Egykori húsvéti népszokások

Egykori húsvéti népszokások
„Mint néprajzi gyűjtő – írta Harmath Lujza, közismert néprajzos az Erdélyi Kárpát-Egyesület által Kolozsváron kiadott Erdély című szaklapjában 1904-ben – nagy érdeklődéssel kísérem a nép még fennálló szokásait és mindig örömmel jegyzem fel, ha itt-ott a századokat átélt ősi szokásokra bukkanok.

Jólesik látnom, hogy különösen az én kedves székely népem mily szívósan ragaszkodik egyes dolgokban ősi hagyományaihoz. Vannak egyes községek – különösen a forgalomtól távolabb eső vidéken –, ahol ma is úgy öltözködnek, építkeznek és úgy vígadnak, búsulnak mint őseik. A központokhoz közelebb eső falvakban a nyugati kultúra már megkezdte romboló hatását. Az itt élő nép maholnap az ajtófélfa sorsára jut: se künn se benn. Sem paraszt, sem polgár. Valami szerencsétlen existencia, amely saját otthonában nem találja meg önmagát. Az asszonyok nem fonnak, nem szőnek, a férfiak nem faragnak, nem építenek kalákában, mint régen; a gyári árú, a könnyebb hozzájutás kiszorítja a háziipart, ráhagyják magukat egészen a korszellem befolyásának, az édes munkát feláldozzák a kényelemszeretetnek. S így vannak egyéb népies dolgokkal is. Míg a távolabbi falvakban székely házakat látunk, székely felírásos kapukkal, a városok közelében már hiába keressük. Ott már a divat után hajlanak mindenben. Az építkezés, ruházat, szokások, mind átvedlenek »uras« motívumokká. Hamisítatlan dolgokat csak távolabb találunk. Itt van a néprajzi gyűjtők gazdag terrénuma, ahol még – ha sietünk – megtaláljuk a hamisítatlan népélet gyönyörű és eredeti szokásait. Azért nem tartom hiábavaló munkának felkutatni, összegyűjteni és közreadni mindazt, ami a népélettel összefügg, vagyis az őseiktől átöröklött és megtartott szokásokat”.

És ha ez volt a helyzet 1904-ben, ugyanbizony mit találunk még ilyen vonatkozásban az Úrnak 2017-edik esztendejében Erdélynek a forgalomtól közelebb, illetve távolabb eső magyarlakta falvaiban? Azt, amit igencsak nagyritkán felvillantanak a magyar tévéképernyőn, évekkel ennekelőtte készült felvételek alapján, az bizony igen gyakran nem más, mint  mesterséges, erőltetett megoldása és bemutatása annak a természetes lélektől, frissességtől, őszinteségtől áradozó egykori falusi népszokásnak, ami immár csupán a legöregebbek halvány emlékezetében él. Aki nem volt aktív részese, élő szem- és fültanúja az egykori falusi életnek, annak rendkívül nehéz beleélnie és azonosítania önmagát a hiteles népi hagyomány jellegzetességével, tartalmával és elhitetni a nézővel játékának eredetiségét, valódiságát.

No, de térjünk vissza eredeti gondolatainkhoz. Különleges szokás volt a Székelyföldön a húsvéti „határkerülés”, a „didergés”, a „hajnalozás”, a „húsvéti fa kitűzése”.

„Húsvét előtt hetekkel készülődik már a fiatalság a határjárásra – írta T. Pálffy Aladár az Erdély című folyóirat 1907-es évfolyamában –, gyűjtik össze a szebbnél szebb lószerszámokat, pisztolyokat, s néha napokig könyörögnek egy-egy szebb lóért, vagy magyar ruháért, hogy minél díszesebben vehessenek részt. 8-10 éves gyerekek már jóelőre gyűjtik a gyutacsot s akinek 700-800 van már, büszkén emlegeti azt. Egy botnak a végére szeget erősítenek, ráhuzzák a kápszlit [kis pukkanó szerkentyű] s így a földhöz sújtva lővöldöznek mint ágyúdörgés közt a mannlicher-recsegés [puskarecsegés]”. S a tulajdonképpeni lővöldözés aztán egész éjszakán át tartott Székelyudvarhely utcáin, majd  aztán hajnalban az egész társaság a mezőre vonult, hol egy búzatáblában elrejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálniok. És a megtalálónál nem volt aztán boldogabb és büszkébb senki. Őt vették körül a lovasok, mármint „Jézus katonái”, ő volt a nagyszabású kísérőmenet középpontja, aki  nagy dérrel-durral, állandó lővöldözések közepette vitte be a szobrot a városba. Ott a templom előtt misét hallgattak, díszsortűzet adtak le majd szétszéledtek.

