora pedig arra, hogy ezek a tapasztalatok mégiscsak fölülírhatók, mert van, hova visszanyúlni. Neki a föld, a természet az előző élete romjai.

Végállomás következik – erre nyitja ki a szemét, de már a kezén csipog az okosóra, hogy a telefonja azonnali töltést igényel.