Határkerülésről, didergésről, hajnalozásról olvashatunk az Ethnographia című folyóirat 1900-as évfolyamában is. Így például húsvét szombatján Szentgerice apraja-nagyja, mintegy 80-100 lélek a falu piacán gyülekezett, hogy a búzavetés dülőjének megkerülését illő módon előkészítse. Ez alkalommal a gyülekezet egy „dullót” (szolgabírót) választott, aki az ítéletet meghozta, egy „falusbírót”, aki a végrehajtó szerepet vitte, két „hütest” (esküdtet), aki a végrehajtónak segédkezett, s végül két „szaglárt” (bűzölőt), kik a címükben jelzett illetlenkedést kellett ellenőrizniük. A választottak alábbi esküt tették: „Esküszünk az egy igaz Istenre, hogy mük a jelen estve a határkerülés alkalmával reánk bízott kötelességünket hűen teljesítjük. Isten münket úgy segéljen. Éljen!”         

Indulás előtt a Te benned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt énekelték, majd az égre kiáltottak e szavakkal: „Uram Jézus! Őrizd meg a határunkat cserebogártól, sáskától s mindenféle ártalmas féregtől, jégesőtől s mindennemű veszedelmes időktől. Uram Jézus hallgasd meg a mü kérésünket. Ámen!” Ezután a Kiáltásom halld meg Isten című zsoltárt, útközben pedig az Utaid, Uram mutasd meg kezdetű templomi éneket énekelték. A vetések megkerülése körülbelül este 8 órától 12 óráig tartott, melynek lefolyása teljes egészében vallásos színezetű volt. Viszont ennek ellenére, a csoportban akadtak olyan egyének is, akik nem viselték magukat az esemény méltóságához illően, s akik „Dulló uram kigyelmed”, „Esküdt uram kigyelmed” megszólítás helyett „András bá” vagy „Jancsi bá” címmel illették a választottakat. E vétkesek aztán 15-20 botütésben részesültek. Hasonló, sőt még nagyobb büntetésben részesült az, aki levegőt rontott. Az ilyent a „szaglár” „pimpédi” néven jelentette a „dullónak”, aki a levegő fertőzőjét 25-30 botütésben részesítette. A büntetést nem lehetett elkerülni, aki nem vetette alá magát a „dulló uram kigyelme” ítéletének, az fokozott büntetésben részesült. A határkerülés után a csapat a falu utcáján vonult végig világi énekeket énekelve, majd mindenki az otthonába távozott.

Húsvét első napja aztán csendben telt el. A nép a templomba vonult úrvacsorát venni. Templomozás után a lányok és legények a falu piacán labdáztak, illetve „cziczét” futottak. A férfiak hatosban „filkóztak” (kártyáztak), s a vesztesek 8-10 tenyércsapás büntetésben részesültek.            

Este a „didergés” vette kezdetét. Ez esetben mindazok gyűltek össze a kiszabott helyen, akik előző éjjel a „határkerülésben” vettek részt. Előre megállapított helyekre mentek dideregni, egyben kigúnyolni mindazokat, akiknek bizonyos hibájukról, vétségükről, rossz szokásukról volt tudomásuk. Így például a teherben maradt lány házánál, pokoli zaj közepette, éles, elferdített, nyávogó hangon eképp szólalt meg: „Aggyan Izsten jú estéit, idezs gazs-uram, azst hallottam, hogy van magának egy megesett semmije. Hozstunk ajándikba egy bücsűt, hogy legyen miben ringássák a rájkót”. A gazda, aki már a nagy zajról tudta miről van szó, vízzel vagy előre elkészített trágyalével, vagy romlott káposztalével öntötte nyakon a szónokot és közelálló társait. Erre futásnak eredve, a mintegy 100 résztvevő elkezdett hangosan dideregni: „bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, bri-i-i-im”. Közben viszont újra megszólalt a szónok: „Na idezs gázsd uram, leöntöttél, jól kifizetted a purdikat, úgy fázsnak, még reszelnek: bru-u-u-um, brü-ü-ü-üm, s ha leöntöttél, már eressz be az üszök farkára, hogy a purdék füttezzenek meg, me ha nem, mingyár megfagynak”. Erre a gazda szótlan kiment, egy pár tojást osztogatott, mire a csapat továbbment. Ahol tolvaj lakott, „tömlöcöt” vittek ajándékba, rossz jegyzőnek segédet, hanyag papnak keresztelni való gyermeket, részeges kántornak pálinkát, bukott embernek váltót, lúdtolvajnak libát kívántak stb. „Szóval ez az ünnepély alkalmul szolgál a népnek arra – állapította meg Varga Lajos, az esemény tudósítója –, hogy ellenszenvét minden bírósági zaklatástól menten bárkivel szemben kifejezze. Sok helyen piros tojás helyett szidalom, kikergetés a bér; de ezt fel sem veszik. A sötétben didergőket, kiknek minden szabad, senki fel nem ismeri, mert ez szokásilag tilos”.

Megtudjuk továbbá, hogy a didergés célja: valakinek a megszégyenítése, no meg a piros tojás szerzés. A didergő seregben 15-60 év közötti férfiak vettek részt, öltözetük hosszú posztóruha, a csizmaszárba cifra ónosnyelű kacrot tettek. A házalás esti 9 órától éjféli 12-ig tartott. A didergés végeztével a „hajnalozás” következett. E mulatságban viszont csak a legények vettek részt, akik muzsikásaikkal és egy cimbalmossal járták végig a lányos házakat és mindenütt egyet táncoltak, miközben a lányoktól rendszerint 20 fillért s egy pár piros tojást kaptak.

A „húsvéti fa” kitűzéséről pedig Gál Sándor az Ethnographia 1895-ös évfolyamában ezeket közölte:

„Minden valamire való lánynak a szeretője, már t.i. ha van, szívbeli kötelességének tartja húsvét szombatjának éjjelén, tehát húsvét virradóra, kedvesének kapujára, kútágasára vagy háza tetejére stb., általában valamely azonnal szembetűnő helyre szép fenyőágat tenni. Nagyon élhetetlen a lányok között az, akinek húsvétkor nem tesznek fenyőágat. Nem mennek ahhoz öntözni, nem hívják azt a táncba, nem veszik figyelembe akinek kapuján vagy háza tetején nem látják meg reggel a virágot. De a legények is sokszor drágán és nagy fáradsággal szerzik meg azt a két-három darab szép fenyőágat, melyet szeretőjük számára szántak. Mert ha nincs a falunak fenyvese, elmennek a negyedik-ötödik falu határába is érette, s ha pénzért vagy egyébért cserébe nem kapják, készek lopni is, de szeretőiket kigúnyoltatni nem engedik. A három-négy darab fenyőág mesterségesen összekötőzve és színes papírszalagokkal, píros tojásokkal feldíszítve, a lányok egész évi büszkeségét képezi. Megtörténik az is néha, hogy – mivel szombaton éjjel elkéstek – talán éppen azon éjjel szerezték és hozták messziről a fenyőágat s nem értek rá feltenni, vagy pedig maguk a legények megrestelték, ha egy-egy jómódú, szép leány szégyenszemre virág nélkül maradt – húsvét első napjának éjjelén tesznek még utólagosan egy-egy lánynak fenyőágat”.

A táncot a falu 2-3 legjobb táncú legénye rendezte. Ez nyáron a csűrben, télen házban zajlott le, amiért minden táncolni szerető fizetéssel tartózott, alku szerint, mely néhány véka csős törökbúzából, egy-egy piculából, illetve nyári kaszáláskor, kapáláskor és aratáskor néhány tenyeres napszámból állott. Harmath Lujza szerint, „ha szép idő van, akkor rendesen a »berekben« táncolnak, hol aztán láncokkal, virágokkal ékesítik fel magukat s így jönnek bé a faluba estére kelve énekszóval, vidáman, amint azt a nép romlatlan ifjúságától várni lehet.”

Hol van az a régi nyár, az énekszóval, vidámsággal telt falusi fiatalság, amelynek annak idején jómagam is szemtanúja voltam?!    

(Borítókép: Húsvéti határkerülés - archív felvétel)